Miként lett a fehér zsebkendő Pavarotti védjegye?
Pavarotti, a legenda és az esendő ember.
A legtöbb embernek az ő neve ugrik be, ha azt a szót hallja, hogy opera. A szakma egyszerre rajongott érte és nézte le, ő pedig olyan ikon lett, amilyenből az egyetemes zenetörténetben is kevés van. Mégsem volt szuperhős: az emblematikus fehér zsebkendő például azért lett a védjegye, mert egyszerűen fogalma sem volt, hogy mit kezdjen a kezével élete első áriaestjén. Ilyen nüanszok alakították kivételes karrierjét – és persze a hang, amit ezer közül is felismerni. Csepelyi Adri megnézte a Luciano Pavarotti életéről szóló filmet.
Tulajdonképpen az első három perc után haza lehetne menni a Pavarotti-filmről – és nem azért, mert rossz, épp ellenkezőleg. De nagyon nehéz volna teljesebb képet adni minden idők egyik leghíresebb operaénekeséről, mint amilyet Ron Howard rendező ebben a néhány percben ad.
Homályos kézikamerás archív felvételeket látunk a kilencvenes évek derekáról: Pavarotti és zenésztársai az Amazonason túráznak, hogy eljussanak egy isten háta mögötti operaházba. Az ok egyszerre tűnhet szentimentálisnak és kivagyinak: Pavarotti azon a színpadon akar énekelni, ahol egykoron minden idők egyik legnagyobb tenorja énekelt, lényegében az esőerdő közepén. Aztán abban a pillanatban, amelyben Pavarotti kinyittatja az operaházat (nem ismerik fel elsőre, nem értik, mit akar), majd színpadra vonul, és belekezd az ’A Vucchella című Tosti-dalba, egyszeriben minden világossá válik.
Pavarotti magának énekel…
És nemcsak azért, mert a nézőtéren néhány kíváncsi helyi meg maga a stáb üldögél: Caruso egyik leghíresebb számát énekli egy ütött-kopott pianínó kíséretével, de olyan átszellemülten, akár egy gyerek, aki először hallja meg a saját hangját a templomban.
Ez volt Pavarotti: a világsztár, aki úgy tud örülni egy szépen kiénekelt hangnak, mint egy kisfiú. Aki el akarja érni, amit elődje elért – ezt azonban olyan tisztelettel, ahogyan csak a legnagyobbak képesek.
Sajátos íve van történetileg az opera műfajának
Kezdetben a legpopulárisabb szórakozási formák egyikének számított, a nyitányokat például részben azért komponálták, hogy mindenki elfoglalhassa a helyét a nézőtéren, bemutathassa legújabb ruhakölteményét, megrágja a falatot (igen, ettek is közben), és mire elkezdődik a cselekmény, átbeszélje a város heti történéseit. Aztán az operába járás – a mozi és más zenés műfajok, például a musical megjelenésével – valahogy elitista hívság lett, sznobéria. Onnan, hogy Maria Callasért sátoroztak a hívek a New York-i Metropolitan Opera előtt, eljutottunk odáig, hogy évtizedek óta azt magyarázzák a műfaj szerelmesei, hogy ez az egész nem is olyan unalmas és érthetetlen, mint hiszik. Közben pedig vitathatatlan, hogy az opera zárt világ. Ha nőalakként kellene ábrázolnom, ahogyan a múzsákat szokták, egy kicsit lehet, hogy magasan hordaná az orrát.
A kilencvenes években nőttem fel, az egyik első operaélményem Pavarottihoz és három tenorhoz köthető. Ahogy nagyjából mindenkinek a generációmból. Pavarotti operája azonban nem hordja magasan az orrát.
Pavarotti egy gyönyörű, szabályos karriert adott fel azért, hogy a műfajt elvigye az átlagemberhez – vagy nem elégedett meg a szakmai sikerekkel, aprópénzre váltotta a tehetségét. Nézőpont kérdése, és mindig találni híveket meg ellenzőket is, akik vérmesen kiállnak az egyik vagy a másik oldal igaza mellett.
