„Fontos, hogy első kézből tudják meg az emberek az igazságot. Köszönjük az együttérzést, a fantasztikus, segítséget! Szeretnénk békében élni, és a hazánkat visszakapni, a teljes egységében. Jó, hogy nyitott és gondolkodó emberek vesznek körül, akik nem hiszik el a sok hazugságot, amit Putyin propagandája közvetít. Oroszország robbantotta ki a háborút, Putyin felelős a pusztításért, az emberi áldozatékért, a városaink lerombolásáért. Mi nem vagyunk fasiszták, nem fenyegetünk senkit, úgy vélem, az újjáépítést is a háborús bűnösnek kell megfizetnie.”

Mindenüket otthagyták. Egy hátizsákba pakoltak be iratokat, vizet, némi ennivalót maguknak és a kutyáknak. Hátramaradt mindenük, lakás, személyes tárgyak, bútorok, az egész eddigi életük. Ukrajnából, Harkiv városából menekült Vorontsova Natalia és fia, Vorontsov Alim, velük tartott a családhoz tartozó három kutya, Hera, Lucky és Szerij is. Rettegés és teljes bizonytalanság közepette indultak világgá, minél messzebb a robbanásoktól, így jutottak Magyarországra. Civil segítséggel átmeneti szállást kaptak, befogadta őket egy önzetlen szekszárdi házaspár, akik nem akartak nyilvánosság előtt szerepelni. Mondván, nem ők a fontosak, hanem a bajbajutottak.
Natalia 47 éves harkivi lakos, aki egy korábbi balesetben súlyosan megsérült. Beszélgetésünkkor tartja magát, próbál mindent pontosan felidézni, mert nagyon fontosnak tartja, hogy elmondja mit élt át, mit látott. Jól beszél angolul, a befogadó házigazdák segítenek a tolmácsolásban.

A szőke, fáradt szemű asszony elmondja, hogy a hátsérülése miatt nem dolgozhatott, viszont a lvovi (lembergi) egyetemen jogot tanul. Nem maradt munka nélkül, mert egy regionális kutyamenhely segítője, vezetője volt. Ennek a szenvedélynek köszönhető a család három tagja, az utcáról fogadtak be három kutyát, akik természetesen velük tartanak. Meg se fordult a fejükben, hogy a háborús területen hagyják őket. Tizenhat éves fiával, Alimmal élnek együtt, elvált, volt férje török származású. Szülei félig orosz, félig lengyel nemzetiségűek, ők, szintén harkivi lakosok, már szerencsésen átjutottak Lengyelországba. Anya és fia ukrán állampolgárok, és otthon oroszul beszélnek. Harkiv egyébként Ukrajna második legnagyobb városa, a lakosság 90 százaléka oroszul beszél. (Ukrán írásmódja: Kharkiv, oroszul Harkov.) Alig húsz kilométer az orosz határ.

– Egy társasházban, a 3. emelten egy apartman lakunk Harkivban – meséli Natalia. – Előtte a Krím- félszigeten lévő Jaltán éltünk, a 2014-es orosz támadás miatt kellett otthagyni. Akkor ugyanúgy menekültünk el, mint most. Mindenünk ott maradt.
Hogy járt-e azóta Jaltán? Azonnal jön a válasz:
– Nem, dehogy – feleli, és a levegőben marad a kérdés, most vajon mikor térhet vissza, minden bizonytalan, mint ahogy a háború kitörése is az volt.
– Február 24-én reggel 5 órakor arra ébredtünk, hogy a városban hatalmas robbanások vannak, a tüzek miatt azt hittük, hogy egy benzinkút robbant fel. Sokkolt bennünket, a barátnőmet felhívtam, aki azt mondta: „elkezdődött a háború”. Egy liftkarbantartó ismerősétől tudta, aki azt az utasítást kapta, hogy blokkolja a felvonókat a háború miatt. Semmiféle hivatalos bejelentés még nem volt, rájöttünk, hogy bombázásokat hallottunk, majd két óra múlva megláttuk az orosz harckocsikat. Akkor már autóval sokan menekültek a városból, és fényképeket, videókat osztottak meg, ekkor vált bizonyossá, hogy tényleg háború van. Meséli, hogy menedéket kerestek, volt, aki pincében, volt, aki aluljárókban, vagy mint ők, a metróban talált menedéket. Nem volt víz, villany, két óránként jöttek a támadások. Félelmetesek voltak a mozgó, teherautókról is indítható földi sorozat-rakétavetők (Grad-ok), amivel a tankok és légibombázás mellett mindenre lőttek az oroszok. Az első pillanattól ezt látta, lakóházak, iskolák, templomok, játszóterek, személyautók, menekülő konvojok, sehol nem volt biztonság.

