Egy hónappal ezelőtt azzal kezdtem itt a Telexen a véleménysorozatomat, hogy a reményről és a remény hiányáról szeretnék írni, különösen a fiatalok között. Az EP-választáson láttunk valamit, amit a remény diadalának lehet nevezni: egy hirtelen feltűnt, jó svádájú fiatalember magával ragadta az ellenzéki szavazók jelentős részét. Programot nem adott, jelentős újdonságot nem mondott, bár nagyon határozottan a centrumba helyezte magát, igényt tartott a nemzeti jelképekre és nem borult le a balliberális szent tehenek előtt, tehát összességében akkor is a jobbközépre lőhetnénk be, ha nem tudnánk, hogy a Fideszben szocializálódott korábban. Ez a siker egyben nagyon nagy pofon az ellenzék pártjainak.

A most már „hagyományosnak” nevezhető ellenzék főként Európával kampányolt. Csakhogy egy fiatal magyar szavazó világképét ma nem az határozza meg, hogy milyen a viszonya Európával, hanem az, hogy milyen a viszonya a kialakult magyar kapitalizmussal. Az EP-választás persze elvben Európáról szól, de a gyakorlatban belpolitikai szimpátiaszavazás. Európa egy távoli bürokrácia, amelynek jótéteményeit már adottnak tekintjük. Hogy mi történik az Európai Parlamentben, az láthatólag nem nagyon mozgatja meg a magyar szavazót.

 A kapitalizmusunk viszont itt van, és meghatározza, hogy egy fiatal ember hogyan talál munkát, lakást, szolgáltatást. A kapitalizmusunk állapota égető kérdés. Erről azonban egyetlen párttól sem hall semmit. Vannak kis baloldali csoportok, amelyek hagyományos baloldali retorikát használnak, és beszélnek általában a kapitalizmusról, de ezek a kis csoportok tipikusan a neomarxista irodalomban subalternnek nevezett, a peremre szorult emberekkel foglalkoznak, egyfajta erényfitogtató szociális gyámkodással azonosítják a baloldaliságot. Arra a kérdésre, hogy mi a helye egy fiatalnak a mai magyar kapitalizmusban, ez az erényfitogtatás egyáltalán nem ad választ, hiszen elsősorban az az üzenete, hogy mindenki foglalkozzon többet a legrosszabb helyzetben lévőkkel. Azokhoz a fiatalokhoz, akik elsősorban a jövőjüket szeretnék elképzelni, egyáltalán nem szólnak.

Az Orbán-kormánynak van elképzelése a magyar kapitalizmusról. Van jövőképe, van víziója: egy erős, politikai és gazdasági mozgástérrel bíró ország, amelynek kiemelt kapitalistái pozíciókat tudnak foglalni a környező országokban, és talán még a mag-Európában is, s amely újraiparosít, kerül, amibe kerül. A munka társadalma, amely növekedésre hajt. Ugyan a növekedés mostanában nem jön össze és egyébként is van az egésznek egy enyhén sztálinista íze, úgy tűnik, a fél ország megvette ezt a víziót. Ugyanakkor ez az erős ország nem elsősorban képzett emberekre támaszkodik, nincs szüksége magasan képzett tömegekre, ellenkezőleg, a magasan képzett tömegeket potenciális ellenfélnek tekinti. Van néhány százezer fiatal, diákok, pályakezdők, fiatal értelmiségiek, akiket nem képvisel senki, s akik csak azt látják, hogy a kormány által pártolt kapitalizmusban nekik nem osztanak lapot.

