Annak az óriási építkezési hullámnak, amin átmentünk, a vége felé tartunk. Persze, mindig lesz építőipar, mindig lesz építkezés, de az a kapacitás, amit ez a kormány létrehozott ebben az évtizedben, az túl nagy. Ekkorára nincs szükség – nyilatkozta lapunknak Róna Péter közgazdász. Szerinte megfelelő politikával, programmal, tervvel, támogatással az a többlet munkaerőforrás, ami a túlzottra méretezett építőiparból felszabadul, találna munkát a vízgazdálkodásban. Úgy véli, egyébként is a vízgazdálkodás a következő évtizedek legnagyobb kihívása, és egyben komoly lehetőség is lenne Magyarországnak.

– Gyerekkoromban az a mondás járta, ha sok építkezés van egy országban, akkor a gazdaság rendben van. Az építőipar működése valóban egyfajta lakmusza a gazdaságnak?

– Nem. A modern gazdaság ennél sokkal összetettebb. Az építőipar bizonyos szempontból egy csapda is lehet. Épp egy nagyon aktív építőipari teljesítmény félrevezetheti a gazdaságot. Az építőiparnak a „bája” az, hogy nagyon sok, viszonylag nem képzett embert tud foglalkoztatni. Amikor egy ország munkanélküliséggel küszködik, akkor az építőipar fellendítése nagyon jó és szokásos politika ahhoz, hogy beindítsa a gazdaságot.

 – Az építőiparban szinte az összes mutató kedvezőtlenül alakult júniusban. A több mint egy éve tartó növekvő trendet megtörve, jelentősen visszaesett a teljesítménye: az egy évvel ezelőttihez képest 8,1, májushoz képest 5,2 százalékkal csökkent a termelés volumene. Mi lehet az ok?

– A pénz hiánya. Az építőipari beruházás jelentős része – kiváltképp egy olyan országban, mint Magyarország – állami, illetve a mi esetünkben EU-s forrás. Hogyha ez nincs, akkor a projektek leállnak, és az építőipar visszaesik.

– Milyen hatásai lehetnek az építőipari termelés csökkenésének?

– Itt azonnal felmerül egy másik kérdés, hogyha az építőipar termelése csökken, akkor mi lesz azokkal, a viszonylag szerény képzéssel rendelkező emberekkel, akik ott dolgoztak, hova lehet őket beilleszteni, mit lehet velük csinálni. Jelenleg a magyar mezőgazdaságban munkaerőhiány van, elméletileg a gazdaság képes lenne az építőiparból kieső dolgozókat más ágazatokban alkalmazni. Hogy azután ez mivel járna, hogyan lehetne alapjában véve megszervezni az esetleges átképzést, az bonyolult kérdés. És persze kérdés az is, hogy ez a kormány mennyire van az ilyen feladatra felkészülve.

– Mennyire?

– Nem látszik. Példaként mondom, a szárazság miatt nagy lendületet kaphat az a gondolat, amit én már huszonvalahány éve rendszeresen előveszek: a vízgazdálkodás egy komoly, jelentős lehetőség lenne Magyarország esetében. A helyzet az, hogy megfelelően fejlett, modern vízgazdálkodás mellett, a magyar mezőgazdaság outputja, kibocsátása a jelenlegi szintnek a hatszorosa, hétszerese lehetne. Ezzel kapcsolatban huszonvalahány éven át semelyik kormány nem csinált semmit. Mi az országból éves szinten „kitessékelünk” két és fél Balatonnyi vizet. Csak menjen innen, nehogy áradás legyen. Ha most azt mondjuk, jó, az építőiparnak annyi, és átirányítjuk azt a kapacitást a vízgazdálkodás irányába, ez lehet egy esetleges megoldás. Víztárolók építése, csatornák kotrása, stb. De, természetesen a vízgazdálkodás nagyon összetett kérdés, és nem könnyű dolog. Sajnos a kormány szétverte a világ egyik legképzettebb vízgazdálkodással foglalkozó, világhíres szervezetét, a VITUKI-t, eredeti nevén a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézetet. Azok a szakemberek, akik a VITUKI-nál voltak, még azért megvannak valahol, és nem kizárt dolog, hogy össze lehetne őket szedni. Az sem kizárt, hogy a minisztériumok valamit össze tudnának hozni, de ahhoz, hogy ezt a kérdést mi okosan, tudományos, gazdasági és társadalmi alapon meg tudjuk csinálni, nincs meg a szerkezet.

– A gondolkodás megvan hozzá? Hiszen ahhoz, hogy ezek a folyamatok megszerveződjenek, elinduljanak távlati gondolkodás kellene. Ám úgy tűnik, hogy ez előtt a kormány előtt nem a jövő lebeg, hanem a holnap…

– Szerintem Nagy István agrárminiszter mond hasznos, elfogadható dolgokat. Ahogy ő ebben a kérdésben nyilatkozik, azt én helyesnek tartom és támogatom. Amit nem látok, az a nyilatkozatokból fakadó konkrét program. És itt van a gond, mert a konkrét programok kidolgozásához nagyon komoly szakmai képességre lenne szükség. Ezt nem látom, és nem tudom, hol van. Amit Nagy István mint miniszter nyilatkozik, az teljesen rendben van. Az, hogy az ezekben a nyilatkozatokban elhangzottakat 2023-ra helyezi kilátásba, az is rendben van. De mit csináltak eddig? Hol van az evidencia, hogy erre most képesek lennének? Azért is nagyon kényes kérdés ez, mert a kormány nagyon erős nyomás alatt van az Európai Uniótól, hogy rakjon már össze egy tisztességes, értelmezhető vízgazdálkodási tervet. Tényként tudom, hogy a most folyó EU-s tárgyalásokon ez egy tétel. Ők azt kérik, hogy tessék letenni az asztalra a vízgazdálkodásra vonatkozó kormányprogramot. És nincs meg. Amikor a vízgazdálkodásról beszélünk, akkor alapjában véve viszonylag kis méretű tavak, élővizek megóvásáról, kitakarításáról, felhasználásáról van szó. Például az Alföld elsivatagosodás előtt áll, a folyamat már beindult, egy évtizeden belül sivatag lesz. Ennek oka, hogy a talajvíz eltűnt. Ha lennének természetes vízgyűjtők, és épített víztározók – a Tisza kiigazítása előtt ez a terület tele volt vízgyűjtővel – akkor ezt megfordíthatnánk és kitűnő mezőgazdasági területté alakíthatnánk át az Alföldet. Ezt meg lehet csinálni, és lenne is rá pénz. De hol a terv?

