„A magyar oktatás olyan, mint egy nagy lyukas fazék, amiből egyszerre 30 helyen folyik a víz. Ezért sokan azt gondolják, hogy úgysem lehet minden problémát megoldani, hagyjuk az egészet. Mi viszont arra jutottunk, hogy bármilyen sok is a lyuk a fazékon, azonosíthatók a fő lyukak, fő problémák. Ezeket kellene először megoldani, és aztán a többi szinte magától megoldódik” - mondta Filippov Gábor, az Egyensúly Intézet kutatási igazgatója, aki hétfőn mutatta be egy konferencián az intézet által készített oktatáspolitikai javaslatcsomagot.

A javaslatcsomag körülbelül 70 oldalas, készítői szakemberekkel, pedagógusokkal beszélgettek, hogy feltárják a problémákat és elkészítsék a javaslatokat, amikkel rövid és hosszú távon is jobb lehetne a magyar oktatáspolitika.

A javaslatcsomag előbb sorra vette azokat a fő problémákat a magyar oktatásban, amiket azonnal el kellene kezdeni orvosolni.

A kutatás szerint az egyik fő probléma az oktatásban a jövőképhiány, ami azt jelenti, hogy Magyarországon az oktatásnak évtizedek óta nincs koncepciója, vagyis nincs megfogalmazva egy hosszú távú cél, amire fel szeretnénk készíteni a gyerekeket. Nincs eldöntve az se, hogy milyen tudással, milyen készségekkel szeretnék a diákokat feltölteni, eddig csak rövidtávra szolgáló részmegoldásokat hoztak a mindenkori kormányok.

Szintén probléma a teljesítményhiány: a legutóbbi, 2018-as PISA-felmérés eredményei szerint például az OECD-országok középmezőnyéhez tartozunk, ugyanakkor a PISA-teszteken mért összes készség tekintetében (szövegértés, illetve matematikai és természettudományos készségek) az uniós és a visegrádi régiós átlag alatt teljesítünk. Egy 2018-as felmérés szerint ráadásul minden negyedik gyerek a három vizsgált terület egyikén sem érte el a minimális szintet, idegennyelv-ismeretben pedig hátulról a harmadik helyen vagyunk az EU-ban.

Talán mondani sem kell, hogy az egyik legégetőbb probléma a magyar oktatáspolitikában a pedagógushiány. 2013-ban a harmincéves vagy annál fiatalabb tanárok aránya a közoktatáson belül még 17,5 százalék volt, ma azonban már csak minden tizedik pedagógus tartozik ebbe a korcsoportba. Eközben az ötvenéves és annál idősebb pedagógusok aránya 2013-ban alig haladta meg az egyharmadot, vagyis ma már majdnem minden második pedagógus ötven év feletti.

Ez azt jelenti, hogy egy-másfél évtizeden belül a pedagógusok közel fele elhagyhatja a pályát, ami néhány évtizeden belül egyszerűen működésképtelenné fogja tenni az oktatási rendszert.Az Egyensúly Intézet kutatása szerint a pedagógushiánynak alapvetően három fő oka van:

kevesen választják a tanárképzést,
a túlterheltség, az alacsony bérezés és a lassú bérfejlődés miatt rendkívül magas a pályaelhagyók száma,
bár a nyugdíjkorhatár elérését követően is van lehetőség óraadóként tovább tanítani, a kiégés, a nehézkes adminisztráció és a rossz anyagi ösztönzők miatt kevesen élnek ezzel a lehetőséggel.
Az oktatás negyedik fő problémájaként fogalmazták meg a hatékonysághiányt. A magyar közoktatás fő problémája nem a kevés forrás, hanem a kiszámíthatatlan, rossz szerkezetű és pazarló finanszírozás. A GDP-arányos ráfordításaink általában az európai uniós átlag környékén mozognak, de költéseink összege hosszú távon igen ingadozó és kiszámíthatatlan, ami megnehezíti a hosszú távú stratégiaalkotást.

A finanszírozás talán legaggasztóbb dimenziója a pedagógusok anyagi megbecsültségének hiánya. Bár az elmúlt tíz évben az állam több lépcsőben emelte a pedagógusbéreket, ez a növekedés elsősorban az idősebb pedagógusoknak kedvezett, ami nem tette vonzóbbá a tanári karriert a tehetséges pályakezdők számára. Azonban nemcsak a kezdő pedagógusok bérével van probléma, hanem azzal is, hogy a fizetések túl lassan követik a szakmai fejlődést és tapasztalatszerzést.

