1964 kora tavaszán, New York Queens negyedében álló lakása előtt megerőszakolták és meggyilkolták a munkájából hazafelé tartó huszonnyolc éves Kitty Genovesét, akinek neve nemcsak a város, de a pszichológia történetébe is bekerült. Első olvasatra az eset szívszorító példázata a nagyvárosi emberek elidegenedettségének, rideg ignoranciájának. A New York Times korabeli beszámolója szerint ugyanis több mint harminc ember hallotta vagy látta, ahogy a nő fél órán keresztül menekül a gyilkos elől, aki kétszer is visszatért, hogy leszúrja. Ez idő alatt mégsem próbálta senki megakadályozni a brutális tettet, vagy hívni a rendőrséget. Később kiderült ugyan, hogy a lap kiszínezve, eltúlozva adta elő az esetet, és valójában többen is próbáltak segítséget nyújtani a nőnek, ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy sok olyan szemtanú volt, aki nem cselekedett. Vajon ők mind lelkiismeret nélküli, rossz emberek lennének, vagy valami más van a háttérben? Kerekes Anna írása.

„Egy hétköznap délután, csúcsidőben utaztam a tömött villamoson. Arra lettem figyelmes, hogy egy néni feldúltan feláll, és elindul a villamos végébe. Az addig vele szemben ülő, rendezett külsejű, fiatal férfi, akin ránézésre látszott, hogy kifejezetten keresi, kibe köthetne bele, elkezdett mérgesen kiabálni mindenféle szitokszavakat a néni felé. Ezt a villamoson mindenki szemlesütve hallgatta.

 Én már ekkor elkezdtem figyelni a férfit, aki hirtelen felállt, és láthatóan agresszív szándékkal közeledett a nénihez.

Eldöntöttem, hogy a közelben maradok, hogy közbeavatkozhassak, ha szükséges. Ekkor nyílt ki a villamos ajtaja, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam a férfi pólóját a nyakánál, és nagyon nyugodt hangon azt mondtam, hogy »hagyja békén!«, és egy picit löktem rajta, így végül leszállt. Nagyon érdekes volt, hogy azt éreztem, rám egyáltalán nem haragszik, sőt nyugodt hangom miatt mintha azt gondolta volna, tulajdonképpen az ő pártján állok. Az viszont később nagyon feldúlt, hogy milyen sokan voltak a villamoson, és rajtam kívül mégsem segített a néninek senki.”

Ha az evolúciós pszichológia felől közelítjük meg a kérdést, egyáltalán nem magától értetődő, hogy az emberek önzetlenül segítsenek egymásnak.

Ha a cél a saját magunk és utódaink túlélése, akkor miért is akarnánk másokat támogatni?

Egyes elméletek szerint az altruizmus (mások önzetlen segítése – a szerk.) is csak azért létezik, mert valamilyen módon mégiscsak támogatja az imént leírt evolúciós stratégiát. Egyfelől azért, mert kutatások szerint hajlamosabbak vagyunk a rokonainkat segíteni, mint idegeneket – amivel a miénkhez hasonló génállomány fenntartását segítjük elő –, másfelől segítő szándékunk mögöttes motivációja lehet az is, hogy cselekedetünkért viszonzást várunk (aminek még csak nem is kell konkrétnak lennie, csupán egy hitnek, hogy ha segítek másoknak, akkor majd nekem is fognak, ha arra kerül sor), tehát közvetetten ismét csak a saját túlélésünket támogatjuk.

A klasszikus pszichoanalitikus elképzelés egyenesen azt mondja, hogy az altruzimus tulajdonképpen saját önző vagy agresszív ösztönkésztetéseink ellentétbe fordítása, a társadalom számára elfogadhatóvá tétele.

Mindenesetre a szociálpszichológiát a Genovese-gyilkosság után érdekelni kezdte az, hogy tragikus véletlenről, vagy egy olyan jelenségről van szó, amelyet más, hasonló helyzetekben is megfigyelhetünk.