Írtam a múltkor arról, hogy az általam tanított fiatalok egészen meglepően merev marxista közhelyeket tudnak időnként mondani. Általában a kapitalizmus ellen fordultak, és nem is keresik már benne a helyüket. Ha volna, aki szól hozzájuk, elmondhatná nekik, hogy a magyar kapitalizmus azért nem meritokratikus, mert nem a meritokratikus intézmények működtetik, hanem a politikai lojalitás. Ez nem jelenti azt, hogy nem is lehet meritokratikus: a döntéseket és az intézményeket kell átalakítani hozzá. Elmondhatná nekik, hogy a kapitalizmus nem szükségképpen ássa alá a szolidaritást és az állami szolgáltatásokat: éppenséggel vannak kapitalizmusok (főként északon), amelyek azért tudják finanszírozni az igen bőkezű állami szolgáltatásokat, mert jól működik a kapitalizmusuk és megtermeli az ehhez szükséges jövedelmet. És elmondhatná nekik, hogy a kapitalizmus nem jelenti minden körülmények között azt, hogy a nagy cégek a maguk igényei szerint manipulálhatják a piacot és az államot, éppenséggel létre lehet hozni olyan nemzetközi szabályokat, amelyek akadályozzák, hogy a tőke a kivonulásával fenyegetőzzék vagy elmeneküljön adóparadicsomokba.

Az előző írásban tehetetlenségként írtam le azoknak a fiataloknak a politikai világképét, akikkel naponta találkozom. A tehetetlenségnek azonban fontos összetevője, hogy sem a problémák nincsenek világosan megfogalmazva, sem a megoldásukhoz vezető utak.

Egy politikai elit azzal teszi az életet könnyebbé, hogy rámutat bizonyos problémákra, és kidolgoz megoldási ígéreteket. Ha egy politikai elit erre nem képes, akkor elveszíti a szavazóit, mert bármennyire perszonalizálódott is a politika, bármennyire személyekhez kötjük is a politikai választásainkat, a személyben megtestesül az általa azonosított probléma megoldása.

Nem hiszek az ellenzéki térfélen elterjedt „ostoba fideszes szavazó” vagy „megtévesztett, leépült falusi” képében. A választóknak megvan a magukhoz való eszük, el tudják dönteni, milyen problémában ismerik fel a saját problémájukat.

Az Orbán-kormány által bevezetett „biztonság” ígérete nagyon erős ígéret, különösen Magyarországon, ahol a European Social Survey szerint az emberek többségének legfontosabb értéke éppen a biztonság. Talán csak egy másik érték, a boldogulás értéke állítható melléje.

Ki beszél arról, hogyan lehet boldogulni Magyarországon?

Egy fiatal számára alapvetően fontos volna, hogy lásson maga előtt valamiféle pályát. Ezt nagyon megnehezíti, hogy a legfontosabb készség a gyors alkalmazkodás lett, olyan tempóban jönnek a technikai újítások és a politikai ötletek. Most éppen a generatív mesterséges intelligenciához kell alkalmazkodni, de két év múlva lehet, hogy valami új rendezi át teljesen az életünket. És nem elég, hogy nem látnak pályát, de a hétköznapi cselekvések is bűntudattal terheltek. Arról beszélnek, hogy tulajdonképpen nem léphetnek jót: ha bevásárolnak, szennyezik a környezetet, ha bekapcsolják a légkondit, energiát pazarolnak, ha gyereket vállalnak, terhelik a természetet. Az ő jövőjüket szorítja be a klímaválság, és közben ők érzik a legjobban, hogy a mindennapi megszokásainkat is át kéne alakítani – csak nem tudják, hogyan.

Egy olyan országban élünk jelenleg, ahol a közéleti diskurzusban jórészt nincsenek megfogalmazva társadalmi és gazdasági problémák és megoldási utak, minden arról szól, vajon le lehet-e váltani Orbán Viktor rendszerét. Ez primitív érzelmi mozgatórugókat mozgósít, de kikerüli az artikulált neokortexet. Elbutít minket.

Az elbutuláshoz pedig tehetetlenségérzés is társul: ha ennyire lejt a pálya, akkor nem tudunk tenni semmit, akkor marad az elvonulás a privát szférába, mint a Kádár-korban, vagy a forradalom. Nem hiszek a forradalomban: az többnyire véres káosz, amelynek a végén egy erős vezető átveszi az uralmat, és esetleg tesz néhány engedményt, de minden erejével azon lesz, hogy elfojtsa a forradalmi erőket. Nem is látom, hogy bárki hinne a forradalomban. Egy jól azonosított probléma fókuszálja az elmét, és nem kell vért ontani az érdekében. Problémákat szeretnék látni.

• Babarczy Eszter
• vélemény
• politika