Ahány ember, annyi válasz lehetséges erre, bár a hvg.hu-n azt olvastam, hogy általában a magas frekvenciájú zajhatásokat tartjuk a leginkább elviselhetetlennek. Szirénázó mentőautó? Vasárnap hajnalban fűnyíró berregése? Érdekes módon egy bizonyos csikorgást emlegetnek sokan, mégpedig az iskolai emlékek közül, a táblán végighúzott köröm hangja volt ez. Még külön kutatást is szenteltek a témának, és megállapították, hogy egy adott hangtartomány eltávolítása tette elviselhetővé az irritáló zajt. Állítólag a makákók jeleznek így, ha veszélyt észlelnek, és az emberiség korai evolúciójának időszakából hozzuk magunkkal a viszolygást. Persze, az emberi kultúra is nyomot hagyott bennünk. Egy érdekes kísérlet bizonyította, hogy azok, akik úgy hallgatták a kellemetlen, csikorgó hangot, mintha nem is táblakaparás, hanem egy modern zenemű lenne, kevésbé utasították el, vagy érezték idegesítőnek. Ha kulturálisan elfogadjuk, netán részese vagyunk egy-egy zajjal járó tevékenységnek, tudjuk, hogy belátható időn belül vége lesz, illetve számunkra elkerülhető a helyzet, akkor kevésbé bántó bármely zajhatás. Nem vagyunk egyformák, van, aki könnyebben tolerálja az éles és nagy erejű hangokat, van, akit a legkisebb rezzenés is zavar. Nem véletlenül lenne szükség szabályokra, hol, mikor, mit lehet tenni, és elvárni embertársainktól. Hosszan tudnék erről mesélni: vasárnap délutáni pihenés, miközben ablakunk alatt játszótér visszhangzik az ordibálástól, vagy munkahelyünk alapzaja az újonnan telepített áruház hozadékaként – szinte karnyújtásnyira parkoló kamionok járatásával. Felér sok táblacsikorgással.