A hazai futballmocsarat és a nemzetközi sportot is felzavarta mostanában az a kérdés, joga van-e egy profi sportolónak véleményt alkotni a világ dolgairól amellett, hogy sportol. Magyarországon Gulácsi Péter szivárványcsaládok melletti kiállása váltott ki egyesekben agresszív indulatokat, a nemzetközi futballban pedig a német és a norvég válogatott üzente meg a meccsre készített pólóin Katarnak, hogy több emberi jogot szeretnének az országban így a 2022-es világbajnokság előtt.

A két történet már csak a befogadó közeg nagysága és minősége miatt is eltér egymástól, de egyben megegyeznek: mindkét esetben felmerült, hogy ezek a túlfizetett futballisták miért nem fociznak inkább okoskodás helyett, és úgy általában véve nem lenne-e jobb, ha a sportoló csak sportolna?

A vita a sportolók közéleti szerepvállalásáról ugyan egyidősnek tűnik a profi sporttal, de valójában a világ legtermészetesebb dolga, hogy valamiféle világnézet is kapcsolódik egy-egy klubhoz. Már az feltételez némi lokálpatriotizmust, ha valaki halálosan beleszeret szülővárosának futballcsapatába, a nemzeti válogatottak pedig az 1900-as évek közepétől tökéletes alapanyagnak bizonyultak arra, hogy viszonylag békés eszközökkel leverjük a szomszédon a történelmi sérelmeinket.

Épp attól ennyire izgalmas, hogy van benne politika

Argentína 1986-os világbajnoki mérkőzése Anglia ellen nem csak futballmeccs volt, hanem egy apró győzelem a falklandi háborúban. Az 1956-os melbourne-i olimpián lezajlott Magyarország–Szovjetunió vízilabda-meccs egy lehetőség volt arra, hogy legalább a medencében meg legyenek alázva az elnyomóink.

De klubszinten sem más a helyzet: az FC Barcelonáról már talán mindenki tudja, hogy a katalán szeparatizmus csapata, ahogy az Athletic Bilbao is a baszkoké, de az már kevésbé egyértelmű, hogy a Real Madrid már Franco diktatúrája előtt is a királypártiaké volt, miközben a városi rivális Atletico Madrid a munkásosztályé. Olaszországban az SS Lazio fasiszta kötődése ismert, de ezer szállal kötődik a szélsőjobbhoz a Juventus is, míg például a Livorno a kommunistáké lett.

A nagyjából beállt helyzeten az változtatott, hogy időközben az európai foci a világ egyik legnagyobb üzletévé vált, és villámgyorsan letarolta az ázsiai piacot is. Ez nemcsak olyan vadhatásokban figyelhető meg, mint hogy a topligákban néha délben kezdik a meccseket, hogy Kínából is kényelmesen követhessék a tévében a mérkőzéseket, vagy abban, hogy iszonyatos kenőpénzek segítségével a futballal tulajdonképpen nem is rendelkező Katarba szervezik a világbajnokságot. Hanem abban is, hogy úgy általában fontossá vált a kínai rezsim érzékenységét célzó, “megosztó témák kerülése.”

Abban az univerzumban ugyanis, amiben már tömegek választanak maguknak olyan kedvenc futballcsapatot, aminek jó eséllyel még a stadionjába sem jutottak el, nem jövedelmező lépés a potenciális rajongók és szponzorok eltántorítása a showműsortól mindenféle diplomáciai üzengetéssel.

Csak a pénz jöjjön

Ez azt jelenti, hogy a katari világbajnokságot felügyelő FIFA-t nemcsak az nem zavarta, hogy a rendező ország sivatagi klímája miatt télre kellett tenni a nyár – máskülönben – legnagyobb szabadtéri buliját, vagy hogy a válogatottak szurkolói politikai állásponttól függetlenül tervezik bojkottálni az egész hacacárét, hanem az a számítások szerint nagyjából 6500 halott sem, amely becslések szerint áldozatul esett az erőltetett menetben zajló stadionépítéseknek. Vagyis nem biztos, hogy csak az építkezéseken történhettek balesetek, mivel beruházások szinte száz százalékban szegény ázsiai országokból érkezett dolgozóit amúgy is embertelen körülmények között tartják.

