A vármegyék a magyarság történelmében, legalábbis I. (Szent) Istvántól kezdődően egészen 1950-ig, a szovjet típusú tanácsrendszer bevezetéséig, mindvégig fontos szerepet játszottak. Eleinte királyi, majd nemesi, végül pedig polgári vármegyeként működtek.

Az első magyar király által létrehozott királyi vármegye az uralkodói hatalmat képviselte az ország meghatározott régióiban mint középfokú területi igazgatási szerv. Élén az ispán állt, akit értelemszerűen a király nevezett ki. A nemesi vármegyék, amelyek a 13. század második felében kezdtek kialakulni, már részben függetlenedtek a központi hatalomtól. Követeket küldtek az országgyűlésekre, akik azonban nem a saját, hanem a kiküldő vármegye álláspontját voltak kötelesek képviselni. A vármegyék állást foglalhattak országos jelentőségű ügyekben, feliratban akár a királyhoz is fordulhattak. A vármegyék – a hatályos törvényekkel összhangban lévő – helyi jogszabályokat is alkothattak, de végrehajtották az országos érvényességű törvényeket, ahogyan az uralkodó és a központi állami szervek rendeleteit is.

Az elmúlt évszázadokból a reformkor időszaka emelhető ki, amikor a nemesi vármegyék aktívan és intenzíven vettek részt az országos politika alakításában, pontosabban a polgári Magyarország megalapozásában. A kortársak jelentős része „az alkotmány védőbástyájának”, a Habsburgokkal szembeni közjogi küzdelem egyik fő színterének tartotta a vármegyéket. A nemesi vármegyék élén az ispán, majd a 16. századtól a főispán állt.

A király helytartóitól a polgári népképviseletig

A főispán, akit az uralkodó nevezett ki, a királyt képviselte, a központi hatalom akaratát volt hivatott érvényesíteni az adott vármegyében. Ő volt a megyei közgyűlés elnöke, aki a királyi tanácsban képviselte a vármegyét, de emellett védelmeznie kellett a megye területén élő nemesek jogait és kiváltságait is. Az uralkodó azonban nem állíthatott bárkit a vármegyék élére, ugyanis mindig a helyi nemesek közül kellett választania – kivételek természetesen akadtak, Pest vármegye főispánja például mindig az aktuális nádor volt, a 18. századra pedig 16 főúri család szerezte meg az örökletes főispáni tisztséget. Mivel a főispánok a központi hatalmat képviselték, a megyei közgyűlés nem ritkán konfrontálódott az uralkodóval annak érdekében, hogy korlátozzák a főispán jogkörét.

A vármegyék harmadik említett típusa a magyarországi polgári átalakulás eredményeként jött létre 1848-ban. A feudális, rendi államberendezkedés megszüntetésével a közigazgatás is népképviseleti alapra helyeződött. Ugyan 1848 és 1849 során nem volt idő a polgári állam teljes mértékű kiépítésére, így is több alapvető jelentőségű intézkedés történt. Megszűnt a kötött mandátum, sőt a vármegye már nem is választhatott követeket; a hivatalban lévő főispánokat leváltották; a szabad királyi városok, amelyek a vármegyékkel egyenrangúnak számítottak, szintén népképviseleti elv alapján kezdtek el működni; a szabadságharc leverése után pedig az osztrák hatalom megszüntette a magyar közigazgatást, így a vármegyei autonómiát is, amelynek a helyére egy centralizált rendszert vezettek be.

A vármegyerendszert ugyan 1860-ban visszaállították, de alapvető változások csak az 1867-ben megkötött kiegyezés után történtek. Onnantól kezdve ugyanis újra felelős kormány állt az ország élén, a közigazgatás pedig, amely jelentősen modernizálódott a korszakban, az 1848-as minta alapján ismételten népképviseleti alapokra helyeződött. A dualista és a Horthy-kori Magyarországon – az európai tendenciákkal összhangban – a közigazgatásnak a közlekedéssel, a közoktatással, a közegészségüggyel és sok minden mással is foglalkoznia kellett.

A mindenkori hatalom képviselői: kormányváltás esetén a főispánok is lecserélődtek

1867 után a főispánok funkciójának szempontjából a vármegyékre és a törvényhatósági jogú városokra szükséges utalni, ugyanis mindkettő élén főispán állt. Az 1848 előtti gyakorlattól eltérően a főispánokat a belügyminiszter javaslatára és ellenjegyzésével az államfő, a király, majd a kormányzó nevezte ki és mentette fel. Ebből következően már nem az államfő, hanem a kormány képviselőjének számítottak, kormánytisztviselők voltak, közvetlenül pedig a belügyminiszter alárendeltségében álltak. A kormányváltások így gyakran jártak együtt a főispáni karon belüli személyi változásokkal, főként, hogy a jogszabályok nem írtak elő szakképesítést a főispánok kinevezéséhez.

