Évszázados álom, mit adhatna a Duna-Tisza csatorna?
Az idei szeptember egy évtizede nem látott dunai árhullámot is hozott magával.
Az Európa-szerte heves esőzések, a nagy folyók vízgyűjtő területén is lehullott nagy mennyiségű csapadék a nagyon száraz nyár után mindenhol megemelték a folyók vízszintjét. Emiatt számos országban – pl. Ausztria, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Horvátország – árvízhelyzet alakult ki. A Duna Budapesten szeptember 21-én a hajnali órákban tetőzött 830 centiméterrel, elárasztva a Római-partot, Margit-szigetet, és a rakpartokat. Ezzel szembe a Tisza, mint a Duna leghosszabb mellékfolyója nyugodtan folyt a medrében, ugyanis Kárpátalján nem volt olyan jelentős mennyiségű csapadék, amely a vízhozam és vízmagasság emelkedéséhez vezetett volna.
Ilyen hatalmas árvizek idején sokak fejében felmerülhet a kérdés, hogy miért nincs mód arra, hogy Magyarország két legnagyobb folyóját „megcsapoljuk”, azaz valamilyen módon elvezessük ezt a sok vizet egy hatalmas víztározóba vagy valamilyen más folyóba a folyása mentén. Vajon miért nincs a Duna és a Tisza között egy kiépített csatorna?- tette fel a kérdést a bitcoinbazis.hu.
Már több mint 300 éve, hogy először 1715-ben Szolnok város parancsnoka Dillherr báró vetette fel a kérdést, hogy ’Kéne egy a Tiszát a Dunával öszve kaptsoló ujj hajókázható Tsatorna”. Már akkor katonai és kereskedelmi szempontból is nagyon hasznos lett volna egy ilyen hajózható csatorna. Hiszen az az Erdélyből Magyarországra érkező áruforgalmat hatékonyabban és olcsóbban lehetett volna lebonyolítani. Az 1723-as országgyűlés törvényei alapján el is indították a tervezését a Vác-Szolnok- és egy Kalocsa-Zombor-csatornáknak. De mivel újabb adókat kellett volna kivetni a finanszírozására, így a megvalósításból nem lett semmi. Az ötlet aztán újra előkerült a reformer Habsburg herceg, József nádor pártfogása alatt is, de konkrét lépések ekkor sem történtek.
Gróf Széchenyi István, mint a hajózás és vízszabályozás hazai legnagyobb alakja szintén felvetette a Pest-Csongrád/Szeged közti mélybevágású csatorna építését. Már ebben az időben úgy gondoltak a csatornára mint főleg a vízenergia felhasználására és a belvizes területek vízmentesítésére, sőt, öntözésre is használták volna. 1839-ben meg is alakult Széchenyi támogatásával a Duna-Tiszai Csatorna Társaság. Ők a Lánchíd tervezőjét, Clark Williamot bízta meg a csatorna tervezésével. A tettek mezejére azonban ekkor sem lépett senki.
A következő nagy fellángolás a Horty-korszakban volt, azonban konkrét lépések csak a nagy gazdasági világválság után történtek. Ekkor már a talajvíz és az öntözés is egyre fontosabb szempont lett. 1929-ben talajvízszint-mérő kúthálózat-építési programot indítottak, és pár évvel később megalakult az Országos Öntözésügyi Hivatal is. 1943-ban törvényjavaslat készült a vízi munkálatokról, amely külön szakaszban tárgyalta a Duna-Tisza-csatornát. Ezeket a terveket a német csatornák inspirálták, mint amilyen a 171 km hosszú Majna-Duna-csatorna volt. Az újabb világháború azonban újra lesöpörte a megvalósítást a tervezőasztalról. Végül 1948-ban elindult az építkezés, amely a Budapest-Dunaharaszti-Kecskemét-Újkécske vonalon lett volna kialakítva. Ez a terv egy nagyon részletesen kidolgozott munka volt, a kivitelezés mellett üzemeltetési költségeket is tartalmazott már. Egy 22,5 km-es első szakasz épült csak meg azonban Dunaharaszti és Dabas-Sári között.
Több mint ötven évvel később a 2010-es parlamenti választásokon a Jobbik és az MSZP is felvetette a folytatást. Azonban csak program szintjén maradt ennek bármilyen lenyomata. Jelenleg politikai körökben nincs támogatása semmilyen vízi csatorna építésének, hiszen az egyre bővülő autópályaépítés a Fidesz legfontosabb közlekedés politikai elemei közé tartozik a Budapest-Belgrád vasút mellett.
Városainkban és életterünkön a zöld és kék területekhez való hozzáférés soha nem volt még ennyire korlátozott, és a környezet és az éghajlat is nagy kihívásokkal néz szembe. A csatornák segíthetnek megoldani ezeket a problémákat.
Jelentős gazdasági hozadéka jelentkezik az idegenforgalomban, fellendíti a szabadidős tevékenységeket, vízparti és horgászturizmust. Gazdasági szempontból a csatornák megkönnyítik az áruk, különösen az ömlesztett anyagok, mint a szén, a gabona és az olaj költséghatékony szállítását. Ezzel csökkentve a közutakra való támaszkodást és a logisztikai költségeket. A mezőgazdasági szektorban a csatornák hozzájárulnak az öntözéshez, növelve a terméshozamokat és biztosítva az élelmezésbiztonságot a szárazabb régiókban.
Környezetvédelmi szempontból hozzájárulnak a vízszintek szabályozásához, csökkentik az árvíz kockázatot, és feltöltik a felszín alatti vízkészleteket, támogatva a környező ökoszisztémák biológiai sokféleségét. Ezek a csatornák természetes élőhelyként szolgálhatnak, megőrizve a hal- és vadonélő állatok populációit, biztosítva az ökológiai egyensúlyt.
Társadalmi szempontból a vízi csatornák javítják a közösségi életet azáltal, hogy festői pihenőhelyeket biztosítanak, és elősegítik a fizikai aktivitást, például a vízparton való sétálást vagy kerékpározást. Városi területeken a csatorna a tiszta ivóvíz forrása lehet. Emellett gyakran kulturális és történelmi jelentőséggel bírnak, gazdagítva a helyi örökséget és identitást.Nem utolsósorban a kutatások azt mutatják, hogy a víz mellett töltött idő boldogabbá és egészségesebbé tesz minket.
