Évnyitó tüntetést szerveznek pénteken Budapestre, a demonstráció mögött pedig nem szakszervezetek vagy civil szervezetek, hanem budapesti diákok állnak. A Diákok a Tanárokért ifjúsági szervezet elnökségi tagjaival beszélgettünk többek közt arról, mit tehetnek a fiatalok a tanáraikért, egy menő, fővárosi iskolában mit érzékelnek az átfogó problémákból, illetve szerintük is összeomlott-e már az oktatási rendszer.

Mi löketet akarunk adni, hogy a tanárok kiálljanak magukért – mondja Csibrán Barna, aki a budapesti Kodály Zoltán Gimnáziumban kezdi a 10. osztályt szeptemberben. Ő a Diákok a Tanárokért egyik elnökségi tagja, az ifjúsági szervezet pedig jelenleg épp egy nagyszabású kiállást készít elő a pedagógusok mellett: ők szervezik a szeptember 2-i tüntetést Budapesten, amire mostanáig már nagyjából 20 ezren jeleztek vissza Facebookon.

A diákok nem először tiltakoznak: már a januári, első tanársztrájk idején szerveződni kezdtek, majd ők szervezték azt a Kossuth téri tüntetést, amelyen végül több ezren vettek részt, többségében diákok. A szervezők a mostani demonstráció előtt négy pontban fogalmazták meg igényeiket:

megoldást várnak a tanárhiányra,
tanítható és tanulható mennyiségű tananyagot szeretnének,
illetve élhetőbb körülményeket az iskolákban,
több figyelmet az oktatásra.

Gajzágó József a Szent István Gimnáziumban kezdi meg utolsó középiskolai évét. Emlékszik, amikor meglátta az első híradást a január 31-i figyelmeztető sztrájkról, akkor beszélték meg iskolatársaival, hogy valamit nekik is szervezniük kellene arra a napra. Megpróbáltak együttműködni más, környékbeli intézményekkel, de aztán az akcióból végül nem lett semmi, ezért úgy döntöttek, hogy inkább belevágnak valami nagyobb dologba, ehhez elkezdték összeszedni minél több iskolából az ismerősöket és a DÖK-elnököket.

A motivációról Barna azt mondja, a saját bőrén is megtapasztalta, hogy a fiatal tanárok körülötte azon gondolkodnak, miként fognak megélni, illetve minden diákon és tanáron érzékeli, hiába látják, hogy nem jó irányba haladnak a folyamatok, senki nem tud ez ellen tenni semmit. „Ha nem is tudunk csodát tenni, valamit mégis muszáj cselekednünk”, jegyzi meg.

Strbka Anna az Eötvös József Gimnázium végzőse lesz idén, iskolájában a DÖK-elnökéhez hasonló pozíciót is betölt, így amikor Józsefék elkezdték összeszedni az embereket, neki már a pozíciójából adódó felelősség miatt is ott kellett lennie. Ennél azonban sokkal több motiválta: már az első kockásinges tüntetésen is ott volt a szüleivel évekkel ezelőtt, régóta foglalkoztatják az oktatási rendszer problémái.

Mindig azt szoktam mondani, hogy most nőttünk fel oda, hogy ténylegesen tudjunk cselekedni – teszi hozzá Mihalics Lili, aki Józsefhez hasonlóan a Szent István Gimnáziumban végez idén. Szerinte a diákok kiállása képes löketet adni a pedagógusoknak ahhoz, hogy aztán „ők is kiálljanak értünk és egyúttal saját magukért is”.

Habár a diákszervezet elnökségi tagjai mindannyian nagy presztízsű fővárosi gimnáziumokba járnak, ez nem jelenti azt, hogy semmit ne érzékelnének az oktatás sokrétű bajai közül. József például arról számol be, hogy már az általános iskolában is megtapasztalta a tanárhiány jelenségét, hiszen két pedagógus már ekkor nyugdíjasként oktatta őt, és amikor a földrajz- és a biológiatanár otthagyta az iskolát, a matematikatanár tartott földrajzórát. Ami annyiból állt, hogy „a könyvből felolvasta, amit fel kellett olvasni”. Aztán a következő évben már kémiatanár sem volt.

A gimnáziumában egyelőre ilyen szintű gondok nincsenek, de azért azt felveti, nem szerencsés, hogy 600 diákra mindössze három fizikatanár jut egy intézményben.

