A magyar iskolarendszer semmit sem tud kezdeni a klasszikus tanár-diák viszony felborulásával, a köznevetségbe fulladt középszintű érettségivel, az iskolai koncentrált mentális és fizikai jelenlét válságával, ezért ebben a formában fenntarthatatlan – írja a Válasz Online-nak küldött esszéjében Nényei Pál. A gimnáziumi magyartanár szerint a megalázó pedagógusi fizetés az oktatásügy igen súlyos krízisének egyik tünete csupán, és már ma is olyanok az állapotok, hogy elég lenne tíz gimnázium. Az egész országban.

Az oktatás „ügye” a közelmúltban egyfajta nyugvópontra jutott. A kormányzati tervek szerinti 10-10 százalékos fizetésemelés – az inflációs számokat elnézve – a tanári fizetések értékének lassú csökkenésére lesz elég. A hír nem okozott túl nagy szenzációt, ahogy az sem, hogy a felmondásukat tervező tanárok száma dinamikusabban nő, mint a tanárok fizetése.

Ebben a cikkben mégsem lesz több szó pénzről. Egyrészt azzal külön írás foglalkozott már a Válasz Online-on, másrészt úgy látom: az oktatásra fordított pénzről beszélve nem lehet lényegileg szólni magáról az oktatásról. A pénz kevés, igaz. Azt a tézist azonban, hogy a tanárok megbecsültségének foka egyenesen arányos lenne a havonta bankszámlájukra érkező forintok mennyiségével, túl egyszerűnek érzem. A tanárok megbecsültségének eltűnése az oktatásügy igen súlyos válságának a tünete, és hogy nincs pénz, annak – végső soron – ugyanez az oka.

Mielőtt belevágnék, egyértelművé teszem, hogy eddig csak úgynevezett „elitgimnáziumokban” tanítottam – az összes benne van minden évben a HVG-rangsor első száz, de inkább az első ötven, sőt, leginkább az első huszonöt helyezettje között. Azt is egyértelművé teszem, hogy ezek a gimnáziumok mind egyházi, egészen pontosan római katolikus fenntartású intézmények, és azt is jelzem, hogy múltam és jelenem miatt sok lenéző mondatot kaptam már. Ilyeneket például, hogy „Neked könnyű. Ti ott, a budai zöldövezetben nem tudjátok, mi milyen problémákkal küzdünk itt, ahol tényleg nehéz. Onnan könnyű okoskodni. Gyere ide néhány napra, és rájössz.”

Általános megállapításokat kivéve nem tudok és nem is akarok arról írni, amiben nem vagyok benne: a szakgimnáziumokról, az általános iskolákról, a különféle helyeken iskolába járó gyerekek szociális hátteréről. Főleg gimnáziumokról lesz tehát szó, a gimnázium pedig olyan, mint valami fej. A közoktatás csúcsán, vagy végpontján a gimnáziumok állnak. És hát: fejétől bűzlik… a közoktatás.

Közismert tényekkel kezdem.

Magyarországon a szigorúan vett tankötelezettség 1868 óta létezik. A tankötelezettség célja pedig köztudomású: adassék meg minden embernek a lehetőség, hogy fejlődjön, hogy megszerezze a boldoguláshoz szükséges tudást. A kötelező oktatás bevezetésével az akkori kormányzat a szülőket is nevelte: el kellett érni, hogy senki se tarthassa otthon gyermekét kvázi gazdasági rabszolgaként, aratónak, állattenyésztőnek stb. Fontos hozzátenni, hogy akik nem a társadalmi piramis csúcsán éltek, azoknak az oktatás valóban a felemelkedés egyetlen útja volt akkoriban. A Rácegrespusztán nemrég felszabadult jobbágy tehetséges fiának a Tudományos Akadémia elnöki posztjára tartó egyetlen út az iskolán keresztül vezetett.

