A magyar női kézilabda-válogatott kimagasló küzdeni akarást mutatva, vert helyzetből felállva győzte le Horvátországot a világbajnokság utolsó középdöntős meccsén. Az utolsó 15 percben Bíró Blanka bravúrjai teljesen elbizonytalanították az ellenfelet, és a hatékony védekezéssel sem tudtak mit kezdeni. A csapat 13–19-ről 23 –22-re fordította meg a középdöntő utolsó meccsét, és ezzel várhatja az olimpiai selejtezőt.

A négy évvel ezelőtti tizennegyedik és a két évvel ezelőtti tizedik hely után a csapat ismét ebbe a pozícióba futott be.
Az oroszok távollétében, és mivel a franciák a rendezői a következő olimpiának, ez a helyezés most legalább az esélyt megadta arra, hogy lehessen tovább küzdeni az olimpiáért.
„Nagyon nehéz objektíven értékelni ezt a teljesítményt. A távolba mutató eredmény, az olimpiai selejtező elérése elfogadható. A helyezésre már csóválhatjuk a fejünket, a játék pedig egyenesen csalódást keltett. Az objektivitást általában nem segíti a végletekben gondolkodás, ami egyébként jellemző az élet sok területére. Az lenne a jó, ha a szövetség szakemberei most bölcsen értékelnének, de már sajnos olyan hangokat hallani, hogy eleve az olimpiai selejtező volt a cél, és nem a legjobb nyolc közé kerülés. Én úgy emlékszem, hogy a negyeddöntőt jelölte meg az elnök célként” – kezdte értékelését a Telexnek Borsos Attila, korábbi válogatott játékos, a Sport Tv szakértője.

A szakember úgy gondolja, hogy a következő napok és hetek fontos feladata kell, hogy legyen a szembenézés, nem szabad az eredmény mögé bújni, az újra előkerülő problémákat a szőnyeg alá söpörni. Borsos olyan szembenézésre vágyna, ami túllép a sokszor hangoztatott mentális blokkon, a nyomáson, a tét okozta stresszen és más közhelyeken. Azt is kiemelte, hogy a károgókkal sem ért egyet, akik azt állítják, hogy mindenkit el kell zavarni, és csak rossz történt ebben a szakágban, mert ez egyszerűen nem igaz. De az önámításnak sincs itt az ideje, és ki kell mondani: nem tudunk jól, a kor követelményeinek megfelelően kézilabdázni.

„Ez az oxigénsátor, amibe most bekerültünk, olyan lehetőséget adott, hogy nem kell kapkodni a levegő után. Az elmúlt évek játéka alapján nem feltétlenül érdemeltük meg, hogy meglett az olimpiai esély. Az viszont tény, hogy a minden energiát mozgósító küzdésnek meglett az eredménye a horvátokkal szemben, és mivel a mostani csapat magja tér vissza áprilisban, a selejtezőn is, velük kell elérni a célokat. Ebben a pár hónapban is lehet építkezni, mert a nagy rivális Japán sem fog tétlenkedni.”

Borsos szerint abszolút reális célkitűzés volt a legjobb nyolcba kerülés, a valós tudása eleve a 6–8. hely környékére helyezi a csapatot. A norvégok és a franciák kimagaslanak a mezőnyből, utánuk jönnek a dánok, svédek, németek, hollandok – és valahol ezután jövünk mi, bár Hollandiát meg tudtuk verni idegenben is, ahogy az utolsó felkészülési meccs mutatta. Vagyis valahova ide lehet belőni a játékerőnket.

„Csak egy-két csapat van, amelyikben egyénileg jobb képességű játékosok vannak, mint nálunk. Tévút beskatulyázni őket, hogy annyit tudnak, ami a tizedik helyre elegendő. Sok csapat küszködik szerkezeti gondokkal, ahogy mi is. Annak a mélyére kellene ásni, hogy miért jönnek sorban olyan félidők, amikor 10 gól alatt tudunk csak dobni, mert egy kihagyott ziccer már valaminek az okozata. Van persze kapusbravúr is, de az esetünkben sokszor még csak bravúrra sem volt szükség.”

Borsos úgy látja, hogy az ifi és junior korosztályban elért sikereket nem devalválni kellene, hanem alaposan megnézni az okait annak, mi okozza a felnőtt időszakba való átmenetnél a nehézségeket. Azt lehet állítani, hogy mi többet áldoztunk, többet edzettünk a junior sikerekért. De a mostani játékosok fiatalon biztosan tehetségesek, ügyesek voltak, csak szerencsével nem lehet azokat a versenyeket sem megnyerni, és ezt nem veheti el tőlük senki. Nem jó azt mondani, hogy a régieknek bezzeg az is ment, hogy be tudtak robbanni juniorból a felnőttek közé, mert a kézilabda óriási változáson megy, nemcsak az elmúlt tíz évben, hanem folyamatosan, évről évre.

