Minél természetesebb, annál jobb és élhetőbb. Miközben a világ felvilágosult része gőzerővel igyekszik zöldíteni városi környezetét, minden talpalatnyi helyen virágzó és zöldnövényeket ültet, közösségi kertet hoz létre és újabban minierdőt (Miyawaki-erdőt) telepít őshonos fákból, cserjékből – a helyiek jóléte és az éghajlatváltozás kivédése miatt –, addig nálunk sajnos az utóbbi másfél évtizedben településközpontokat, főtereket köveztek le, a hagyományos arculatot falansztervárosok váltották fel. Még a kisvárosokban is. Már most tudjuk, hogy mennyire káros ez az élettér, ahol a növény mellékes és felesleges díszlet, amivel csak munka van. Ahol a fák „szemetelnek”, mert ősszel hullajtják a lombjukat, legjobb esetben megkegyelmeznek nekik. Tolnai olvasónk hívta fel a figyelmet az elképesztő érvelésre, ami pedagógusként kétszeresen fáj a lokálpatrióta természetvédőnek: „Ne ültessünk kecskerágót a házunk előtti ágyásba, mert egy önkormányzati tisztviselő arra jutott, hogy ’szemetel’.” És van tovább, „a fácánkerti elágazásnál a 6-os főút út mentén, az árkon túl, az útfenntartó ledarálta az összes csipkebogyó bokrot, a napvirág virágzó töveit, az oroszlánszáj nevű gyönyörű kivadult virágot, az összes diófa csemetét. Teljesen gallyra vágtak mindent, közben hangoztatják a fenntarthatóságot. Mások csipkebogyó fesztivált rendeznek… Mikor változik nálunk valami?” Még a kérdésével is egyetértek.