Mit érezhetnek azok a nők, akik soha egy férfi kezét sem foghatták meg, a szülésnél mégis csak férfiak veszik körül őket? A 93Queen története egyszerre különleges és hétköznapi.

Vannak a világban olyan helyek, ahol nagyon nehéz nőként érvényesülni. És van a New York-i Boro Park, ahol első pillantásra semmi probléma nem lehet ezzel. Végül is a világ egyik legliberálisabb városában vagyunk, azon belül is Brooklyn pezsgő, prosperáló környékén. Hogyan lehet, hogy itt mégis évtizedekkel, ha nem egy évszázaddal korábbi normák alapján élnek a nők, mint akár egy kerülettel arrébb? Erről a különleges mikrokozmoszról szól Paula Eiselt dokumentumfilmje, a 93Queen.

A magyarázat kulcsa, hogy Boro Park az Egyesült Államok legsűrűbben lakott haszid zsidó közössége, egyben az egyik legnagyobb ortodox zsidó közösség Izraelen kívül. Mindössze 5,4 négyzetkilométeres területről van szó – ez valamivel nagyobb, mint Budapest 1. kerülete, de kisebb, mint a 8. –, ám a lakosságszám folyamatosan nő, tekintve, hogy az itt élő családokban átlagosan 6,7 gyerek születik. Ez rögtön elég sokat el is árul arról, mik a nők feladatai Boro Parkban.

Eiselt filmje néhány olyan nőt mutat be, akik teljes egészében elfogadják a nekik rendelt szerepet, egy pillanatig sem gondolják, hogy fel kéne adniuk a gyereknevelést vagy ott kéne hagyniuk az állásukat, ugyanakkor mégis többre vágynak. Nehéz elképzelni, a 93Queen hősnői hol találnak időt és energiát arra, hogy ellássák a munkájukat, vezessék a háztartást, és szabadidejükben önkéntes mentőalakulatot szervezzenek. De pontosan ez történik, Eiselt kamerája a kerület első, csupa nőből álló mentőszolgálatának megszerveződését követi nyomon, a középpontba Rachel „Ruchie” Freiert, egy helyi ügyvédnőt helyezve.

Freier ideális filmfőhős. Eltökéltsége a megszállottsággal határos; karizmatikus, de nem egyértelműen rokonszenves.

Olyan nő, akit egyesek pokoli idegesítőnek találhatnak, de gondoljanak róla bármit, Freiert aligha fogják kizökkenteni.
A célja pedig abszolút érthető: azt mondja, azért akarja megszervezni az Ezras Nashim nevű mentőcsapatot, mert a környékbeli nők természetes igénye, hogy például szülés közben női segítők is jelen legyenek. Márpedig erre a film kezdetén semmi esélyük, mivel a Boro Parkban működő, helyiekből álló mentőosztag hagyományosan csak férfiakból áll.

„Képzeljétek el, hogy a környékbeli nőket egyetlen férfi sem láthatja meztelenül, mielőtt férjhez mennek. Nemhogy meztelenül nem látják őket, még a kezüket sem fogják meg, mert tiltja a vallás. Ehhez képest mit érezhetünk, amikor beindul a szülés, és hirtelen négy vadidegen férfi veszi körbe az alfelünket?” – teszi fel a költői kérdést Freier a stábnak, amely filmet forgat róla. A 93Queen bemutatja, hogy a kerület befolyásos vezetői – persze egytől egyig férfiak – fejcsóválása, elutasítása, fontoskodó kifogásai ellenére a helyi nők hogyan szervezik meg magukat. A film címét az Ezras Nashim hívójele, a 93Q adja.

Eiselt filmjének az a legszimpatikusabb vonása, hogy nem hőstörténet. Miközben arról szól, hogy a közeg ellenállásával dacolva egy csapatnyi nő eléri a céljait, mégsem válik patetikussá a sztori, mert tulajdonképpen nincsenek nagy drámák. Az első éjszaka, mikor az Ezras Nashim működésbe lép, nem hívja őket a kutya sem, csak telefonbetyárok. Később Freier kimegy egy szüléshez, felméri a terepet, mentőt hív, és minden a legnagyobb rendben halad. Ez jelenti a győzelmet.

A történések hétköznapiságát erősíti, hogy a film szereplői sem fekete-fehér figurák, és nem is élnek különösebben irigylésre méltó életet. Ahhoz képest, hogy Boro Park meglehetősen gazdag környék, a filmben látható lakások, belső terek inkább egyszerűek, vagy kifejezetten csúnyák.

Nem az ízlés és a kellem birodalmában járunk, hanem egy erősen vallásos közösségben, ahol mások a normák, mint amiket megszoktunk, és egészen máshogy viselkednek a kamera előtt az emberek, mint mondjuk New York közepén, Manhattanben.
Ruchie Freier ajtaján ferdén van kiírva, hogy „ügyvéd”, egy másik szereplő lakása annyira kicsi, hogy függönnyel van leválasztva a gyereke hálórésze. Semmi nagyszabású, csak dolgos, tisztességes emberek.

Talán éppen ezért lesz igazán megható a 93Queen vége, amikor azon túl, hogy az Ezras Nashim legitimitást nyer a környéken, Freier még külön is előrelép: a helyi, lakossági szavazáson bírónak választják. Amikor a beiktatásán a kollégája, egy fekete nő körbenéz a teremben, végigméri a fekete kabátos haszid férfiakat és kiskosztümös, parókás feleségeiket, és azt mondja, hogy ez tényleg győzelem a nők számára, akkor kicsit sem tűnnek keresettnek a szavai. Ellenkezőleg: megérdemeltnek hatnak, éppen a szituáció valóságossága, egyszerű ünnepélyessége miatt. Kevés meghatóbb filmjelenetet láttam idén.

 A 93Queen látható lesz a 8. Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztivál programjában. A fesztivál filmjeire és kísérőprogramjaira a jegyek november 14-től megvásárolhatók a www.zsifi.org oldalon, illetve a Művész és a Puskin mozik weboldalán.

• 93Queen
• filmajánló
• mozi