A válság vált az új normalitássá a Földön. Rettegünk a klímától, a háborútól, az inflációtól, a járványtól, bevándorlóktól és kivándorlóktól, kormánytól és ellenzéktől, merénylőktől és demokratikusan választott vezetőktől. És persze rettegünk az igazságtól és a tudástól is. A 2008-as gazdasági válság és a 2020-as covidválság a tudományba és a szakértőkbe vetett bizalmat, úgy tűnik, végképp erodálta. A tudomány nem demokratikus műfaj; művelői, bár sokkal többször van igazuk, mint a laikusoknak, nem tévedhetetlenek, ezeket a tévedéseket azonban a nagyközönség egyre nehezebben bocsájtja meg, miközben a kuruzslókat, csodatevőket gyakran ájult tisztelet övezi.
De maguk a tudósok is elbizonytalanodtak, és tudásukat konstrukciósnak, hipotetikusnak vagy egyenesen nem elég progresszívnek, azaz túl fehérnek tartják. És ha ez még nem lenne elég: a tudomány saját belső reprodukálhatósági válságától is nyög, az elmúlt években tanulmányok ezreit hívták vissza, és neves kutatók százairól derült ki, hogy kókler csalók.
Hogyan változtatja meg a technológiai forradalom a tudás fogalmát? Csak a tudásunkat terjesztik ki a technológiai kütyük, vagy az elménket is? És vajon érdemes-e még helyesírást tanulnia a gyereknek 2024-ben? Addig jó, amíg kérdéseink vannak.

• Farkas Katalin
• tudomány
• technológia