Ezen a hozzáálláson nehéz meglepődni, a FIFA épp a labdarúgás szuperüzletté válásával egyező tempóban vált a korrupció szinonimájává, amelybe a legtöbb pénzt jellemzően a diktatúrák, olajhercegségek befolyásszerzése hozza. A szervezet körül korábban is voltak gyanús dolgok: a Spiegel 2015-ben hozta nyilvánosságra, hogy Németország a 2006-os világbajnokság előtt valószínűleg lefizette a szervezetet a rendezési jogért, de a 2018-as oroszországi világbajnokságért is meg kellett tömni pár zsebet. Ezekből talán azért nem lett nagyobb botrány, mert mindkét országban bőven van akkora hagyománya a sportnak, hogy indokolt legyen világversenyt szervezni itt. Katar esetében viszont nagyon kilógott a lóláb.

A találgatások akkor váltak bizonyítottá, amikor a Sunday Times cikksorozatban leplezte le, hogy a katari szövetség súlyos dollármilliókat költött például az afrikai és ázsiai FIFA-szavazatokra, ami persze nem is lenne annyira meglepő egy olyan szervezetben, amelynek az akkori elnöke, Sepp Blatter is többször korrupciós botrányba keveredett, 2015-ben pedig le is mondott.

Bár Blatter eltűnt, a szelleme, úgy tűnik, marad: a FIFA ugyanis egyszerűen nem vesz róla tudomást, milyen körülmények között került Katarba a verseny, ahogyan az azóta történtekről sem. A cél egyszerű: megrendezni a világbajnokságot 2022 telén, mert nagyon sok pénzt hoz. Akár foghíjas lelátókkal, hiszen ahogy a koronavírus miatt üres stadionokban látott meccsekből is látjuk, itt úgyis a közvetítési díjak és egyéb tévés szponzorációk hozzák a nagy pénzeket.

Érzékeltetésképp: amikor a koronavírus első hulláma miatt teljesen leállt a sportélet, a német Bundesliga csapatai 800, a spanyol és olasz élvonal pedig nagyjából 700 millió eurót buktak, és ezeknek az összegeknek csak kis részét teszi ki az a 40–50 ezer ember jegye, akik normális esetben kimennének szurkolni. Sokkal többet például az ázsiai közvetítések.

Csak a kínaiak be ne guruljanak!

Hogy mennyire fontosak azok az ázsiai pénzek, arról a legtöbbet Németország kiátkozott tehetsége, Mesut Özil tudna sokat mondani: a focista 2019-ben az Instagramon állt ki a Kínában durván elnyomott ujgur kisebbség mellett, ráadásul Kelet-Turkesztánnak hívta Hszincsiang tartományt, ami egyrészt a tartomány történelmi neve, másrészt az ujgur nacionalisták hívják így, például a Kínában betiltott, több ország által terrorszervezetként számon tartott Turkesztáni Iszlám Párt. A focista posztjában, amit az ujgurok világoskék zászlójával illusztrált, kérte a világ muszlimjait, tegyenek többet az átnevelőtáborokban kínzott népért, harcosoknak nevezve őket.

Válaszul a kínai CCTV erre levette az Arsenal–Manchester City meccset a kínálatából, és a minőségben jóval érdektelenebb Tottenham–Wolverhamtonra cserélte. Az az Arsenal, amely a Premier League összes csapatával együtt kampányol hivatalosan bárminemű kirekesztés ellen, még a meccs törlése előtt elhatárolódott Özil kiállásától azt hangoztatva, hogy ők egy politikailag semleges szervezet.

