A háttérben biztosan sok olyan eset húzódik meg, amikor egy átlagszurkoló nem is tud, csak azt látja, a kedvenc rosszabbul teljesít, kedvetlen, aztán szép lassan eltűnik a kíváncsi szemek elől. Mindennek akár a kiégés, azaz a Burnout-szindróma is lehet az oka.

Az olimpia után bombaként robbant a hír, hogy az orosz női kézilabda-válogatott két kulcsembere, Anna Vjahirjeva és Darija Dmitrijeva is bejelentette: ideiglenesen felhagy a játékkal.

„Felfüggesztem a karrieremet, úgy érzem, most egy kis szünetet kell tartanom, hogy rendbe tegyem magam, a testemet és a mentális egészségemet. Remélem, a klubom, a csapatom megengedi, hogy ezt megtegyem, és adnak egy kis időt” – nyilatkozta a Tokióban ezüstérmet nyert 26 éves Vjahirjeva, akit a torna legértékesebb játékosának (MVP) választottak.

„Sajnálom. Fogalmam sincs, mennyi időre van szükségem. Egész életemben kézilabdáztam, nem tudom elképzelni, hogyan éljek nélküle. De szeretném kipróbálni, hogy meglássam, akarok-e még. Ha nem tartok szünetet, akkor minden könnyekkel végződhet” – tette hozzá.

A 26 éves klasszis tíz éve szerepel profiként, sorrendben a Zvezda Zvenigorod (2011-2014), a HC Asztrahanocska (2014-2016), majd a Rosztov-Don játékosa volt (2016 óta). Az utánpótlás-válogatottakat is beleszámítva ugyancsak 2011 óta szerepel a nemzeti csapatban, nyert ifi és junior Eb-t, volt juniorvébén ezüstérmes, majd a felnőtt válogatottal olimpia bajnok (2016), olimpiai második (2021), vb-bronzérmes (2019) és Eb-második (2018).

Az utóbbi időszakban sérüléssel is bajlódott, a tavalyi Eb-t például hátproblémák miatt hagyta ki.

Dmitrijevát mikrotraumák kínozták

Egy héttel Vjahirjeva bejelentését követően újabb nagy név jelezte, hogy visszavonul, igaz, Darija Dmitrijeva csak fél év szünetről beszélt.

Felhalmozódott bennem a fáradtság – mind lelki, mind fizikai síkon, mikrotraumák kínoztak.

Az elmúlt években egyetlen edzőtábort vagy bajnokságot sem hagytam ki a válogatottnál, kivéve a sérülésekkel járó kényszerszüneteket. Ennyi pihenés nélküli időszak után az évek során érezhetővé vált, hogy nagyon fáradt vagyok. Ezért úgy döntöttem, hogy ideiglenesen felfüggesztem a karrieremet. Nagyon hálás vagyok a CSZKA vezetésének, hogy nagy megértéssel fogadta a döntésemet és teljes mértékben támogatott” – nyilatkozta a 26 éves játékos.

Az irányító 14 éves kora óta játszik, a Lada Togliatti és a Dinamo Volgograd után 2019 óta a CSZKA Moszkva játékosa, de két éve súlyos sérülést szenvedett és Achilles-ín-szakadás miatt sokat kihagyott.

A válogatott színeiben 2011-ben ifjúsági, két évvel később junior Európa-bajnok volt, majd nyert ifi és junior vb-ezüstöt is. A felnőttek között – Vjahirjevához hasonlóan – olimpia bajnok (2016), olimpiai második (2021) és Eb-második (2018) volt.

Broch: Meg kellett találnom magam

Hasonló váratlan visszavonulást 2018 augusztusában, Győrben is átélhettek, a helyi Audi ETO KC klasszisa, Yvette Broch élő szerződése ellenére, könnyek között jelentette be, befejezi a pályafutását.

„Az elmúlt szezon fantasztikus volt, de rettentő sokat kivett belőlem fizikálisan és mentálisan is . Nagyon nehéz volt ezt a döntést meghoznom, de úgy érzem, hogy most a szervezetem által küldött jelekre kell hallgatnom” – mondta, utalva arra, hogy Heidi Löke terhessége és Anja Althaus sérülése miatt gyakorlatilag két idényt zsinórban végigjátszott.

