Az Arbutus nemzetség 12 faja közül háromnak van nagyobb jelentősége, részben pomológiai, részben díszítőértékeik miatt. A kis-ázsiai térségben a görög szamócafa honos, a nyugati szamócafa pedig a Földközi-tenger partvidékén és Írországban. Talán arab természettudósok honosították meg a 12. században többfelé a természetes előfordulási helyein kívül is.

Konkurencia nélkül terebélyes fává nő

Az európai és kis-ázsiai faj természetes hibridje a leginkább ismert, ez a platánkérgű szamócafa. A szamócafafélék sajátos életciklusú, örökzöld növények, általában késő tavasszal és ősszel virágoznak, és csak a következő évben érlelik be termésüket, miközben megjelennek már az új virágfürtök. A virágok harang alakúak, túlnyomóan fehérek, zöldes­fe­hérek, de a nyugati szamócafának ismert rózsaszínű alakja is (A. unedo f. rubra).
A görög szamócafa (Arbutus andra­ch­ne) gyümölcsét gyűjtik, a nyugati szamócafát (Arbutus unedo) termesztik, ezekkel foglalkozunk bővebben.
Mindkettő örökzöld cserje vagy kis-közepes termetű fa; a nyugati honos Északnyugat-Európában és Írország délnyugati részén. Az „ír eperfát” Killarney környékén nagyon kedvelik; a Golf-áramlat eddig elegendő meleget szállított arra télidőben.

Virág és termés egy időben

A nyugati szamócafa 5-10, ritkán 15 méter magasra nő, a törzs átmérője legföljebb 70-80 centiméter. A levelek sötétzöldek és fényesek, 5-10 centiméter hosszúak és 2-3 centiméter szélesek, fűrészes szélűek. A fehér (ritkán halvány vagy sötétebb rózsaszín), harang alakú, 4-6 milliméter átmérőjű virágok együtt 10-30 virágfüzért alkotnak. Ezek a harang alakú virágok mutatják, hogy a szamócafák a hangafélék (Ericaceae) családjába tartozó növények.

Öntermékeny, enyhén édes illatú virágait méhek porozzák be.

A gyümölcs narancsvörös színű bogyó, 1,5-2 centiméter átmérőjű, ripacsos felülettel. Körülbelül egy év alatt érik be; ősszel, a következő virágzás kezdetén érik. Ehető, akkor édes, ha vörösesre színeződött, éretlenül elég fanyar. A magokat gyakran a madarak szórják el. A belőle készült méz és a gyümölcs ízét kesernyés mellékíz teszi pikánssá. Gyenge termőképességű, mert a virágzásban fellépő fagyok, az elhúzódó aszályos idő gyérítik a „bogyókat”: 20-30 virágból 5-7 gyümölcs marad. A szoliter fák 50-80 kilogramm gyümölcstermésre képesek, eddig sajnálatosan elhanyagolták a nemesítését, pedig a genetikai sokféleség javíthatná a helyzetét a kultúrflórában. A legtöbb érett gyümölcs október végén, november elején szedhető.

Magas cukortartalmú a gyümölcse (közel 40%), és antioxidánsokban, omega-3- zsírsavban és vitaminokban is gazdag.
Természetesen piacra is viszik, ahol megél. Főleg lekvárt készítenek belőle, a cefréjéből főzött pálinkaféle sajátos kezelést igényel, mert az első párlatban még metil-alkohol is van, ezért kétszer desztillálják. A leválasztás után joggal népszerű a portugál medroñho, az albán, valamint görög és török raki erős pálinkaféle. Sajátos íze miatt a mediterrán régióban nem hiányzik a különféle süteményekből sem.

Mediterrán bozótosok növénye

Az Arbutus unedo elterjedt elegyesen a mediterrán tölgyesekben, a zömmel örökzöld fajokból álló macchiás bozótokban a Földközi-tenger partvidékén, egész Kis-Ázsiában, délebbre Libanonban, Szíriában, Palesztinában és Izraelben ugyancsak megtalálható. Hans Dernschwam 1553-ban indult Bécsből erdélyi és törökországi utazásra. Naplójában említi, hogy Gebze körül, a Márvány-tenger közelében, a szépen művelt földeken számos szamócafát látott, vagyis ott már termeszthették a nyugati szamócafát, akárcsak most.
Tisztázatlan a szamócafa meghonosodásának vagy meghonosításának ideje Írország délnyugati részén.
Egyik vélemény szerint csak a reneszánsz végén honosították meg, bár egyes szerzők egy korábbi, a meleg atlanti korszak reliktumának tekintik Killarney szamócafáit. Viszont botanikusok csak 1835-ben írták le, és ma is gyakran találkozhatunk vele parkok fájaként is. Az Ibériai-félszigeten egészen természetes az előfordulása. Madridban, a Puerta del Sol téren áll egy érdekes szobor: egy medve szamócafáról eszi a gyümölcsöt, ez a jelenet megtalálható a főváros címerében is.

