Évről-évre kevesebbet költünk oktatásra
Magyarországon bő 7 százalékkal csökkent az egy diákra jutó ráfordítás.
A jelentésből korábban azokat a megállapításokat és adatsorokat jártuk körbe, amelyek az általános iskola alsó tagozata fölötti szinteken (felső tagozat, gimnázium, szakgimnázium, technikum) az iskolában maradás és a továbbtanulás esélyeit, a munkaerőpiacon érvényesíthető hasznát mutatják meg Magyarországon.
Ezúttal a jelentés oktatásra fordított forrásokra és a tanárbérekre vonatkozó friss megállapításait vizsgáljuk meg Lannert Judit oktatáskutató segítségével. Lannert szerint számos olyan, nem túl fényes adatot találunk a jelentésben, amelyek ismertek a magyar oktatással foglalkozók számára, ugyanakkor az egyik adat őt is megdöbbentette, és felvetette számára a magyar oktatási rendszer latin-amerikanizálódását.
Minden évben egy kicsit kevesebb jut egy kisgyerekre
Az oktatásra fordított költségvetési kiadások valamelyest kifejezik, hogy a kormányok mennyire tartják fontosnak az ország versenyképességét hosszú távon befolyásoló intézményrendszer színvonalas működését. Magyarországon az ezen a költségvetési soron szereplő összeg a GDP arányában az elmúlt 20 évben lassan – igaz, olykor hullámozva – csökkent. Ennek eredményeképp, bár a 2000-es évek elején még európai és régiós összehasonlításban is viszonylag sokat költöttünk oktatásra, mostanra a magyar iskolarendszerre az uniós átlagtól elmaradó mértékben fordít pénzt a kormány – az elmúlt években a visegrádi országok közül már csak az e tekintetben mindig is lemaradónak számító Szlovákiát előzte Magyarország –, noha a 2022-es hivatalos Eurostat-adat valamivel jobb képet mutat és meg is előzte az EU-átlagot.
Ahogy tavaly írtuk, a GDP-arányos ráfordítás 2019-ben Magyarországon a harmadik legalacsonyabb érték volt az OECD-országok között, az olasz és görög érték mögött kullogott, mélyen a nemzetközi átlagok alatt, elmaradva a lengyel és szlovák ráfordításoktól is.
A fenti adatok egyik részterületére világít rá a jelentés idei megállapítása. A teljes bölcsődei-óvodai hálózatban a ráfordítás a GDP 0,6 százalékát teszi ki – ez megegyezik az OECD-átlaggal. Vásárlóerő-paritáson és egy főre számolva viszont a korai ellátásra-fejlesztésre és óvodai ellátásra fordított évenkénti összegek Magyarországon mélyen az OECD-átlag alatt vannak.
Ennél is szomorúbb, hogy 2015 és 2020 között az iskola előtti oktatási-nevelési rendszerben az egy gyerekre jutó összes állami és magán forrás Magyarországon évente átlagosan 0,3 százalékkal csökkent. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az ország minden évben egyre kevesebbet költött egy kisgyerek oktatás-fejlesztésére. Az EU- és az OECD-átlag ezzel szemben 2,5 százalékos többlet. Érdekes, hogy a legnagyobb átlagos éves többletköltést régiós szomszédaink, Románia, Csehország, és Szlovákia produkálták, például Litvánia és Észtország mellett. Magyarországon kívül ez a mutató csak Luxemburgban, Törökországban, Svédországban, Mexikóban és Írországban jár mínuszban.
2019-es adatok szerint Magyarországon messze elmaradt az OECD- és az EU-átlagoktól az egy diákra jutó ráfordítás mind az alapfokú oktatás, mind a középfokú oktatás és a felsőoktatás szintjein, vásárlóerő-paritáson számolva.