Később egy holland lapnak azt mondta, nagy sikereket élt meg, amelyek sokat adtak neki, de eközben mentálisan és fizikálisan rengeteget kivett belőle. Amikor 2018-ban megnyerte a BL-t, még észre sem vette, hogy túllépte a határait.

„Amikor végre el tudtam menni nyaralni és kis nyugalom volt körülöttem, rájöttem, hogy a testem teljesen üres. Nem bírtam tovább. Nem hunyhattam le a szemem, hallgatnom kellett a testem jelzéseire, amit nem tettem meg korábban.

A küzdelem az eszem és az érzéseim között eltartott egy ideig. De a lelkem mélyén tudtam: abba akarom hagyni a kézilabdát.

A De Volkskrant című lapnak azt mondta, más dolgokat akart megtapasztalni, így az utazás, a főzés, a festés, a természetbe vonulás, a kempingezés és a hegymászás mellett még egy televíziós valóságshow-t (Expedition Robinson) is kipróbált. Az se izgatta fel túlságosan, hogy korábbi csapattársai közben felértek a sportág csúcsára és 2019 decemberében világbajnokok lettek.

„A barátom megkérdezte, hogy ha tudom, hogy aranyérem lesz a vége, ott akartam volna-e lenni. Mondtam, hogy nem. És valóban nem cseréltem volna el semmiért, amit 2019 -ben megtapasztaltam” – nyilatkozta.

A 118-szoros válogatott beállós két és fél után érezte úgy, hogy készen áll a folytatásra, tavaly ősszel jelentkezett a Metz csapatánál, majd idén áprilisban két évre a CSM Bucurestihez írt alá.

„Kiégésnek mondják, de én más nevet adnék neki, bár nem találom a megfelelő kifejezést. Egyszerűn azt éreztem, meg kellett találnom magam. Ennyi volt az egész. Most sokkal nyugodtabb vagyok fejben, biztosan nem lépem túl a saját határaimat. Ha kihagyok egy helyzetet, már nem érzem úgy, hogy egy álom veszett el és nem haragszom miatta. Ennek vége.

Most már saját életem van a kézilabda mellett.

Groot teste elhasználódott

2019 februárjában egy másik holland sztár, Nycke Groot is távozott Győrből, ő akkor úgy fogalmazott, eljött egy olyan pont az életében, amikor valami újat szeretne kipróbálni.

„Új energiákra van szükségem, amit jelen döntésemmel és a holland válogatottságról való lemondásom után remélem, máshol találok majd meg” – nyilatkozta.

Játszott még két szezont az Odensében, de idén nyáron befejezte az aktív játékot.

„Nagyon elhasználódott már a testem, hiányzik a mentális erőm, hogy továbbra is ezen a szinten játsszak. Jól érzem magam Dániában, és boldog vagyok, hogy visszatértem. De a kézilabda tekintetében ugyanolyan nagy nyomás nehezedett rám, mint korábban” – mondta akkor a dán Tv2-nek.

Az első profi kézilabdázó, aki elismerte betegségét

Az, hogy eddig négy női kézilabdázóról írtunk, nem jelenti azt, hogy férfitéren nincsenek ilyen problémák, bár keresgélve a közelmúlt történéseiben az sem véletlen, hogy a német Bundesligában találtunk hasonló példákat. A világ legerősebb férfibajnokságában ugyanis a hazai mérkőzés mellett a nemzetközi kupáknak is komoly jelentősége van, nem beszélve a válogatottsággal járó megterhelésekről.

Az első komolyabb eset azonban még az 1990-es években történt. Peter Gerfen mindent megtett azért, hogy profi kézilabdázó legyen és végül 17 évesen, 1986-ban szerződtette is a GWD Minden csapata.