A tankötelezettség segítségével a diákok világosan körülhatárolt tudásanyag elsajátítására kaptak garanciát; ezt a tudásanyagot hívhatjuk általános műveltségnek. Az általános műveltség alapja a klasszikus, humán műveltség volt, kötelező görög- és latinoktatással, klasszikus auktorok beható megismerésével, rengeteg memoriterrel, komoly történelem-, matematika- és rajzoktatással, a maihoz képest igen kevés természettudománnyal. Az iskola tehát nem szakképesítést, hanem alapot adott ahhoz, hogy valakiből, mint értelmiségiből lehessen bármi érettségi után.

Fontos: aki annak idején a közoktatásban eltöltött évei végén letette az érettségit, olyan műveltség és tudás birtokában érezhette magát, amivel a „művelt közönségbe” tartozott, mai szóval „felelős értelmiséginek” lehetett nevezni.

Klasszikus műveltség, alapműveltség – használható tudás

Az alapműveltség elsajátítása helyébe lépett manapság a „használható tudás”. Amely tudás konkrétan nem használható, a mi korunkban elvesztette vonzerejét. Így épült le a görög- és a latinoktatás (már egyházi iskolákban sem kötelező – szülői nyomásra megszűnt… –, elvétve lehet latint tanulni, akkor is csak nulladik és nyolcadik órákban), mind a diákok, mind a szülők magabiztosan mondanak ilyesmiket, például egy Berzsenyi-vers kötelezővé tétele után: „Tanár úr, és konkrétan ezt mire fogom használni az életben?” Ugyanez bármelyik tárgy esetében megfogalmazódik. Az általános műveltség utáni vágyakozás helyét tehát átvette – mind a szülők, mind a diákság körében – a speciális tudás iránti vágy, és miközben azonnal szakosodni akarnak, általános jelenséggé vált, hogy a diákság túlnyomó része még tizenkettedikben sem tudja, mi is érdekli igazából; a szakosodás utáni vágy a szakmai érdeklődés hiányával keresztezve pedig egyszerűen az iskolai oktatás egészének tagadásává szűrődik. Amit az iskola kínál, „arra nekem nincs szükségem, de sajnos kötelező tanulni”.

Annak idején egy társalgásnak kötelező eleme és alapja volt a klasszikus műveltség. Olyan közös alap volt, amit mindenki ismert, ezáltal értették egymást az úgynevezett „művelt” emberek – utalgattak Horatiusra, a mitológiára stb. Ma a klasszikus, általános műveltséget nem helyettesíti semmi (néhány közelmúltban bemutatott filmet talán illik ismerni, de több évvel ezelőttit már nem), és úgy tűnik, mintha nem is lenne igény efféle közös alapra. (Bizonyos körökben például már sikk nem ismerni a Harry Pottert, pedig az volt hosszú ideig a kortárs mű, ami helyettesíthette a megszokott, unalmas kötelezőket – de a Harry Pottert is eléri lassan, de biztosan a klasszicizálódás.)

Számunkra már „halott tudás” az, ami az emberiség közös kincse volt több ezer évig. Nem kell külön hangsúlyoznom, hogy ez a helyzet igen súlyos következményekkel jár a hagyományos iskolát illetően.

A hagyományos iskola által felkínált humán műveltség legnagyobb része ugyanis praktikusan használhatatlan – épp ez benne az igazi érték. A tanárokban viszont még él a hagyományos, általános műveltséget adó gimnázium eszméje, és kétségbeesetten próbálják bizonygatni saját tárgyukról, hogy igenis fontos. Kell a kémia! Bizony, magyar nélkül nem lehetsz teljes ember! Aki mondatot tud elemezni, annak könnyebb lesz majd a Corvinuson! A fizikai gondolkodás elsajátítása elengedhetetlen! Miközben a világ – úgy tűnik – kihátrált mögülünk.

Lehet szörnyülködni a kémia- meg fizikatanárok eltűnésén. Meg a tanárok eltűnésén, úgy általában. De merengjünk el egy pillanatra azon is: milyen lenne az iskola, ahova nem kötelező járni? Milyen lenne az olyan iskola, ahol van fizika, van kémia, van latin, van görög, van matematika, van komoly irodalom és zene, és aki ezeket nem akarja, elmehet? Járna valaki abba az iskolába?