– Visszatérve az építőiparra, ha a visszaesésének lesz olyan hatása, hogy egy csomóan munka nélkül maradnak, akkor ők a vízgazdálkodásban munkához juthatnának?

– Igen. Megfelelő politikával, megfelelő programmal, megfelelő tervvel, megfelelő támogatással az a többlet munkaerőforrás, ami az egyébként is túlzottra méretezett építőiparból felszabadul, találna munkát. Az építőipar nagyon csábítja a politikusokat, mert igen gyorsan lehet benne valamit felmutatni. Ebből pedig következik egy bizonyos túlépítkezés, ami aztán nagyon komoly gondokat okoz. Példaként említem meg, hogy a ’80-as évek végéig a gazdaság területén Japán egyik nagy hajtómotorja az építőipar volt. Mindenhova a legszenzációsabb autópályákat építették, vonatokat, vasútépületeket, és így tovább. Óriási mennyiségű acél és beton ment az építőiparba. Építkeztek, és ez volt a gazdaság felhajtó ereje. Aztán jött egy válság, az építőipar leállt, és a japán nemzetgazdaság több mint tíz éven át recesszióban volt. Azért, mert nem tudta időben, és megfelelő módon átirányítani azt a többletkapacitást, amire már nem volt szüksége az építőiparban. Ennél még súlyosabb a helyzet Kínában. Egészen elképesztő, hogy a kínai gazdaság éves GDP-jének 31 százalékát jelenti az ingatlan- és építőipar kibocsátása. Kínában az egész ország földterülete az államé volt (magán mezőgazdasági területek elvétve voltak). Az ország földterületei – magyar kifejezéssel élve – önkormányzati tulajdonba kerültek, az önkormányzatok pedig ezeket a területeket eladták. Elsősorban ingatlanspekulánsoknak és fejlesztőknek, és a bejövő pénzt egyéb fejlesztésekre fordították. Ez hatalmas lendületet adott a kínai nemzetgazdaságnak. Ennek most vége, és emiatt a kínai gazdaság teljesítménye drámai módon visszaesett, és esik tovább. Közben tele van az ország felépített apartmanházakkal, ahol senki sem lakik.

– És Magyarországon?

– Itt nyilvánvaló, hogy van egy olyan építőiparunk, amelyiknek felesleges kapacitása van, amire nincs szükség magában az építőiparban. A kérdés az, hogy mit csináljunk vele. Erre az a válaszom, hogy a vízgazdálkodás problematikáját kellene megoldani, de ehhez olyan szakmai ismeretekre lenne szükség, amik nemigen látszanak.

– Az építőipar jövője sem olyan rózsás Magyarországon?

– Nem olyan rózsás, mint amilyen volt az elmúlt tíz évben. Nincs rá szükség.

– Közben pedig egy csomó fölösleges dolog is született…

– Úgy van, stadionok, alul-használt autópályák. Ugyanabba szindrómába estünk, mint az említett Japán, illetve Kína. Csak szerényebb mértékben, tehát nem olyan drámai a helyzet, mint amilyen az ő esetükben. Nálunk az építőipar soha nem vett ki akkora szeletet a GDP-ből, mint náluk, tehát nem olyan súlyos a probléma, és nem olyan sok emberről van szó. Most úgy tűnik, hogy a kormány a nagy projektekből is kezd kiszállni, ezeket leállítja, mert nagyon komoly költségvetési gondjai vannak. Az, hogy jól állítja le, vagy sem, egy másik kérdés, mert valamiből kivonulni sosem könnyű. De ott van a lehetőség, hogy átálljon a vízgazdálkodásra, ha össze tudja szedni magát szakmai értelemben. Azt el lehet mondani, hogy a kormányban vannak olyanok, akik érzékelik a problémát és a lehetőséget.

– Akkor végül is örülhetünk annak, hogy az építőipar jövője sem rózsás Magyarországon?

– Igen. Itt már nincs szükség arra a feszített építkezésre, ami az elmúlt 10-15 évet jellemezte. Látni kell, hogy annak az óriási építkezési hullámnak, amin átmentünk, a vége felé tartunk. Persze, mindig lesz építőipar, mindig lesz építkezés, de az a kapacitás, amit ez a kormány létrehozott ebben az évtizedben, az túl nagy. Ekkorára nincs szükség. Hozzáteszem, hogy a Budapest-Belgrád vasútvonalra és a Fudan Egyetemre sincs az égvilágon semmi szükség. Ennek a két kínai projektnek a magyar nemzetgazdaság szempontjából semmi haszna sincs. Az arra szánt forrás a vízgazdálkodás esetében is sokkal fontosabb, hatékonyabb és eredményesebb üzenet lenne, és egy teljesen világos, egyértelmű nemzetgazdasági cél lehetne. A vízgazdálkodás a következő évtizedek legnagyobb kihívása.

 

• Róna Péter közgazdász
• építőipar
• vízgazdálkodás