Tanáraiktól is sok információt gyűjtenek be a diákok. Anna megemlíti, hogy sok pedagógustól azt hallja, az ideálisnál mindenképpen, de bizonyos esetekben még a megengedettnél is nagyobb óraszámot kénytelenek elvállalni, ami természetesen meglehetősen leterheli őket. Az igazi kihívás azonban a helyettesítések megoldása.

Anna hetedik osztályos koráig magániskolában tanult, emiatt úgy érzi, még jobban érzékeli a közoktatásban jelenlévő hiányosságokat, például azt, hogy a vécépapír és a szappan hiánycikknek számít, egy lift elromlásának orvosolása igazi próbatétel, sőt, néhány éve a mennyezet is leszakadt az iskolájában.

Azok a pontok, amiket mi követelésként megfogalmaztunk, tényleg csak a minimumot jelentik – szögezi le Lili. Nem tudják elégszer hangsúlyozni, a jelenlegi rendszer közelében sincs annak, hogy perspektívaként például a finn oktatási rendszerről vagy a projektalapú tanulásról lehetne érdemben beszélni.

Egyelőre ott tartunk, hogy sorjáznak a történetek Budapesten kívülről, miszerint a diákoknak olyan iskolába kell járniuk, ahol igazából tanítani sem lehetne, mert tűzvédelmi okok miatt be kellene zárni az épületet. „Alapvető emberi jog, hogy minden diák úgy tudjon tanulni, hogy közben az élete ne legyen veszélyben”, vallja a fiatal.

A sokszor hangoztatott „az oktatási rendszer összeomlott” kijelentéssel kapcsolatban markáns véleményük van a diákoknak. Anna azt mondja, ha össze is omlott a rendszer, ez már akkor megtörtént, amikor ők elkezdtek iskolába járni. Hozzáteszi, az általuk is hangoztatott problémák már akkor is jelen voltak, amikor ők még csak az első osztályt kezdték, de ahogy haladunk előre az időben, úgy súlyosbodik minden komponense.

„Olyan irányba haladunk, ami beláthatatlan következményekkel járhat” – vallja Barna, akit leginkább az aggaszt, mi lesz az ő generációjának gyerekeivel, ők kitől fognak majd tanulni, ha már most ilyen mértéket ölt a tanárhiány. A diák elkeserítőnek tartja, hogy habár mindenki látja a problémák forrását, nem tesznek időben lépéseket ahhoz, hogy megállíthatók legyenek a káros folyamatok, és minél tovább késik az érdemi változás, annál drámaibb következmények várnak mindannyiunkra.

Lili úgy érzi, még nem vagyunk túl a rendszer összeomlásán, de a fenyeget a veszélye, ezért kéne most, nem holnap, cselekedni, hogy ne történjen meg. „Hosszú távú problémákra hosszú távú megoldás szükséges, az oktatás pedig a tanárképzésnél kezdődik”, hangoztatja, felvetve, hogy elég megnézni, ebben az évben hányan jelentkeztek például kémia- vagy fizikatanári képzésre.

Budapesten még csak a tető omlott be, vidéken már az alapok is repedeznek. Ez kicsit szó szerint is igaz – foglalja össze József, aki azt is hangsúlyozza, ez a rendszer nem most kezdett el tönkremenni, már 2010 előtt is repedezni kezdett, és már akkor meg lehetett volna állítani mindezt, ha lett volna rá politikai akarat. Szerinte talán már összeomlott a rendszer, ami még azért nem látszik, mert a mostani tanárok tartják a hátukon – ám ez így nem működhet túl sokáig.

De mennyire érezhető az iskolák falai között, hogy a tanársztrájk és a polgári engedetlenség hatására nagyobb mértéket ölt az elégedetlenség? Barna azt mondja, a tanárokon és a diákokon egyaránt érzi a feszültséget a mindennapokban, ugyanakkor azt is érzékeli, hogy még mindig hangsúlyosan jelen van az a beidegződés, hogy a diákoknak tanulni, a tanároknak tanítani kell – a rendszert pedig mindenkinek elfogadni.

József érzékel elmozdulást a közhangulatban, miután a polgári engedetlenség idején olyan tanárok aláírását is látta a támogatók között, akik esetében a korábbi megnyilvánulásaik alapján nem gondolt arra, hogy egyetértenének a tanárok követeléseivel. Anna ehhez képest fordulópontnak nevezte a január 31-i, első figyelmeztető sztrájkot, mivel azt követően vált általánossá, hogy a tanárok és a diákok akár heti szinten is beszéltek a témáról, miközben a pedagógusok nagyra értékelték a diákjaik tenni akarását.