Magyarország pozíciója az új jelentés fényében sem lett jobb: 2020-ra a teljes nevelési-oktatási szektorban alapfokú oktatástól felsőoktatásig vásárlóerő-paritáson az egy diákra jutó összeg az összes OECD-ország közül csak Mexikóban és Törökországban csökkent jobban. Magyarországon bő 7 százalékkal csökkent az egy diákra jutó ráfordítás. Ez Romániában csak 3,5 százalékos csökkenés, de például Szlovákia, Bulgária, vagy Lengyelország több százalékos növekedést mutatnak.
A magyar gimnáziumokban és szakképesítést adó iskolákban az egy diákra jutó ráfordítás bőven OECD- és EU-átlag alatti, viszont több, mint Romániában, Bulgáriában vagy Törökországban, és hasonló összegű, mint Lengyelországban. Az osztrák diákokra viszont például a magyarországi összeg duplája jut.
Az állam részleges kivonulása látszódik az oktatás egy szeletéből
Éppen azon a szinten kisebb a magyar ráfordításban az elmaradás, ahol a legnagyobb mértékben van jelen magánforrásként (például tandíjként) a szülők pénze. Ugyanis a középfokú oktatásban a feltüntetett OECD-országok között Magyarországon a második legmagasabb a magánráfordítás. Azaz leegyszerűsítve: egyre többen – vagy egyre több pénzből – végzik el a középiskolát valamilyen szülői hozzájárulásra építő magán, alapítványi vagy egyházi fenntartású iskolában.
Megjegyzendő az is, hogy a magánforrások aránya a teljes oktatási szektorban is OECD-átlag fölött jár Magyarországon (17 százalékkal) – ebből a szempontból Chile és az Egyesült Királyság és Kolumbia vezeti a listát 30 százalék fölötti aránnyal, a spektrum másik végén pedig például Ausztriát, Finnországot és Svédországot találjuk.
Ezzel részben összefügg, bár nem feltétlenül szükségszerű, hogy az adatok szerint a magán oktatási szektor állami dotációja is rendkívül alacsony Magyarországon. Vagyis a közoktatás egy szeletének finanszírozásában, a gimnáziumokéban az állam jelentősen, kiugró mértékben támaszkodik a háztartásokból érkező pénzekre. Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy más OECD-országokban az állam a magán szektort nagyobb mértékben finanszírozza, és ezzel összefüggésben nagyobb mértékben is integrált a hagyományos állami fenntartású közoktatási rendszerbe.
Ez a sajátosság nyilvánvalóan hozzájárul a magyar oktatási rendszer egyenlőtlen, erősen szelektív, a társadalmi egyenlőtlenséget újratermelő alapvonásához. Korábban Radó Péter oktatáskutató beszélt erről a témáról a G7-nek erről: „Vannak iskolarendszerek, ahol nagy a nem állami fenntartású iskolák aránya, mint például Spanyolországban vagy Belgiumban. Csakhogy ezekben az országokban a nem állami iskolákat is integrálták a közoktatási hálózatba. Magyarországon azért vetődik ez fel, mert az egyházi iskolákra eltérő szabályok vonatkoznak.”
A magyar pedagógus kezdőbér az átlag fele még vasárlóerő-paritáson is
A jelentés több különböző aspektusból világítja meg a tanárbér-statisztikákat, amelyek nagy általánosságban mindenféle összehasonlításban kiugróan alacsonyak, és a magyar tanárok sokkal jobb fizetést kapnak a határon túl.
Például a bölcsődei-óvodai pedagógusok jogszabályban előírt kezdőbére, 10 éves tapasztalat után kapott, és 15 év tapasztalat utáni bére is csak Szlovákiában alacsonyabb, még vásárlóerő-paritáson is.
A magyar kezdőbér nem éri el az OECD-átlag és az EU-átlag felét sem, szintén vásárlóerő-paritáson számolva.
A középfokú állami oktatási szektorban az egy diákra jutó éves tanárbér Magyarországon csak a szlovák és a chilei bérnél nagyobb 2021-es adatok szerint.