Mesut Özil
© AFP / DANIEL LEAL-OLIVAS
Nem mellesleg közeledik a 2022-es téli olimpia is, amit éppen Pekingben rendeznek, és az ujgurok, Tibet, Hongkong vagy Tajvan helyzete miatt egyre erősebbek azok a hangok, amelyek szerint ebben a helyzetben nem kéne egy békés sporteseménnyel legitimálni Kína politikáját. Február elején 180 emberjogi szervezet követelte a bojkottot. A helyzet ismerős lehet, hiszen a 2008-as pekingi nyári olimpia bojkottját is sokan el akarták érni, de ahogy a levél is felhívta a figyelmet, akkoriban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság úgy gondolta, az emberi jogok katalizátoraként fog működni ez a világesemény. Az eredményt látjuk, azóta valószínűleg csak romlott a helyzet Kínában, 2022-ben pedig újra oda szerveznek egy olimpiát. Thomas Bach, a NOB elnöke szinte cinikus választ adott erre: elmondta, "az olimpiai mozgalom a játékokkal szeretne példát mutatni, hogy a világ működhet diszkrimináció nélkül", a kritikusok által felvetett problémákkal pedig az ENSZ közgyűlésnek, illetve a Biztonsági Tanácsnak kell foglalkoznia. A sportolók közül egyedül az amerikai olimpiai bajnok síelő, Mikaela Shiffrin nyilvánult meg erőteljesebben: szerinte eleve nem lenne szabad egy sportolót olyan helyzetbe hozni, hogy választania kell jogok, és a munkája között.

Az Egyesült Államok sportéletének szereplői és Kína összetűzésére volt korábban is példa: a játékosok politikai szerepvállalásának egyébként hagyományosan nagyon széles teret adó NBA a Houston Rockets általános igazgatója, Daryl Morey miatt került bajba, aki Twitteren a hongkongi tüntetéseket támogató képeket osztott meg. Miután az NBA-vezér Adam Silver az angol kollégáival szemben megvédte Morey saját véleményhez való jogát, a CCTV a teljes bajnokságot törölte a kínálatából, a csapat kínai szponzora pedig szerződést bontott. A csatorna egy Magyarországon zavaróan ismerős szöveget hozott fel indokként. “Minden vélemény, amit egy nemzet szuverenitása ellen fogalmaznak meg, az nem egyeztethető össze a szabad véleménynyilvánítással” – állt a közleményben.

Amikor a nyugati sportok elhatározták, hogy betörnek az ázsiai piacra, az nemcsak üzletileg tűnt jó megfontolásnak: az eredeti terv szerint a nyugati sport népszerűsítésével a nyugati eszmék is egyre nagyobb teret kapnak, de a terv annyira fordítva sült el, hogy a nyugati sport került egyre súlyosabb függőségbe az ázsiai pénztől. Ennek nemcsak az NBA az állatorvosi lova, hanem az angol Premier League is, ahol kis túlzással nem találni angol klubtulajdonosokat, ellenben közel-keleti, orosz és kínai oligarchák lelkesen vásárolják be magukat a sporton keresztül az angol üzleti életbe.

Arra az ellentmondásra így csak nagyon ritkán világít rá a klubfociban bárki, hogy a diverzitás, elfogadás és hasonló szép dolgok mellett kampányszerűen kiálló Manchester City egy olyan ország pénzét szórhatja számolatlanul, ahol halálbüntetés jár a homoszexualitásért, és teljesen legális büntetésforma a botozás és kövezés (az Egyesült Arab Emirátusokról van szó), de az orosz Roman Abramovics pénzügyi szárnyalása sem független Vlagyimir Putyin politikai akaratától.

A válogatottakat nehezebb megregulázni

Ebben a helyzetben hozhatnak némi üde színt a válogatottak, bár néhol a nemzeti csapatokban felbukkanó politikai üzenetek ellen is küzdenek tűzzel-vassal: amikor a 2018-as világbajnokságot a svájci válogatott két albán gyökerű játékosa, Granit Xhaka és Xherdan Shaqiri Nagy-Albániát jelentő albán sas-kézjellel idegesítette a Koszovót továbbra is a részének tekintő Szerbiát, a FIFA gyorsan pénzbüntetést szabott ki, de a fegyelmi eljárás során még a focisták eltiltása is szóba került.