Az érettségi „eszméjének” leépülése – az egyetemi felvételik megszűnése

A hagyományos érettségi értékvesztése régóta zajlik, de e folyamat egyik legmarkánsabb eseménye az volt, amikor megszüntették az egyetemi felvételiket. Pontosabban: az érettségin elért, illetve az év végi osztályzatokból megállapított eredményekkel cserélték föl.

Mi történt? Innentől kezdve a gimnázium – amennyiben komolyan veszi magát, és nem akarja elveszteni diákjai bizalmát – nem teheti meg, hogy reálisan értékeljen. Azaz a gimnázium tulajdonképpen pontgyártó intézménnyé válik, ahol a diákság némileg joggal várja el, hogy a jövője szempontjából különben is érdektelen tárgyakból megkapja a maximumot. Ha egy gimnázium tanárai reálisan értékelnek, saját diákjaikkal szúrnak ki. Ki akarná, hogy saját diákjai hátrányba kerüljenek? Ki akarná, hogy a saját iskolájából kevesebben kerüljenek egyetemre?

Eddigi iskoláimban többször szembesültem egyrészt a szülői oldal igencsak konkrét elvárásaival, miszerint ne nagyon komolykodjam, mert azzal a gyerek jövőjét teszem tönkre. Osztályozó értekezleteken gyakran tapintható a feszültség, ha egy kolléga komolyabban/reálisabban osztályoz, illetve láttam már 4,62-es iskolaátlagot is életemben, ami azért annak a jele, hogy vagy minden tanuló kisangyal, vagy lassan megérkezünk a sokak által vágyott, osztályozás nélküli világba.

Az érettségi régebben a „nagy próbatétel” volt, egyfajta barbár felnőtté avatási szertartás fura, civilizált maradványa; egyszerre kellett sok tárgyat tanulni, komolyan készülni a nagy megmérettetésre, és a vizsga után bekövetkezett a „felnőtté avatási szertartás”. Aki olvasta Kosztolányi Aranysárkányát, érti, miről beszélek.

Az érettségi aztán 2005-ben, az úgynevezett kétszintű érettségi bevezetése óta nagyon megédesedett,. Legfőbb célja innentől kezdve mintha az lett volna, hogy senki ne érezze rosszul magát, senkit ne nyomasszon saját tudatlansága, ne stresszelje túl magát – mert a stressz rosszat tesz. „Arra vagyunk kíváncsiak, mit tudsz, nem arra, amit nem!” Vagy inkább: „Arra vagyunk kíváncsiak, mire volnál képes abban az esetben, ha várnánk tőled valamit, de ne izgulj, igazából nem várunk tőled semmi komolyat. Nyugi. Könnyű lesz.”

A színvonal ennek következtében középszinten nevetséges, az általam ismert intézményekben főtárgyakból 80 és 90 százalék közötti átlageredmények születnek – ami arra a futóversenyre emlékeztet, ahol az emberbarát zsűri döntése nyomán mindenki győz, nehogy a vesztesek szomorkodjanak. De ha mindenki győztes, mi motivál a fejlődésre?

Aztán itt az előrehozott érettségi. Ezzel a lehetőséggel a rendszer biztosítja, hogy elaprózódjon ez az esemény: a „nagy próbatétel” helyét átveszi a józan számítgatás és helyezkedés. Az előrehozott érettségi lehetősége világos üzenet a rendszertől: a gimnázium nem számít, csak a pont! Talán – hamarosan – mindent előre lehet majd hozni, és az élelmesebbek tizedik év végén mindenből levizsgázhatnak. Érthetetlen ugyanis, hogy miért lehet előre hozni a nyelvi érettségiket vagy a földrajzot, de miért nem lehet a magyart vagy a történelmet. Tényleg érettebb agy kell a magyarhoz, mint a franciához?

Talán egyszer majd ez is megváltozik.

