Autonómiájuktól megfosztott, nevetséges bérért dolgozó pedagógusok, súlyos tanárhiány, túlterhelt diákok, alacsony kompetenciaeredmények, emiatt rosszul teljesítő oktatási rendszer – csak hogy párat soroljunk az utóbbi évek elhibázott oktatáspolitikájának következményeiből. De a magyar közoktatás ennél jóval régebben van bajban: a strukturális problémák évtizedek óta erodálják az iskolának azt a küldetését, hogy minden gyerekből saját magához képest a legtöbbet hozza ki, és a gyerekek hátrányait kompenzálva fel tudja nekik kínálni a társadalmi felemelkedés lehetőségét.

A neveléstörténészt és egyháztörténészt, Ugrai János habilitált egyetemi docenst, a 18-19. századi társadalmi, egyházi és művelődési viszonyok kutatóját, aki az elmúlt 20 évben tanított a miskolci, az egri és a sárospataki tanárképzésben is, arról kérdeztük, hogy hol kereshetők a mai bajok történelmi gyökerei, és miért épp nálunk alakult ki a világ egyik legszelektívebb oktatási rendszere, ami egyáltalán nem képes ledolgozni a gyerekek társadalmi, családi helyzetéből fakadó hátrányait.

 Ugrai János: Elég közkeletű az a vélemény, hogy a dualizmus volt a magyar oktatás aranykora. Akkor születik meg a tankötelezettség, amit majdnem nyolc évtizedes előkészítés után végül 1868-ban sikerül bevezetni. Az Eötvös József-féle népoktatási törvény 6-tól 12 éves korig írta elő a kötelező iskolázást. Erre jött 1883-ban a középiskolai törvény, majd egy szűk évtized múlva, 1891-ben a kisdedóvási törvény. Ez ugyan nem tette kötelezővé az óvodalátogatást, de megalapozta az iskolára való felkészítést, és egyre szélesebb körben lehetővé tette a szülők munkába járását. Arról nem beszélve, hogy pedagógiailag is egészen új szintre helyezte a gyermekek neveléséről való szakmai gondolkodást. Ebben az időszakban született meg a szakképzés törvényi háttere is, szóval a századfordulóra összeállt a közoktatás intézményhálózata. Ezt mintegy megkoronázta, hogy ebben az időben a felsőoktatás is intenzíven fejlődött.

De hol itt az aranykor?

Azért volt ez aranykor, mert széleskörű konszenzus övezett egy igen intenzív és gyors fejlődést, és ha nem is előztük meg őket, de mindenképpen lépést tudtunk tartani a bécsi és prágai folyamatokkal, tehát a hagyományosan fejlettebb kultúrrégiók oktatási rendszereivel. Emellett bár a felek iszonyúan megosztottak voltak egyes kérdésekben, az nem igazán képezte vita tárgyát, hogy az iskolában intellektuális munka zajlik. Ráadásul az akkor kialakult, korszerűnek tekinthető tananyagon a nagy történelmi sokkok is kevésbé hagytak nyomot. Pedig a Trianon utáni idők, majd az államszocialista évtizedek is igencsak terheltek voltak mindenféle komplexusokkal, de ennek ellenére nagyjából konstansnak tekinthetjük a tananyagot.

Érdekes, amit mond, mert az oktatás a legklasszikusabb eszköz arra, hogy egy ország megteremtse kulturális hegemóniáját és átadja a megfelelő ideológiát.

Elvben igen. De a tananyagot mindig is az elit határozza meg, és tartalmilag a tőle egy szinttel lejjebb lévő, „jól nevelt” és jómódú középosztály feltételezett, megcélzott igényeire épült. A tartalmi szabályozás azt a célt követte, hogy kiemelje és felemelje az átlagember gyerekét, és egy kicsit nívósabb élethez segítse. A szintemelő igény, kisebb-nagyobb megszakításokkal, nemcsak a magyar, de általában az európai oktatást is jellemzi.

1945 után mégiscsak a szocialista embertípust kellett volna kinevelni. Vagy említhetnénk a pár éve lezajlott NAT-vitát is, amikor a magyar irodalomba nyúltak bele erősen ideologikus módon.

Bizonyos korlátok között az iskola is tudja követni az ideológiai változást – a szocializmusban is lecseréltek egy-egy Ady-, Radnóti- vagy József Attila-verset, miközben a folyton túlzsúfolódó tananyagból állandóan szorulnak ki ismeretek, és ezeket nyilván mindig szenvedélyes vita is övezi. Az irodalom mellett a történelemoktatás kitettsége is nagyobb az átlagosnál, de itt is inkább csak a tananyag nyelvezete változik jelentősen egy-egy átideologizált időszakban . A tananyag szerkezete annyira nagy mértékben nem módosul. A mindenkori ideológiai elvárásoknak megfelelően változtatnak az iskolai arányokon és nyelvezeten, miközben mindig ugyanaz a logika: az elit által elvárt, de a középosztály érdekeit is szem előtt tartó célokhoz igazítani az iskolát.