– Ami mozgott, arra lőttek – mondja, majd hozzáteszi: – Ezek után osztották szét a fegyvereket a civilek között, ellenállást szerveztek honfitársaim. Közben Putyin propagandája azt harsogta a tévében, hogy a fasiszták ellen, Oroszország védelme miatt lövik szét az országunkat. De ki a fasiszta, én, a gyerekem, vagy a szomszédaink, a barátaink, a templomba menekült nők, öregek és gyerekek, akiket lebombáztak? Ki hiszi el ezt a hazugságot?
Miközben az orosz csapatok állóháborúra kényszerültek Harkivban, hasonló ellenállást találtak Kijevben, a többi ukrán városban, a lakosság a menekülési útvonalakat kereste.

– Szerencsére működött az internet, a tévében, rádiókban is tájékoztatták a lakosságot a lehetséges menekülési útvonalakról, járatokról. Reggel nyolc helyett 12 kor indult el a vonat, hihetetlen tömegben a csomagunkon ültünk, aludni nem lehetett, egy WC volt az egész vagonban. Útvonal nélkül a vezető improvizált, amerre nem voltak harcok, arra próbált menni, volt, hogy teljes csöndben, fények nélkül vártuk a bombázás végét, majd átszáguldottunk a közelben lévő orosz harckocsik mellett, teljes sötétségben. Fogalmunk sem volt, hol vagyunk, és hova érkezünk. A másnap utánunk induló evakuációs vonatot, tele emberrel, orosz katonák gépfegyverrel megsorjázták, szerencse, hogy senki nem halt meg.

A dátumok összefolynak, a stressz kitöröl sok mindent, ami nem a túléléshez kell. Visszafelé számolja a napokat, így áll össze a kép: március 8-án indultak el. Amikor Csapra értek, önkéntesek fogadták őket, majd Szentendrén, a Vissza A Vadonba Gyermekfejlesztő és Szülősegítő Központ táborában kaptak egy szobát a kutyákkal, két éjszakát töltöttek itt. Élelem, víz, fekhely, emberi szó, biztonság. Ezt találták Magyarországon. A kutyák miatt azonban problémás volt az elhelyezés, nem maradhattak. A Migration Aid civil szervezeten keresztül talált rájuk a befogadó szekszárdi házaspár. Március 15-én este kocsiba ültek, és estére már otthonukba fogadták a menekülő családot. Addig maradhatnak, amíg szükséges, terveik szerint Törökországba, az édesapához utaznak majd tovább. A kutyákra is volt gondjuk, a Szekszárdi Állatklinika ingyen vizsgálta meg, ellátta chippel és papírokkal a négylábú családtagokat. Nem lesz akadálya a további utazásnak.

Beszélgetünk a 16 éves fiúval, Alimmal, normális időkben éppen tanórán kellene ülnie. Ha csak néhány szó erejéig, de visszakapja régi életét. Egy számítástechnikai középiskolában tanul, és egyetemre készül, IT területen szeretne diplomát szerezni. Egy saját web-site létrehozásán gondolkodik, amelyen majd kereskedhet sokféle termékkel. Az IT Ukrajnában még nem elég fejlett, és bár reménykedik, hogy ez változni fog, saját jövőjét az USÁ-ban, Kanadában, vagy Törökországban képzeli el.
A valóság ma a háború, a lakásukból nem tudni mi maradt. Telefonon és interneten is beszél a barátaival, folyamatosan lövik otthon a környéküket. Az osztályukból heten hagyták el Harkivit, 17-en maradtak, nagyon aggódik értük. Csendesen figyel, és meggondolja a válaszait. Amikor azt kérdem, mit érez ebben a helyzetben, azt feleli: „Hatalmas stressz, találkoztam az őrülettel.” 

• ukrán-orosz háború
• Harkiv
• menekült