Helyi szinten a kormánypárt támogatására használták fel a tekintélyüket, de alapvető feladatuk – az 1876-ban felállított közigazgatási bizottság elnökeiként – a közigazgatás működésének felügyelete volt, ellenőrizték a megyei tisztviselőket, elrendelhettek velük szemben fegyelmi vizsgálatot, és fel is függeszthették őket. Amennyiben úgy ítélték meg, hogy a vármegyék határozatai nem állnak összhangban a törvényekkel és a rendeletekkel, akkor rendelkezhettek a határozat – végrehajtást megelőző – felülvizsgálatáról. Ilyen esetben az érintett miniszter vizsgálta meg a megyei jogszabályt – ha jóváhagyta, akkor végre lehetett hajtani, bár erre elég ritkán akadt példa.

A vármegyék és a törvényhatósági jogú városok tehát – a törvényhatósági bizottságaikban – jogszabályokat fogadhattak el, maguk választották a tisztviselőiket, és saját költségvetésük volt. Ahogyan a korábbi évszázadokban, úgy 1867 után is rendelkeztek végrehajtási funkcióval, mégpedig a törvények és a rendeletek esetében. Amennyiben erre nem került sor, akkor kivételes hatalmuk folytán a főispánok intézkedhettek ennek érdekében.

A főispáni tisztség méltóság helyett hivatallá vált, de így sikerült megakadályozni Gömbös Gyula totalitárius törekvéseit

A főispánok személyükkel és tevékenységükkel összekapcsolták egymással az országos és a helyi politikát. Kállay Miklós, aki később, 1942 és 1944 között Magyarország miniszterelnöke volt, 1922-ben Szabolcs vármegye főispánja lett. Beiktatásakor nyíltan kifejezte a Bethlen István vezette kormány iránti hűségét: „Amidőn a főispáni széket átveszem, politikai állásfoglalásom irányát is megmutatom, mely kormányomnak politikája… fenntartás nélkül vállalom azt, és vagyok végrehajtója szándékainak.” A dátum sok mindent elárul. A miniszterelnök addigra már életbe léptette a választójogosultság korlátozásáról és a nyílt szavazás részleges visszaállításáról szóló rendeletét, amely alapvetően határozta meg a politikai rendszer 1922 és 1939 közötti működését. A választásokat május végén és június elején bonyolították le, és ebben fontos szerep hárult a közigazgatásra, így a főispánokra, közöttük Kállay Miklósra is.

A korabeli hivatalos lapban egyébként rendszeresen találkozhatunk a főispánok leváltására vonatkozó intézkedésekkel. A bethleni politikai rendszert megalapozó 1922-es választások előtt több személycsere is történt a főispáni karban. 1935-ben, amikor a választások során Gömbös Gyula alakította át a saját érdekeinek megfelelően a kormánypárt parlamenti képviselőcsoportjának összetételét, szintén történtek személyi változások. Ennek ellenére 1935 végén éppen Kozma Miklós belügyminiszter és a főispáni kar ellenállásán bukott meg a kormánypárt totalitárius jellegű átszervezése.

Mind a dualista időszakban, mind pedig a Horthy-korszakban több alkalommal – persze eltérő keretek között – módosult a főispánok jogköre és jogállása, így például 1885-től a főispánok jogosulttá váltak nyugdíjra. A korszakban a főispáni tisztség betöltése egyre kevésbé számított méltóságnak, sokkal inkább hivatalt jelentett.

A főispáni tisztség – az 1950. évi I. törvény értelmében – a tanácsrendszer létrehozásával szűnt meg. Hogy végérvényesen, vagy sem, az már egy másik történet.

A képen Gróf Nádasdy III. Ferenc (Vas vármegye főispánja, Zala és Somogy vármegye örökös főispánja a 17. század közepén), báró Daniel Gábor (Udvarhely vármegye főispánja a 19. század második felében) és dr. Lukács Géza (Gömör-Kishont vármegye főispánja, 1941) Forrás: Qubit / közkincs / Fortepan – Gyimesi Kinga

• főispán
• vármegye
• nemes
• kiváltság