Mi az oka annak, hogy az iskola ilyen nehezen reagál az új idők új szeleire?

Az iskola nehéz, lomha, önjáró szerkezet, amiben a nagy ideológiai fordulatok is csak óvatos változtatások mentén lehetnek sikeresek. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a külsőségekben ne lettek volna időnként radikálisak a váltások. A 30-as évek második felében, amikor militarizálódik az oktatás, nagyon más napi rutint vezettek be az iskolákban, ahogy az 50-es években az úttörőmozgalomnak is volt egy csomó külsőségekben megjelenő formája. De amig a mindennapi külsőségek radikálisan változtak, a tartalom túlnyomó többsége nem, vagy nem nagyon változott.

Ezek után értelmetlen feltenni azt a kérdést, hogy mennyire képes a mai magyar oktatás adaptálódni a teljesen átalakult társadalmi viszonyokhoz, a globalizációhoz, a digitalizációhoz és a többi, néhány évtized alatt lezajlott változáshoz?

Az iskola funkciójáról, elavulásáról, lépésvesztéséről és aránytévesztéséről lényegében mindig is volt vita, ez nem új dolog. Abból fakad, hogy a világ gyorsabban változik, mint ahogyan a lassan mozduló oktatási rendszer le tudná követni. Nem lehet tantárgyakat és a tanárokat évtizedenként lecserélni, és ennek megfelelően mindig úgy tűnik, mintha a világ elhaladna az iskola mellett.

Ez 100, de 150 éve is probléma volt. Hatalmas viták alakultak ki annak idején a latin nyelvű tanítás magyarra váltása, aztán a görög, később a latin nyelv elhagyása miatt. Vagy ott a humán tárgyak arányáról szóló vita: vajon a gyorsan hasznosítható, a szakképzést elősegítő kompetenciák fejlesztésére, vagy a filoszos műveltségre van inkább szükségük a gyerekeknek? Ezen évtizedeken át össze tudtak veszni a felek. A helyzet, amiben most élünk, azért lehet ijesztő, mert iszonyú tempóban zajlik a technológiai fejlődés, és ehhez kapcsolódóan minden eddig ismertnél gyorsabban nő a szakadék az iskola által közvetített és a gyerekek és szülők által a mindennapokban megélt kultúra között.

Van még terület, ahol nem látni a változást. A mi hírhedten szelektív oktatási rendszerünk, ami az egész oktatás eredményességét megkérdőjelezi, és elzárja a gyerekektől a társadalmi mobilitás lehetőségét, mitől ilyen rendkívül ütésálló Magyarországon?

Ez tényleg furcsa, ráadásul jó ideje azt érzem, hogy egy szűk szakmai körön és a nagyon szűk társadalmi eliten kívül senkit nem izgat, hogy vannak a 6 és 8 osztályos gimnáziumaink, tehát már 10 és 12 éves korban működésbe lép egy nagyon durva szelekciós szűrő. Különösen a 10 éves kori szelekció hatásai súlyosak. De a térségi, tehát a földrajzi viszonyokon alapuló szelekciós mechanizmusok is ennyire erősek, és ennek már nemcsak a falvak, hanem a kisvárosok, sőt a közepes méretű városok is a vesztesei.

Mi lehet ennek az oka, és miért pont nálunk ennyire szélsőséges az oktatási szelekció?

Menjünk vissza Magyarország felekezeti sokszínűségéhez, ami nagyon sok mindent megmagyarázhat. Ha visszatekintünk a 19. század közepéig, azt látjuk, hogy Európa nagy részén felekezetileg homogének az országok, esetleg két domináns egyház van jelen, de sokkal rendezettebbek a felekezeti viszonyok. Ezzel szemben a dualizmus korában, amikor az iskolarendszer is kiépül, Magyarországot felekezetileg hagyományosan a sokszínűség jellemzi. A római katolikusoknak, a görögkatolikusoknak, a reformátusoknak és az evangélikusoknak is kiépül a saját iskolahálózatuk, és az már tényleg abszolút magyar sajátosság, hogy a reformátusok és az evangélikusok, akik az 1890-es évekig még országos egyházi központtal sem rendelkeztek, egyházkerületenként, tehát régiónként építgetik a saját maguk oktatási világát.

Az iskola szempontjából ez azért fontos, mert túl sok érdekkör alakul ki. A csehe

...

[Üzenet megvágva] Egész levél megtekintése

• oktatás
• pedagógus
• iskola