Ha utóbbi, akkor a legegyszerűbb és legizgalmasabb kérdés az:

vajon mi határozza meg, hogy segítünk-e másokon, vagy sem?

Az 1960-as évek közepétől kezdve számtalan laboratóriumi és terepkísérlet zajlott a témában, amelyek alapján meghatározták a magyarul járókelő-effektusnak (bystander effect) nevezett jelenséget.

Ez röviden azt mondja ki, hogy

minél több passzív szemlélője van egy kritikus eseménynek, annál inkább csökken az esélye annak, hogy bárki is közbeavatkozik.

A kutatók több okot is feltételeznek e mögött.

Amíg eljutunk odáig, hogy segítünk egy bajba jutott embertársunkon, több „lépcsőfokon” is végig kell mennünk. Először egyáltalán észre kell vennünk a történést. Aztán meg kell értenünk, hogy vészhelyzetről van szó. Végül úgy kell döntenünk, hogy mi segítünk, és ennek a módját is meg kell határoznunk, majd a cselekedetünket végre is kell hajtanunk. A modellt a téma két legnagyobb kutatója – akiktől maga a hatás elnevezése is ered –, John Darley és Bibb Latané vázolta. Elméletük szerint tehát e lépcsőfokok bármelyikén érhet minket olyan külső vagy belső hatás, amely végül meghiúsítja a segítségnyújtást. De vajon miért hiúsul meg pusztán azáltal, hogy többen vannak jelen?

A kutatók szerint azért, mert így megoszlik a felelősség, magyarán mindenki a másiktól várja, hogy segítsen, és így a nem cselekvés felett érzett bűntudat is megoszlik. Másfelől, ha egy szituációnak sok passzív szemtanúja van, és azt látjuk, hogy közülük senki sem avatkozik be, akkor hajlamosabbak leszünk mi magunk is arra jutni, hogy nem kell semmit sem tenni. Emellett pedig az is visszatarthat minket, hogy „közönség” előtt kellene beavatkoznunk, amivel esetleg nevetségessé tesszük magunkat, akár azért, mert félreértjük a helyzetet, akár azért, mert nem tudunk érdemben segítséget nyújtani a rászorulónak.

A járókelőhatás különösen erős tehát, ha a helyzet nem teljesen egyértelmű, és ha sok passzív szemlélő van jelen.

Ugyanakkor több egyéb dolog is hatással van arra, segítünk-e, vagy sem.

Ha a bajbajutottat valamiképp felelősnek érezzük a helyzetéért (mondjuk, azért esett el, mert részeg), kevésbé segítünk. Arra is utalnak adatok, hogy a bajba jutott nőknek gyakrabban segítenek, és ők maguk is inkább segítenek, mint férfi társaik, habár a fokozottan veszélyes szituációkba inkább a férfiak avatkoznak be. Nyilván ebben szerepet játszanak a nemi sztereotípiák és az eltérő fizikai erőnlét is. Egy magát az adott szituációban kompetensnek érző ember is nagyobb eséllyel segít. Arra is vannak izgalmas adatok, hogy jó kedvünkben vagy éppen rossz kedvünkben segítünk-e többet – érdekes módon mindkét hangulat hajlamosabbá tehet minket a proszociális cselekedetekre, pusztán a mögöttes motiváció és a helyzet jellegzetessége tér el.

Az egyik legérdekesebb kutatásban, amely irgalmasszamaritánus-kísérletként került bele a tankönyvekbe,

teológiaszakos egyetemi hallgatók a valláshoz való viszonyukat tárták föl, miközben azt a feladatot adták nekik, hogy vagy az irgalmas szamaritánusról, vagy egy semleges témáról tartsanak rövid előadást egy másik épületben. Egyes kísérleti alanyoknak azt mondták, már késésben vannak, másoknak azt, hogy még éppen odaérhetnek, míg a harmadik csoport tagjainak nem kellett sietniük.

A két épület közötti útszakaszon egy beépített ember feküdt láthatóan segítségre szorulóan. A kérdés pedig az volt, kik segítenek neki inkább.