De az általános iskolai tanároké ugyanezen a listán is csak hátulról az ötödik. Az egy diákra jutó általános iskolai tanárbér majdnem ugyanannyi Magyarországon és Franciaországban, viszont a valódi bér Franciaországban majdnem kétszeres – ugyanis abban a rendszerben az „átlagos osztálylétszám” hat diákkal több. Ez rávilágít a magyar oktatási rendszer pazarló, hatástalan, a tanárokat aránytalanul leterhelő mivoltára, ami nem mond ellent annak, hogy a rendszer más részein a tanárhiány okozzon problémákat.
Lannert szerint a pedagógusbérek nemzetközi összehasonlításban is alacsony volta és az egy tanulóra jutó átlagon aluli költések évek óta ismétlődő megállapítások a jelentésekben. “Különösen szomorú, hogy ez a kisgyermekkori nevelésben ez a ráfordítás még csökkent is, ami azt mutatja, hogy a kötelező óvodáztatás mellé az állam nem tette oda a megfelelő szintű erőforrásokat”, mondta erről az oktatáskutató.
Magyarország a szélsőérték
Természetesen az egy diákra jutó ráfordítás és az egy diákra jutó tanárbér a felső tagozatos oktatási szinten egyértelműen korrelál: minél nagyobb az egyik, annál nagyobb a másik is. De vannak országok, amelyek távolabb vannak az összefüggést jelző vonaltól.
Magyarország viszont ebből a szempontból szélsőérték: majdnem a legalacsonyabb az egy diákra jutó tanárbérköltség, és legalacsonyabb az egy diákra jutó ráfordítás. Vagyis míg Szlovákiában is hasonlóan alacsonyak a tanárbérek, ott legalább valamivel magasabb az egy diákra jutó ráfordítás. Lengyelországban mindkét érték magasabb, Csehországban pedig a tanárbér lényegesen magasabb egy diákra vetítve.
Lannert szerint a jelentés ezen részének legmegdöbbentőbb adata az állami kiadások csökkenése és a magánforrások arányának cunamiszerű emelkedése: „az állam kivonulására egyébként már sok már tényező is utalt, ilyennek tekinthető az egyházi oktatás felfutása vagy a közalkalmazotti jogállás megszüntetése. Ez utóbbi egyértelműen megfosztja az állami alkalmazottakat az eddigi előnyeiktől, miközben a piacihoz hasonló bérekkel nem kecsegteti őket az új rendszer. A világon eddig minden olyan kezdeményezés, ami a piaci elemeket erősítette egy közszolgáltatásban, mint a közoktatásban, egyértelműen azt eredményezte, hogy az általános minőség csökkent és még jobban elmélyült az elit és nem elit közötti szakadék” – mondta az oktatáskutató, akit a magyar oktatás alakulása ebből a szempontból a chileiére emlékezteti.
Annak idején a chilei oktatás reformját erősen piaci alapon képzelték el, eredményeképpen alacsony a tanulói eredményesség (PISA rangsorban hátul vannak), és még nagyobb különbségek alakultak ki a társadalom rétegei között. Annak idején az OECD ünnepelte a piaci elemek megjelenését a chilei oktatásban, de a nagy reményeket nem váltotta be a piac.
Lannert szerint ezek az adatok azt mutatják, hogy a magyar oktatási rendszer is latin-amerikanizálódik és sodródik ki az európai fő áramlatból. „Ez azért is történik így, mert ott, ahol az elit a minőségre jóval kevésbé érzékeny, mint egy adott hierarchiában elfoglalt pozíciójára, ott bizony inkább választják az olcsó és alacsony színvonalú, de számukra (látszólag) előnyös hierarchikus rendszert, mint egy drága, de magasabb színvonalú és demokratikusabbat, mint a szociáldemokrata skandináv modell.