Balszélsőként gyorsan fejlődött, nagyon hamar felfigyeltek rá, ő pedig arról álmodott, hogy a legmagasabb osztályban is megmutassa magát. 1992-ben a Bad Schwartauhoz igazolt, amelynek színeiben 1992-93-ban a másodosztályban, egy évvel később (224 találattal) már az élvonalban is gólkirály volt. Sőt, 1994-ben három meccs erejéig a felnőtt válogatottban is játszhatott.

„Bántott, hogy csak háromszor játszhattam Németország színeiben, mindig is az volt az álmom, hogy sikeres válogatott játékos legyek. De ott egyszerűen nem számítottak rám. És ez minden bizonnyal közrejátszott a későbbi eseményekben” – nyilatkozta.

Apja súlyos betegsége miatt – hogy közelebb legyen a családjához – 1995-ben szerződést kötött a VfL Hamelnnel. Az első évet szinte teljesen kihagyta betegségek miatt, a második szezon pedig ennél is rosszabb lett.

Egzisztenciális félelmeim voltak, pánikrohamok törtek rám, a kiégés jeleit mutattam – én pedig légszomjjal és homályos látással küzdve kézilabdáztam. A tudásom ötven százalékát sem tudtam hozni – nyilatkozta. Végül kisebb csapatokban próbálkozott még, és 32 évesen visszavonult.

2010-ben ő volt az első profi kézilabdázó, aki nyilvánosságra hozta, hogy Burnout-szindrómában szenvedett.

Christiansen könyvet írt róla

Lars Christiansenről senki sem mondta volna meg, hogy mentális problémákkal küzd. A dánok kétszeres Európa-bajnok, vb-ezüstérmes balszélsője 14 évig a Flensburgban játszott, BL-döntőben szerepelt, boldog családban élt, az üzleti vállalkozása is jól ment.

2010 nyarán visszatért Dániába, és a Kolding egyik edzésén megtörtént a baj.

„Be akartam ugrani a hatosra, de hirtelen megmerevedtem, a lábaim elgyengültek és a szívem hevesen dobogott. Úgy tűnt, hogy a vér kiszabadul a testemből, és olyan sápadt lettem, mint egy szellem.

Az egész testem remegett, és abban a pillanatban rám tört a szorongás. Mindez öt másodperc alatt, én pedig azt hittem, meg fogok halni – nyilatkozta.

A kézilabdázót pánikroham érte, onnantól kezdve orvosokhoz járt, álmatlan éjszakákkal küzdött, de először senki sem tudott segíteni. Végül egy pszichológussal történt beszélgetés lendítette át a holtponton. A környezete erről mit sem sejtett, a 2012-es szerbiai Európa-bajnokságon úgy volt az aranyérmes dán válogatott csapatkapitánya, hogy csak a kupa átadásának pillanatában tudott megfeledkezni betegségéről, és együtt ünnepelni a győzelmet a társaival.

Amikor 2012 nyarán abbahagyta aktív pályafutását, elkezdett előadásokat tartani betegségéről. Végül könyvet is írt Amikor kiderül az igazság (Naar sandheden skal frem) címmel.

Világbajnok kapus is szenvedett a kiégéstől

2019-ben a világ- és Európa-bajnok, olimpiai ezüstérmes kapus, Henning Fritz is hallatta a hangját: arra kérte a német kézilabdázást, hogy jobban figyeljenek oda a mentális problémákra.

„Szeretném, ha a klubokban legalább egy olyan személy lenne, akiben megbízhatnak a játékosok. Különösen a megelőzés érdekében” – mondta.

Fritz saját bevallása szerint a 2007-es hazai világbajnokság előtt kiégéstől szenvedett, de akkoriban csak a felesége tudott róla. „A sok mérkőzést, de mindenekelőtt a sok utazás nagyon lehangolt. Nem tettem mást, mint ültem a buszon, vonaton vagy repülőn” – árulta el.

Szerinte egy nagyon egyszerű lépéssel már sokat lehetne segíteni: ha a nyári felkészülés nyolchetes lenne, a szakemberek is oda tudnának figyelni mindenkire.

• sport
• sportoló
• élsportoló
• stressz