Gusztus dolga, akarja-e az ember hallani Pavarotti csodálatos, aranyszínű tenorhangját egy U2-slágeren, hogy szabad-e a gyalázatosan öltözött Bob Geldofnak operaáriát üvöltenie a mikrofonba torokhangon egy ilyen hang mellett. Egy biztos: a Föld lakosságának egy jelentős hányada soha az életben nem került volna kapcsolatba a műfajjal ezek nélkül a haknik nélkül. Montserrat Caballéval például már sokkal elnézőbbek voltunk, amikor Freddie Mercuryval duettezett.
Pavarotti nem mindig tudta, hol a határ, mikor válik a szakma szemében bohókás jótékonykodóból bazári látványossággá.
A szakma meg azt nem képes évtizedek óta belátni, hogy az átlagember legfeljebb a Nessun dormára van kalibrálva, és előbb igenis meg kell fogni a kezét, leültetni, és kicsit akár bohóckodni is, hogy ne féljen, ne akarjon már a recitativo alatt kimenekülni a nézőtérről – nem kis részben szégyenében, mivel fogalma sincs, mi ez az egész.
Az átlagembert először le kell nyűgözni helikopterekkel a walkürök belovaglása alatt – és ez így van rendjén
Pavarotti helikopterekkel jött, hajónaszáddal és tűzijátékkal, és tetszik vagy sem, művészek ezrei köszönhetik annak a jogdíjukat ma is, hogy kinyitotta az emberek fülét az operára.
Mindez azonban üres durrogtatás lett volna, ha nincs mögötte a legfontosabb: a hang és a karakter. A hang, amelyhez foghatót nehéz találni – és amelyről olyan szépen elmondatja a rendező a pályatársakkal, miért olyan különleges. És a karakter, amely egyszerre világsztár és esendő ember, aki legendaként is úgy indul a színpadra, hogy „megyek meghalni”. Aki buzgón imádkozik, de görbe szeget hord a zsebében babonaságból, aki lemond minden fellépést, ha beteg a lánya, de viszonyba bonyolódik az asszisztensével. Aki jófiú, de zokszó nélkül csinálja, amit hírhedt menedzsere, Rudas Tibor kitalál a számára. Aki csillagászati összegeket adakozik, de közben ki kell szolgálni, hiszen hozzászokott, hogy bármit megkaphat.
Különös és épp ezért megnyugtató film a Pavarotti: nem szépít
Sem a főszereplőt, sem másokat. Megszólal benne a megcsalt feleség, őszintén beszélnek a szeretők, az énekes lányai elegánsan, de árnyaltan mesélnek arról, milyen agresszív menedzseri módszerekkel lett Pavarotti önmagán túlmutató márkanév. Ron Howard azt sem romantizálja, hogy Pavarotti sikere és hatalma teljében gyakorlatilag addig zaklatta a U2-t, amíg az együttes nem készített közös számot vele. És ezt a zaklatást szó szerint kell venni: egyszer csak feltűnt egy stábbal Bonóék dublini stúdiójában, hogy akkor most szépen meséljenek a közös projektjükről.
Ron Howard filmje átfogó képet fest arról, mi is volt ez az egész őrület a három tenorral meg a crossoverrel a kilencvenes években, ki és hogyan mozgatta a szálakat a háttérben, és miért pont Pavarotti volt az, akinek ez sikerült. Ez a valami, amire valójában még most sincs szavunk.
De van a filmben egy jelenet, ami tökéletesen összefoglalja: az angliai szabadtéri koncerten zuhogó esőben reszkető közönség Diana hercegnő példáját követve leengedi esernyőit, hogy mindenki láthassa Pavarottit. Ő pedig felkonferálja a Manon Lescaut című opera egyik áriáját Lady Dianának ajánlva: Donna Non Vidi Mai, azaz sosem látott még hozzá fogható hölgyet. Varázslat. Showbiznisz. Mindkettő.
(A filmben óhatatlanul megszólal a három tenor egyike, Plácido Domingo is, akinek zaklatási botrányától hangos a sajtó az utóbbi hetekben, mellette pedig egy másik, zaklatással vádolt énekes, Vittorio Grigolo is. A forgatás idején az ügyük még nem robbant ki, illetve meg sem történt, így ebben a cikkben nem foglalkoztam a film ezen aspektusával.)