Az olimpiai részvételre lát esélyt a szakember, már csak azért is, mert az egész magyar sport szerencsés csillagzat alatt áll, ezt mutatják a fociban született utolsó perces sikerek is. Ha pedig a selejtezőben Japánnal csak a harmadik a meccsen találkozunk, az csak növeli esélyeket, mert ők a sorozatterhelésre készülnek fel nehezebben.

„Akkor sem lennék meglepődve, ha egy józan értékelés végén már nem Golovin vezetné a csapatot jövőre, mert az elmúlt három világversenyen nem tudott a legjobb nyolc közé jutni, pedig a sorsolásra most egyáltalán nem panaszkodhatott, de korábban sem. Nem látom, hogy a kézjegyét ott hagyta volna a csapaton, és most már eltelt annyi idő, hogy ennek jelentkeznie kellene. Golovin ettől még a kézilabda nagy értéke, jó szándékú, képzett nevelőedző, de ilyen fokozott téthelyzetekben olyan szakember kell, akinek van tapasztalata, és azonnal érzi a rezdüléseket. Azt is lehet kifogásolni, hogy megfelelően osztotta-e el a játékperceket, ezt is érdemes lesz megvizsgálni. A tudatos építkezésnek sem látom minden esetben a jeleit nála, és azt sem, milyen koncepcióval szeretne egy meccset a maga javára fordítani hasonló tudású csapatokkal szemben.”

Arra is kíváncsiak voltunk, szerinte mi okozhatta a sokkoló hullámvölgyet Montenegró ellen. Mi szülhetett olyan dermedt pánikot két-három kihagyott ziccer után, hogy már egymást sem biztatták védekezésben.
„Nincs mihez visszanyúlni, nincs miből táplálkozni” – hangzott a velős válasz. Egy jó csapatot az jellemez, hogy ilyen helyzetben tud támaszkodni valamire, erős alapokra. Ha a taktikai biztonság hiányzik, akkor indulhat el egy spirál, ami lefelé húz. Ilyenkor válik esetlegessé, tanácstalanná a csapat játéka. Ezért is hosszabbak a hullámvölgyeink, mint a jelenleg magasabbra taksált válogatottaknak.
„Egy erősebb csapatnak nem lehet hat gólt előnyt adni, mint a horvátoknak, mert ilyen győzelem nem adódik minden évben. Ez most meseszerű volt, de az ilyen helyzeteket inkább el kellene kerülni tudatos tervezéssel.”

A pénz nem dob gólt

Örök vitatéma, hogy elég vagy esetleg túl sok pénz van-e a magyar kézilabdában, több-e az indokoltnál. Borsos úgy gondolja, ha magyar játékosokkal lennének tele a hazai topcsapatok, akkor meglenne a veszélye annak, hogy csak egy magyar csapat játszana a Bajnokok Ligájában, ami a legmagasabb szint a sportágban. Most három magyar BL-csapat van, ami egyedülálló. Az élklubok versenyképessége nagy érték, muszáj megtartani, még akkor is, ha esetenként nem férnek be a magyar játékosok a csapatokba.
„Attól nem fognak fejlődni a magyar játékosok, ha összességében gyengébb csapatban játszanak. Ha valaki az erősbe is befér, akkor tud szintet lépni. Ezért viszont összeszorított fogakkal küzdeni kell. A Fradi esete megmutatta, hogy nem elég jók ahhoz a szinthez a belső posztokon játszók, hogy a nagyobb célokat segíteni tudják. A fejlődés szempontjából már üdvözítő, hogy elmennek Romániába a magyarok, és ha ott belenőnének a szerepükbe, utána itthon a legjobb csapatokba is beférhetnek. Nem az a szerves fejlődés része, hogy valaki azért fér be egy magyar topcsapatba, mert magyar. Nyilván lehet egymásra mutogatni, ha nem kielégítő valakinek a formája, az a klub hibája, vagy valamelyik edzőé, de maguk a játékosok és a menedzserek felelősségét sem lehet elvetni. Azt nem mondhatjuk, hogy a Győr légiósai gyenge fizikai mutatókkal rendelkeznek, tehát nem valószínű, hogy az edző készítette fel őket rosszul.”

A kézilabdában 2004-ben fordult elő legutóbb, hogy mindkét csapatunk kint volt az olimpián, de akkor még nem volt selejtező torna. Olyan még egyszer sem fordult elő, amióta ez a kiírás van, hogy egyszerre mindkettő eljutott a selejtezőig.

 

• női kézilabda
• világbajnokság