A legabszurdabb talán mégiscsak az érettségin kapható pluszpontok rendszere. Pluszpontot kap az, aki várandós. Ötven pont jár egy szív alatt hordott magzatért. Pluszpontot kap, aki jól sportol. Aki fogyatékos. Hadd ne folytassam, mert nem akarok megbántani senkit. Nem tagadom, hogy a pluszpontok rendszere mögött jó szándék és emberszeretet lapul. De hogyan függ össze egy terhesség vagy egy aranyérem a tudományos felkészültséggel? Ami eredetileg az érettségi volt?

Diákok a középszintű történelem írásbeli érettségi vizsgán a székesfehérvári Teleki Blanka Gimnázium és Általános Iskolában 2022. május 4-én (fotó: MTI/Vasvári Tamás)
Az egyetemi felvételik megszűnésével nemcsak az érettségi vált nevetséges pontvadászattá, hanem súlyosan sérült az egyetemi autonómia is. A pontszámok mögött már nem látszik az ember. Az egyetemnek kire van szüksége? Pontszámok tulajdonosaira? Vagy alkalmas személyekre? Egyáltalán: pontszámmal leírható az alkalmasság?

Személyiség helyett módszertani képzések, meg a fejkvóta

Az előző probléma a következőhöz vezet. A tanár eszméje, a tanárság fogalma 1868 óta gyökeresen átalakult. Régen még lehetett beszélni olyanról, hogy „mester–tanítvány viszony”. Létezett a tanári személyiség varázsa. Ma ezekkel a fogalmakkal kevesebbet tudunk kezdeni, és mintha ezzel az átalakulással párhuzamosan a tanárszemélyiségek helyét átvették volna a módszertani képzések.

A módszertani képzés nincs és nem is lehet tekintettel a személyiségre, a módszertani képzés segítségnek álcázza magát, de igazából az oktatási módszerek istenítésével (a finnek is, ugyebár mennyivel jobbak nálunk) végső soron uniformizálja a tanárokat. Ha van jó módszer, akkor az a jobb tanár, aki azokat a módszereket használja. Nyilván van olyan tanár, akinek valóban segíthet egy frappáns módszer, de abban, ahogy a továbbképzések tantárgyszakmai irányból a tisztán pedagógiai módszertan felé kezdtek gravitálni, mostanában van valami sorsszerű – és a magyar oktatás alapjainak megváltozásának tünete ez is.

Mintha a rendszernek nem a saját tudományát kutató és azzal a legmagasabb szinten foglalkozó tanárszemélyiségekre volna szüksége, hanem korszerű módszereket alkalmazó oktató-lebonyolítókra. És ugyanígy: mintha nem személyesen diákokra volna szüksége az iskolának, hanem a fejpénzre.

Tudom, nincs oktatás módszerek és pénz nélkül. De van-e oktatás csak módszerekkel, pénzzel, tudomány és személyiség nélkül?

Kinek van szüksége kire, vagy mire?

A tankötelezettség bevezetésének idejében – legalábbis úgy tűnik innen, a jövőből – mintha egyértelműbben látszott volna, hogy inkább a diákságnak van szüksége az iskolára, mint az iskolának a diákságra. Az iskola páratlan lehetőség volt, „egyszemélyes szereplő a piacon”. Ez a helyzet jobb helyeken és időkben tükröződni szokott a tanárok társadalmi megbecsültségén és fizetésén is. Mára ez teljesen átalakult.

Az iskolának sokkal inkább kell a diákság, mint a diákságnak az iskola. A diákság általában csak elviseli az iskolát. Ma a körülrajongott diák korában élünk, aki jó esetben – nagy kegyesen, félmosollyal – elfogadja a rajongó tanár közeledését,

a tanárét, aki kétségbeesetten és mindenféle csalafintaságokkal próbálja elfeledtetni a diákkal a „kötelező” szót és huncut cukorkával megédesíteni a rettentő nehéz fizikát, kémiát. Vagy bármit. Ennek a helyzetnek nyilvánvaló tünetei a különböző „élményalapú” oktatással foglalkozó tréningek, illetve az efféle nyilvános viták, mint „hogyan szerettessük meg az olvasást a diákokkal?”. Ez a struktúra nemcsak a tanár-diák viszonyában tükröződik, hanem a fenntartói oldalon is, a már említett fejkvóta-rendszerben.