MI VAN MAGYARORSZÁGON?
Magyarországon a sport nem üzlet, hanem 2010 óta regnáló kormány kiemelt pénznyelője, ami miatt a Fidesz politikusai és nekik kedves üzletemberei teljesen ellepték a profi futballt. Ennek megfelelően szavakban próbálják távol tartani a politikát a stadionoktól, de a valóságban senki nem ellenkezett amikor 2018-ban több aktív és visszavonult focista buzdította a nézőket arra, szavazzanak a Fideszre. Annyira legalább is biztosan nem, mint Gulácsi Péter LMBTQ-párti kiálláskor, amikor a magyar kormánysajtó vagy azt kérte, hogy csak focizzon okoskodás helyet, vagy megengedően utalt arra, hogy bizonyára a német klubcsapata nyomására vallott színt. Hogy mennyire zavarja a Fideszt, ha a 2021-re minden részletében leuralt sportközeg egy-egy szereplője valami a párt irányvonalával ellentétes dolgot mond, azt jól mutatja Hrutka János esete: a 23-szoros válogatott focistát nemcsak minden előjel nélkül rúgták ki a Spíler TV-től a labdarúgásban jelen lévő homofóbiáról írt és mondott gondolatai után, de a kormánymédia azonnal elő is rángatott róla egy lejárató cikket, és hasonlóképp járt ugyanennél a csatornánál Kele János is. Ezekről az ügyekről jellemzően nem esik szó se az állami sportcsatornán, se a Mészáros Lőrinchez tartozó két sportújságban, ahogy azt sem tartották említésre méltónak, hogy a ferencvárosi Tokmac Nguyen pólóján üzent gólja után az Egyesült Államokban egy igazoltatás során megölt George Floydnak.

 A magyar futballközeg egyébként egészséges módon is össze van nőve a politikával: Puskás Ferenc kultuszát is jelentősen növeli a közös emlékezetben, hogy oda mert szólni a kommunista vezetésnek, a Ferencvárosnak szurkolni pedig annyira egyértelmű rendszerellenességet jelentett, hogy a párt külön jelentéseket kért a meccseken megforduló besúgóitól arról, láttak-e valami szerveződést maguk körül.

A “megosztó” vélemények távoltartása nemcsak annak a jele, hogy diktatúráknak kell puncsolni, hanem annak is, hogy ezzel párhuzamosan mennyire gyökértelenné kezd válni az elitfoci: a branddé változott klubok és tornák mellett szinte zavaró az a közeg, ami miatt ez a sport lett a világ legnépszerűbb szabadidős tevékenysége. Hogy mennyire elválasztódott egymástól a közönség és az üzlet, azt a francia Lyon és szurkolói mutatják a legjobban: a klub és a Ligue 1 nyilván óriási üzletet látott abban, hogy 13:30-as kezdéssel Kínában is sokan nézzék őket 2019-ben, a stadionba kijáró közönség viszont úgy gondolta, itt az ideje üzenni keletre, és egy óriási Tibet-zászlót formáztak meg a lelátón.

A FIFA és UEFA világában ezeknek a véleményeknek nincs helye a pályán és a pálya körül sem, maximum akkor, ha olyan, mindenki által átérezhető üzenetről van szó, mint például Marcus Rashford harca a gyermekéhezés ellen. Eközben pedig épp az ad értelmet a felfoghatatlan pénzt kereső focisták százezres-milliós Instagram-bázisának és istenként kezelésének és a foci közösségteremtő erejének, ha néha üzenünk is valamit azon kívül, hogy frissült a webshop kínálata. Ha ezeket az üzeneteket végleg elfojtják, akkor Európa is vesztett. Nemcsak egy hagyományt, hanem egy olyan lehetőséget, amit még a Rákosi-rendszer sem tudott elvenni: hogy egy meccsen legalább 90 percre elhiggyük, hogy valami nálunk sokkal nagyobb részesei vagyunk.

• sport
• Kína
• foci
• Ázsia