Kötelező tananyag lehetne
Oktatóanyagként minden magyarországi általános- és középiskolában levetítendőnak ajánlott.
Hogy Magyarország nem víznagyhatalom, azzal csak az nincs ma tisztában, aki szó szerint érti a Kárpát-medence elnevezést. Szendőfi Balázs korábbi – Volt egyszer egy vadvízország, a Megsebzett táj és a Hegyek-völgyek halai című – alkotásai után a napokban a YouTube-on bemutatott alig félórás tudományos filmesszéje, a WWF Magyarország szakmai támogatásával forgatott Eltékozolt vizeink sűrített formában teszi nyilvánvalóvá, hogy a 19. században megkezdett módszeres folyószabályozások után hogyan szárította ki az ország területének jelentős részét az „egészségre ártalmas”, „emberemlékezet óta terméketlen” lápok és mocsarak lecsapolása, a helyükön létrehozott szántóföldek évtizedeken át folytatott belvízmentesítése, a termőtalajok természetes vízháztartását lehetetlenné tevő művelési technológiák használata, valamint a klímaváltozás hatásaira fittyet hányó árvízvédelem.
Az elmúlt nyolc évben számos alkalommal foglalkoztunk azzal, hogy nem vonhatjuk ki magunkat a klímaváltozás hatásai alól, de egy lendületes paradigmaváltást követő épeszű vízgazdálkodással még meg lehetne akadályozni Magyarország kiszáradását.
Szendőfi oktatóanyagként minden magyarországi általános- és középiskolában levetítendőnak ajánlott filmje könnyen értelmezhető, de korántsem lebutított módon veszi sorra az idáig vezető folyamatokat, a Duna-Tisza közi Homokhátság példájával megvilágítva a lényeget. Vagyis azt, hogy a talajok vízutánpótlását hosszú évszázadokig a periodikusan visszatérő áradások nyomán a kiterjedt árterekről a felszín alatt a távolabbi területekre is átszivárgó víz biztosította.
A 19. századi nagy folyószabályozások örökségeként jelenleg azonban a szántóföldi növénytermesztés sikeressége az agrárterületek túlnyomó többségén kizárólag a csapadékon múlik, mivel a talajok természetes nedvességtartalma folyamatosan, évről évre csökken. Az áradások a magas védművek között gyorsan levonulnak, a termőföldeken esetlegesen megülő belvizeket pedig a jelenlegi szabályozás szerint a gazdálkodóknak kötelező érdekük rohamtempóban kiszivattyúzni, levezetni.
Az elmúlt közel 200 év alatt ásott, a természetes álló- és folyóvizekből a parcellákig vezető csatornák, tározók és jellemzően a talajvizet megcsapoló sekély kutak jelenleg az összterület töredékén teszik lehetővé az öntözést. Az ilyen vízpótlás azonban csak ideig-óráig jelenthet megoldást. Az öntözés során kijuttatott vízmennyiség ugyanis még a leghatékonyabb – és legdrágábban kiépíthető – csöpögtető technológiával sem pótolja a talajból hiányzó nedvességet, mert amit a növény nem hasznosít, az a magas hőmérsékleten elpárolog. A térben és időben egyre egyenetlenebb csapadékeloszlás miatt pedig szinte biztosan nem oda hullik vissza, ahonnan vízgőzzé alakulva a légkörbe került. A nagyüzemi szántóföldi gazdálkodás eltüntette az agrártájakról a természetes fás társulásokat és az időszakos vízállásos területeket is. Ez azért jelent gondot, mert így a klímaváltozás által felbolygatott nagy hidrológiai ciklusok negatív hatásait nem képesek ellensúlyozni a lokális csapadékeloszlásban kulcsszerepet játszó kis vízkörök sem.
Van megoldás
Minden tudományos eredmény azt mutatja, hogy a klasszikus vízépítőmérnöki szemlélettől radikálisan eltérő, természetközeli ökoszisztéma-szolgáltatásokra építő, a folyószabályozások előtti módszerekkel operáló megoldásokkal meg lehetne állítani a szárazodást.
Szendőfi filmjében láthatók azok a példák, ahol a természetalapú vízmegtartó megoldások megvalósultak. Ezekben a kis léptékű projektekben patakmedreket állítottak helyre, belvízelvezető csatornákat zártak le, és teret adtak a víznek. Léteznek ugyanis olyan magyarországi települések, amelyek innovatív módszerekkel védekeznek a klímaváltozással súlyosbított szárazodási folyamatok ellen.