Az ötödik probléma az autonómiahiány. Ma a közoktatást a túlságosan erős központi ellenőrzés, a túlbürokratizáltság és a teljesítményromboló lassúság jellemzi.

A fő probléma az oktatásirányítás különös kettőssége: elvileg az iskolák vezetői felelnek a szakmai irányításért, de az ezekhez szükséges gazdasági-pénzügyi forrásokat és hatásköröket elveszítették.

Az állami fenntartó és annak végrehajtó hivatalai eközben stratégiai irányítás helyett az intézmények alacsony hatékonyságú mikromenedzselésére vesztegetik az erőforrásaikat, legyen szó tankönyvválasztásról vagy krétavásárlásról.

A hatodik és egyben az egyik legnagyobb probléma az esély- és lehetőséghiány. Az oktatás egyik legfontosabb funkciója az esélyteremtés: vagyis az, hogy a hátrányosabb társadalmi-vagyoni helyzetből érkező tanulóknak megadja a lehetőséget a továbblépésre. Magyarországon azonban ragadós a padló, vagyis a szegény szülők gyermekei szegények, az alacsony iskolázottságú szülők gyermekei pedig maguk is alacsonyan képzettek maradnak. Ennek egyik fő oka, hogy homogének a tanulócsoportok, vagyis a jó módúak, jó képességűek a jó iskolákba mennek, a szegények és a rosszabb képességűek pedig a gyengébb iskolákba, így a jók nem fogják tudni felhúzni a rosszakat. A rosszabb helyzetű diákok lemorzsolódását ráadásul az is nagyban segíti, hogy nem 18, hanem 16 éves korig van tankötelezettség.

A javaslatok

Az Egyensúly Intézet javaslatokat fogalmazott meg a hat fő problémára.

Eszerint korszerű oktatási jövőképet kell kialakítani, vagyis a közoktatásnak olyan átváltható alapkészségekkel és képességekkel kell felruháznia a gyerekeket, amelyek révén munkavállalóként, állampolgárként és egyénként is rugalmasan, megújulásra készen helyt tudnak állni az általános bizonytalanság korában. A 21. században a legfontosabb készségek az autonómia és a kreativitás, az együttműködő-készség és az empátia, a tanulni tudás és a gondolkodni akarás, valamint a világra való nyitottság. A poroszos, tananyag-központú oktatás viszont nem ezt támogatja.

Legyen vonzóbb a pedagóguspálya, javítsák a pedagógusképzést és a szakma presztízsét. Ehhez az Egyensúly Intézet egy új pedagógusmodellt vezet be az orvosképzés mintájára, vagyis legyen 4+1+3 éves a pedagógusképzés, amiben kapjon hangsúlyos szerepet a gyakorlati oktatás.A javaslat szerint a pedagógushallgatók az első 4 évben kapnának egy egységes pedagógusi alapképzést, amelynek során a hallgatók elsajátítják a szaktárgyi ismereteket és az általános pedagógusi készségeket. A következő egy évben jönne a specializációs szakasz, amely során a pedagógushallgatók specializálódnak egy területre, és annak az ismereteit sajátítják el. Az iskolák e specializációk alapján dönthetnének arról, hogy sajátos helyi igényeik alapján pontosan milyen portfóliójú pedagógusokra van szükségük. A maradék 3 év pedig a „rezidensi szakasz” lenne, melynek során az egyetemi képzés részeként dolgoznának gyakornokként iskolákban.

A társadalomban a pedagóguspresztízs növeléséhez az intézet szerint arra lenne szükség, hogy az állam a civil szektorral és a médiával együttműködve hosszú távú szemléletformáló kampányba kezdjen annak érdekében, hogy megértesse az emberekkel az oktatás kiemelt nemzetstratégiai jelentőségét és a pedagógusok munkájának rendkívüli fontosságát.

Szintén ennek a javaslatnak a részeként a pedagógusbéreket fel kellene emelni az átlagbérek kétszeresére 2030-ig, hogy vonzóvá tegyék a szakmát, és verseny alakulhasson ki.Emellé javasolnak egy dinamikusabb bérnövekedési pályát, különösen a pálya első évtizedében háromról két évre kell csökkenteni a fizetési kategóriák közötti átmenet időtartamát, mert ebben a pályaszakaszban a legnagyobb a lemorzsolódás.