A diákok azt vallják, különböző eredményeket lehet elérni egy sztrájkkal és egy tüntetéssel, előbbinél persze nagyban megnehezíti az eredményességet a sztrájkszabályok jelentős szigorítása. „A tüntetésnek sem az lesz az eredménye, hogy emiatt majd törvényjavaslatok születnek a tanárok fizetésemeléséről, hanem reményt képes adni. És már márciusban tudtunk reményt adni, hogyha a pedagógusok kiállnak magukért, akkor a diákok ott lesznek mögöttük, és bármi is történik velük, lesz, aki támogatja őket.”

Azért is fontos, hogy minél többen ott legyenek szeptember 2-án, hangsúlyozza József, mert a kudarcba fulladt „gazdatüntetés” után szükség van arra a reményre, hogy lehet még sikeres akciót szervezni.

Olyan tüntetést, amivel el tudjuk érni, hogy a reményvesztett szülők, tanárok, nagyszülők vagy bárki erőt meríthet abból, hogy van értelme annak, ha kiáll magáért.

Azzal kapcsolatban, mikor tekintenék sikeresnek a tüntetést, Anna azt mondja, természetesen nem feltétlenül kell eredményt várni attól, hogy egyszer sztrájkolnak a tanárok vagy tüntetnek a diákok, hanem a hosszú távú kiállásnak van értelme. „Lili szokta mondani, hogy ez hiányzik a magyar társadalomból, a kitartás meg a szolidaritás.” Hozzáteszi: nem állnak meg egy tüntetés után, hanem kisebb, de látványosabb akciókkal készülnek ősszel.

„Ami különleges volt a márciusi tüntetésben, az az energia, ami végig érezhető volt. Hogy mindenki nagyon mérges, mindenki kimutatja, miért jött ki” – fogalmaz Anna, aki szerint ezzel ellentétben sok tüntetés kimerül annyiban, hogy az emberek álldogálnak, ha nagyon muszáj, tapsolnak, kiabálnak, de nem érezhető semmi olyan energia, ami előrevinné az eseményt. Ők viszont arra készülnek, hogy ezt újra képesek lesznek elérni.

„A gondolkodásmódnak” – feleli Lili arra a kérdésre, minek kellene leginkább megváltozni, ki tud-e emelni egyetlen olyan elemet a jelenlegi oktatási rendszerből, ami szerinte leginkább reformálásra szorul. „Annyira komplex a probléma, hogy nem lehet egy dolgot megnevezni. Ha megemelik a pedagógusok bérét, attól még ugyanúgy meg lesz kötve a kezük, a diákok pedig nem fogják megkapni azt a tudást, amire később az életben szükségük lesz.”

József azt szeretné, ha egy olyan rendszerben tanulhatnának, amiben a diák örül, hogy bemehet reggel az iskolába.

Lehet, hogy szeretjük a történelmet, de nem azért örülünk, mert olyan jó az óra felépítése, és ez nem a tanárokon múlik, hanem a rendszeren, amiben tanítaniuk kell. Legyen egy iskola, ahova a szülő boldogan küldi be a gyerekét, és ahova a tanár és a diák is boldogan megy be minden egyes nap.

Amíg a tanárok kifejezetten támogatják a diákok törekvéseit, ismeretlenektől sokszor megkapják különféle komment-szekcióban, hogy Gyurcsány Ferenc vagy Soros György emberei. Egy kormányközeli hírportál nemrég „baloldali politikusok pedofíliájának” nevezte a tüntetés szervezését, sőt, olyan eszköznek titulálták a diákokat, akiket politikai erők tartanak a markukban.

A szervezet tagjait ezek a megjegyzések nem igazán hozzák lázba, nekik csak az számít, hogy a tanáraiknak mennyire fontos a kiállásuk. A tüntetés szervezése persze nem két forint, így a színpad- és hangtechnika biztosításához továbbra is nagyon számítanak a társadalom támogatására. Eközben ők is meglepődve hallják az olyan híreket, mint a Vodafone megvásárlása, hiszen mint mondják: csak az állami 350 milliárdból az összes pedagógus bérét meg lehetne 180 ezer forinttal emelni egy egész éven át.

• sztrájk
• oktatás
• tiltakozás