Döbbenetesen hangzik, de sem a vallásosság mértéke nem számított, sem az, hogy valakinek konkrétan az út szélén fekvő embernek segítséget nyújtó irgalmas szamaritánusról kellett értekeznie – az egyetlen, ami eldöntötte, hogy ki segít, és ki nem, a rendelkezésére álló idő volt. A késésben lévők mindössze tíz százaléka állt meg, míg azok közül, akik kényelmesen átértek egyik épületből a másikba, több mint hatvan százalék megállt.

Mielőtt azonban végleg kiábrándulnánk az emberiségből, érdemes tudni,

hogy az elmúlt évtizedek folyamán nagyon sok, a járókelő-effektust vizsgáló kutatás jutott az eredetivel ellentétes eredményre.

Egy 2011-es cikk a témában addig megjelent kutatások eredményeit összesítette, és rámutatott néhány olyan jellegzetességre, amelyek csökkenthetik vagy el is tüntethetik a járókelőhatást.

Úgy tűnik, hogyha a helyzet egyértelműen veszélyes, ha az elkövető jelen van, és ha a beavatkozás fizikai erőt igényel az anyagi vagy az időbeli ráfordítás helyett, akkor a hatás akár ellentétes is lehet, azaz a szemtanúk számának növekedésével nő a segítési hajlandóság is.

A kutatók szerint ennek magyarázata a szociálpszichológiában már negyven éve tárgyalt elmélet, az arousal: költség–haszon modell.

Az arousal a szervezet éberségi, gerjesztettségi állapota, amelynek idegi és hormonális alapjai vannak.

Ennek van egy optimális szintje, ha azonban magas, akkor az már kellemetlen érzésekkel jár együtt. A költség–haszon elmélet értelmében pedig ezt a kellemetlen érzésünket csökkenteni igyekszünk, és ennek egyik útja az lehet, ha beavatkozunk a veszélyes szituációba, és segítünk a bajba jutott társunkon.

A modell szerint azonban ilyen esetekben mérlegeljük a lehetséges beavatkozás költségét és hasznát: vagyis nagyon leegyszerűsítve, ha más módot is találunk a kellemetlenségig fokozott arousal csökkentésére, akkor a segítségnyújtás akár el is maradhat.

A fent említett metaanalízis szerint az egyértelmű vészhelyzet extrém módon magas arousalt válthat ki a szemlélőből, különösen, ha a beavatkozás költségét inkább fizikainak észleli (ekkor ugyanis saját magát is veszélyben érzi), így a nem beavatkozás költsége tűnik nagyobbnak számára, nem a beavatkozásé. Ebben a helyzetben pedig a többi jelenlévőre úgy tekint, mint akik konkrét fizikai, pszichés vagy társas támogatást nyújthatnak számára, ha esetleg megsérül a beavatkozás közben, tehát csökken a félelme.

A harmadik magyarázat pedig az lehet, hogy bizonyos vészhelyzetek megoldásához nem elég egy ember, hanem több szemtanú együttműködésére is szükség van.

A kutatók azt az érdekes jelenséget is megfigyelték, hogy minél frissebb egy kutatás, annál kisebb a járókelőhatás.

Erre az egyik lehetséges magyarázat az, hogy az emberek megismerték ezeket a híres kutatásokat, szembesültek azzal, hogy olykor milyen tragikus következményei lehetnek annak, ha nem segítenek egy bajbajutottnak, emellett megértették azt is, milyen szerteágazó okai lehetnek annak, ha képesek közbeavatkozni, így tudatosabbak és felkészültebbek, amikor ők maguk is észlelnek egy veszélyes szituációt a való életben.

Ez mindenképpen biztató, hiszen arra utal, hogy bizonyos mértékig van lehetőségünk kiküszöbölni azokat a hatásokat, amelyek miatt hajlamosabbak vagyunk nem segíteni. Természetesen a személyes tulajdonságokat, az altruizmusra való egyéni hajlamunkat sem vonhatjuk ki a történetből. Azok, akik sok proszociális cselekedetet hajtanak végre a mindennapokban, hajlamosabbak a közvetlen segítségnyújtásra is.