Ha az ember megkérdezi valamelyik közoktatásban dolgozó tanárt, miért nem megy át jobb fizetésért valamelyik fizetős magániskolába, általában azt a választ kapja, hogy „Nem szeretném, ha valamelyik diák a fejemhez vágná, hogy »Az én szüleim fizetik a maga fizetését, úgyhogy ne nagyon pattogjon, tanár úr/nő!«” A tanárok idegenkedése érthető – de eközben ez a viszony a fejkvóta-rendszerrel már rég megjelent a közoktatásban is, és alattomosan rombol. Egyrészt a vállalhatatlan osztálylétszámokkal azokban az intézményekben, ahol erre van lehetőség, másrészt a kis létszámú és emiatt lassan kivérező kistelepülési iskolákkal.

Természetesen nem azt akarom mondani, hogy az élményalapú oktatás rossz volna, vagy hogy hiba lenne körülrajongani a diákokat, vagy olyasmit tanítani nekik, ami őket is érdekli és megfogja. Csak annyit akarok mondani, hogyha az iskola és a diákság viszonyának változását egy párkapcsolat változásaival szeretném leírni, akkor a szerelmespár kölcsönös ragaszkodását mára felváltotta az egyik fél – az iskola – csaholó rajongása.

Az iskola „kötelezősége” eredetileg segítség volt, komoly üzenet, a felemelkedés lehetősége, ma pedig igen kellemetlen nyűggé vált, amin minél hamarabb túl kell esni, és „ha az iskola nem adja meg azt, ami nekem kell, akkor bedurcizom”.

Mobiltelefonok és a személyes jelenlét

Amióta iskola létezik, talán legfontosabb tulajdonsága az volt, hogy mind a tanárok, mind a diákok személyesen ott voltak. A személyes jelenlét jellemezte ezt az oktatásformát. A Dasein. Sokan olvastunk bizonyára könnyzacskóbokszoló leírásokat a hóviharban, farkasok között, papírtalpú cipőben iskolába igyekvő kisgyerekekről. A covid-lezárások azonban valósággá tették azt, amit korábban is sejtettünk: a személyes jelenlét a mi korunkban már elengedhető.

Az új világ már a covid előtt évtizedekkel kopogtatott iskoláink ajtaján. Amikor egy osztály fizikailag együtt van egy osztályteremben, de szünetben a diákság 80 százaléka mobilozik, azaz nem azzal foglalkozik, ami ott van közvetlenül mellette, hanem valami mással, ami nincs ott, nem az osztálytársaival beszélget, hanem messze lévő másokkal, másokkal játszik, virtuálisan másutt jár, az a hagyományos iskola végső válságtünete.

A helyzet természetesen ugyanilyen az órákon. A zsebben hordott mobiltelefon olyan folyamatos mentális bizsergést okoz, ami tulajdonosának lehetetlenné teszi a koncentrált jelenlétet abban a fizikai térben és szellemi dimenzióban, ahol éppen van.

Erre a problémára sajnos nem megoldás a mobilok tiltása. A telefon inkább kulturális tünet, mint fegyelmezési probléma. Ha nincs valakinél mobil, a személyes, koncentrált mentális és fizikai jelenlét akkor is „kiment a divatból”.

De a mobil egyébként teljesen fölöslegessé teszi az iskolának azt a hagyományos szerepét is, amivel létezése egyébként eddig részben igazolható volt. A mobil segítségével minden tudás elérhetővé vált, „az egész világ elfér egy zsebben”, azaz az olyan tanár, aki a „tudás” és a diák közti médium, nos, ez a tanártípus teljesen fölöslegessé vált.

Eddig is nevetséges volt, aki tankönyvet tanított, most már kérdés, van-e olyan tanár, aki nem fölösleges.