A javaslat megfogalmazói azonban tisztában vannak azzal, hogy ezek a javaslatok hosszútávú, tízéves célokat fogalmaznak meg, a pedagógushiányt viszonyt tűzoltásszerűen is enyhíteni kell, ezért javasolják, hogy a tapasztalt, kiöregedő pedagógusokat tartsák a pályán, hogy ezzel időt nyerjünk.Ehhez azonban több mindennek kell teljesülnie. Egyrészt azoknak a nyugdíjas korú pedagógusoknak, akik dolgozni szeretnének, ne kelljen választaniuk a nyugdíjuk és a bérük között, kapják meg mindkettőt, és nyugdíjjárulékot se kelljen fizetniük.

A nyugdíjkorhatár után jelenleg csak macerás miniszter engedéllyel lehet tovább tanítani, a javaslat szerint ennek a döntési jogát viszont át kellene engedni az intézményvezetőknek

Ugyancsak javasolják, hogy a már nyugdíjba vonultak mellett korai pályaelhagyó kollégákat csábítsanak vissza, akár – meghatározott ideig – magasabb bér, különleges béren kívüli juttatások vagy kedvezőbb előrelépési feltételek mellett.Szintén fontos lenne visszaadni az iskolák autonómiáját, az államnak pedig csak a stratégiai irányításban, a pedagógusképzés megszervezésében szabad részt vennie. A javaslat szerint az iskolák szintjére kell delegálni minden, az intézménymenedzsmenttel és tanulástámogatással kapcsolatos hatáskört, és ugyanez vonatkozik az oktatás szakmai szervezésére is, ideértve a pedagógiai program kidolgozását.

Középszintű, valódi önkormányzattal rendelkező helyi testületekre kell bízni olyan tulajdonosi jogköröket, mint a központi oktatásirányítási stratégia helyi végrehajtása, az intézményvezetők kiválasztása, azok munkájának értékelése, az intézmények költségvetésének megállapítása vagy az iskolák által kidolgozott intézményfejlesztési programok elfogadása.

Ugyancsak helyi szinten kezelhetők olyan kihívások, amelyek rendszerszinten érintik egy-egy járás vagy nagyobb település iskoláit: például a társadalmi szelekció és a szegregáció, a helyi pedagógushiány, az intézményvezetők teljesítményének értékelése vagy a helyi, iskolán kívüli szereplőkkel való együttműködés megszervezése.

Az államnak egy integrált monitoringrendszer jelzése alapján csak ott és akkor kell közbelépnie, ahol és amikor szükséges.Javasolják továbbá az iskolák hálózatosodását, hogy a hasonló kihívásokkal vagy lehetőségekkel szembesülő intézmények együttműködjenek, akár megosszák egymás között a humán erőforrásaikat.

Az intézmények autonómiájának visszaállítása mellett a tanárok autonómiáját is vissza kell adni, mert a kutatás szerint a jól képzett, megbecsült és kellő szabadsággal felruházott pedagógus képes a legjobban támogatni az egyes diákokat a saját alkatuknak megfelelő tanulási élmények megszerzésében. Az intézményeknek ehhez folyamatosan ösztönözniük kell a pedagógusokat a jó gyakorlatokra és azoknak a megosztására.

Végül javasolják, hogy az oktatáspolitika tegyen lépéseket az esélyegyenlőség megteremtése felé.

Ennek egyik első lépcsője a 18 éves tankötelezettség visszaállítása, hogy a hátrányos helyzetűeket minél tovább benntartsák az oktatásban.A javaslat azt is tanácsolja, hogy ne csak a legjobban teljesítő, elit iskolákat rangsorolják, hanem legyenek olyan szemléletformáló rangsorok, ahol azokat a pedagógusokat és diákokat értékelik, akik hátrányos helyzetből tudtak nagy előrelépést elérni, legyen akár az a diák számára csak egy érettségi.

Szintén az esélyegyenlőséget növelné, ha az alapfokú oktatás egységesen 8 osztályos lenne, mely idő alatt ne legyen lehetőség a teljesítményalapú kiválasztásra és a tanulói utak szétválasztására, vagyis a jó és a rossz képességű gyerekek tanuljanak együtt.

 

 

• iskola
• oktatáspolitika
• Egyensúly Intézet