Több kutatás utal arra, hogy a magasabb önbizalommal, felelősségvállalással, lelkiismeretességgel, kompetenciaérzettel és megbízhatósággal jellemezhető emberek gyakrabban segítenek.

A legfontosabb faktor pedig az empátia: ez az, ami egyes kutatók szerint a tiszta, azaz önös érdekektől mentes altruizmus egyik legfontosabb jellemzője. Ilyenkor azért segítünk, mert átérezzük az áldozat szenvedését, és beavatkozásunkkal az ő rossz érzéseit kívánjuk csökkenteni. Azért azt hozzá kell tenni, hogy a szociálpszichológiának máig nincs megnyugtató válasza arra, hogy valóban létezik-e teljesen önzetlen viselkedés, hiszen még a látszólag bármiféle egoista motivációtól mentes segítő cselekedetnek is van pozitív hatása az önértékelésünkre, kedélyállapotunkra vagy létünk értelmére nézve.

Tényleg izgalmas kísérlet elgondolkodni azon, tettünk-e valamikor úgy jót másokkal, hogy abban számunkra semmilyen tudatos vagy tudattalan haszon nem volt. Ugyanakkor, ha valaki rendszeresen segít másokon, vajon nem mindegy-e, hogy abból neki származik-e haszna, vagy sem?

Cintiát is megkérdeztem arról, mit gondol, miért ő volt az egyetlen ember, aki segített.

„Életemben már háromszor zaklattak a villamoson, tehát maga a szituáció nagyon is ismerős volt. Az egyik esetben sokkos állapotban leszálltam, és később sokat gondolkoztam azon, mi lett volna, ha nem futamodom meg, hanem szembesítem a másikat azzal, hogy nem zaklathatja az utastársait, hogy nincs joga más embereket megfélemlíteni. Egy másik esetben, ami egy éve történt, egy férfi elkezdett rángatni. Késő este volt, kevés utas volt a kocsiban, és rettenetes volt megélni azt, hogy ennyire ki vagyok szolgáltatva a környezetemnek, és tényleg semmi másra nem számíthatok, mint egy utastársam segítségére.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Szerencsére egy férfi azonnal felállt, ráüvöltött a támadómra, és eltávolította a villamosról. Amikor tehát én szembesültem azzal, hogy valakit zaklatnak a villamoson, ezek a korábbi tapasztalatok mind eszembe jutottak, átéreztem a néni félelmét és kiszolgáltatottságát. Emellett volt már bennem egy olyan elhatározás, hogy segítek másokon, ha szükségük van rá, mert emlékeztem, milyen hálás voltam, amikor én kaptam segítséget, és úgy gondolom, alapvető emberi kötelességünk az ehhez hasonló helyzetekben közbeavatkozni.”

Cintia nagyon sok érdekes dolgot mondott, amik egybevágnak a kutatási eredményekkel is. Ha empatikusak vagyunk, identitásunk részévé tesszük az altruizmust és nem hárítjuk át másra a közbeavatkozás felelősségét, akkor biztosan nagyobb eséllyel segítünk majd egy bajba jutott embertársunkon.

Az is hasznos, ha a segítségnyújtási kompetenciáinkat fejlesztjük: például elvégzünk egy elsősegélynyújtó tanfolyamot, vagy tájékozódunk, a hétköznapokban kinek és milyen segítségre lehet szüksége, például vakoknak, babakocsival tömegközlekedő szülőknek, vagy az utcán élő embereknek télen.

Kerekes Anna

Forrás: ITT, ITT, ITT, továbbá Bányai Éva – Varga Katalin (szerk.): Affektív pszichológia. Az emberi késztetések és érzelmek világa. Medicina, Budapest, 2013; Eliot R. Smith – Diane M. Mackie: Szociálpszichológia tankönyv. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Henrik Sorensen

• empátia
• erőszak
• segítségnyújtás