Összegezve

Az oktatásban látható folyamatok egyértelművé teszik, hogy ez a rendszer ebben a formában fenntarthatatlan. Vagy: fenntartása irracionális konzervativizmus. Ebből természetesen nem következik, hogy az az iskolatípus, amit ma normálisnak gondolunk, ne létezhetne akár még száz évig is. Hiszen létezik, vegetál ma is. Ennek a vegetálásnak tünetei a megalázó fizetésekért dolgozó tanárok, az iskolát utáló, a tanítást negligáló, azt pusztán pontvadászatra használó diákság, az iskolára, mint kellő pontszámot előállító üzemre tekintő szülők, az, hogy mindenféle nem iskolai program (edzés, cserkészet, meccs stb.) fontosabb, mint bármelyik óra, meg az az általános jelenség, hogy a szülők abból a tárgyból, amit a gyermekük jövője szempontjából igazán fontosnak tartanak, sok pénzért különtanárt fogadnak, mert nem bíznak az iskola által nyújtott oktatásban.

Egyértelműnek tűnik, hogy a kötelező „általános műveltség” ma már inkább lózung, mint értelmes szókapcsolat, és a „klasszikus, általános műveltséget” megalapozó oktatás hiánya miatt alig-alig van már olyan tanár, aki elég felkészült, hogy hagyományos értelemben vett általános műveltséget tanítson. Az is egyértelműnek tűnik, hogy a vágyott „használható tudás” utáni vágyat egy cégek vagy leendő munkahelyek által fenntartott speciális képzés tudná inkább kielégíteni, mint a furcsa kövületnek számító mai gimnáziumok. A tanítást övező igények megváltozásának komoly következményei lehetnének fenntartói oldalon is. Mostanában – hiába kommunikálják ennek gyakran az ellenkezőjét – nem a nemzetnek van szüksége kiművelt emberfőkre, hanem a különböző cégeknek és startupoknak alkalmas munkaerőre. Azt is el kell fogadnunk, hogy a fiatalság jövőképe manapság inkább anyagi, mint szellemi természetű.

Az érettségi rendszer kiüresedése visszafordíthatatlannak tűnik (még gyorsítja is a kiüresedést, ahogy tárgyi tudásra kérdező teszt került a magyarérettségi írásbeli részébe!), és kérdés, hogy ezzel párhuzamosan a hagyományos egyetemi rendszer meddig bírja még. Ott is beindult a cégek által fenntartott felsőoktatási modell (ld. győri Audi Egyetem), illetve a nagy, nyugati trendekhez hasonlóan nálunk is megjelent az egyetemi képzésben a tudományos szempontoktól függetlenedő, a tudományos paradigmákat megkérdőjelező, felülíró ideológiai mozgás, ami mindenképp az egyetemi eszme átalakulásának, végső megváltozásának jele.

Tudom, hogy rengeteg helyen ma is jól működő iskolák, szellemi műhelyek léteznek Magyarországon. Vannak remek tanári karok és összetartó osztályközösségek. De ezek létezése nem takarhatja el előlünk a fájdalmas tényt: a közoktatás egyetlen útja a gyökeres megújulás. Szembe kell néznünk a valósággal: iskolarendszerünk menthetetlenül anakronisztikus.

Ettől függetlenül szükség lehet még Magyarországon hagyományos gimnáziumokra is a jövőben. Olyan intézményekre, ahova azok járnak, akik tényleg általános műveltségre vágynak, akik bevallottan értelmiségiek szeretnének lenni, és nem csak műveltnek szeretnének tűnni. Akik mernek latinul és görögül tanulni, akik tudják, mit jelent Atlasz lányával szerelemben élni, akik a rajz- és énekórákat nem tölteléknek tekintik, akik akár tüntetnek is az önálló művészettörténet oktatásért, akik ismerik Wagner Ringjét és Debussyt vagy Ligetit dudorásznak, nem Mennyország touristot.

Nem tudom, összesen hány gimnáziumra lenne szükség az országban. Ahogy a helyzet most áll, úgy sejtem, tíznél kevesebbre.

 

 

• iskola
• oktatáspolitika
• iskolarendszer