Mészre nem érzékeny

A genetikai vizsgálatok az Arbutus une­do, A. andrachne és az A. × andra­ch­noides nagy diverzitását igazolták. Spanyol, portugál és török tanulmányok bizonyították a szamócafa nagy ökológiai tűrőképességét; hidegtűrése jó, szárazság- és sótűrése kiemelkedő, bírja az árnyékos termőhelyet. Szépen fejlődik bázikus talajokon is, bár a savas talajon gyorsabban növekszik és többet terem.

Kiemelkedő ökológiai értéke, hogy kiválóan megköti a talajt, mi­korrhiza-kapcsolatot alakít ki, így kedvező a flórában (Piso­lithus tincto­rius oltásával), segíti a növényzet táplálékfelvételét.
Ugyanakkor a császárlepkének és a madrone pillangónak fontos tápnövénye. Megfigyelték, hogy képes fékezni a bozót- és erdőtüzeket, magas kalóriaértékű a faanyaga, és nagyon nehezen ég. Az esetleges mediterrán tüzek lokalizálására ültetik újabban Kaliforniában és az Ibériai-félszigeten. Portugál és török kutatók hangsúlyozzák, hogy a fák – bár egyik faj fái sem magasabbak 12-16 méternél – kiváló szélfogók, a sűrű lombozatban gyakran fészkelnek madarak.

Erdészeti hasznosítása: bio tűzfal

A kártevők között leginkább a tripszek károsítják, a betegségek közül pedig az antraknózis, a fitoftóra, a gyökérrothadás és egy rozsdafaj támadja meg. A madarak kedvelt csemegéje a szamócafa gyümölcse, így komoly szerepet játszanak a három faj terjesztésében. Veszéllyel is jár, mert a magas cukortartalmú gyümölcs erjedése mámorossá teszi a madarakat, vagy más fruktifil állatokat (így a medvéket is).

Az európai és kis-ázsiai szamócafákat főként dugványról szaporítják no­vember–decemberben, félárnyékban kielégítően gyökeresednek.
Sokkal nehezebb magvetésből nevelni a növényeket: hosszú rétegezés, majd meleg vizes kezelés után is csak 20%-os a magonckihozatal. Szívesen ültetik konténerbe, akár gyümölcsfaként, akár dísznövényként nevelik. Klasszikus értelemben vett fajták nincsenek, a fenotípusos
és pomológiai különbségek többnyire faj, alfaj, forma vagy hibrid szintűek. Arbutus unedo a Killarney szamócafa, vagy az Atlantic, Compacta és Rubra; illetve ismertek az A. andrachne (vad, görög) és A. × andrachnoides (hibrid platánkérgű szamócafa) szelektált típusai.

A botanikusok eltérő számban írtak le észak-amerikai eredetű szamócafa-fajokat, amelyek néhány tulajdonságban eltérnek az eddig említettektől. A fák termete meghaladja az európai-kisázsiai fajokét, nagyon intenzív a virágképzésük, és jól termékenyülve egy-egy fa 100-120 kilogramm gyümölcsöt is hoz. Bel­tar­talmuk viszont elég gyenge (A. men­ziesii, A. texana, A. mollis, A. ari­zonica stb.), ami kisebb gond lenne, hiszen nemesítéssel javítható, de a kis gyümölcs miatt jelenleg még nem lehet piacos.
A nyugati szamócafa megfelelő termőhelyen meghonosítva új gyümölcsfajunk lehetne, de addig az újvilági rokonfajok erdészeti, ökológiai és természetvédelmi szerepe máris nagyon nagy.
Mint tetszetős örökzöld növény, a csapadékszegény régiókban sikeres városi fafaj válhat belőle.

 

• szamóca
• növény
• termés