Szabó Ottó szobrász, tervező, báb- és robotalkotó. Újabban növényekkel kísérletezik, miközben dizájnerként dolgozik egy svájci robotikai cégnél. Élt már Londonban, Berlinben és Milánóban is, most Zürich mellett egy kis hegyvidéki falu az otthona. Szeptemberben önálló kiállítása nyílt Budapesten, ahol főleg arra keresi a választ, hogy mitől lesz a tárgyaknak lelke?

„Ülünk a nagy meetingen, a mérnökök egyeztetnek: mi lenne, ha a robotnak nagyobb feje lenne? Aztán jön a kérdés: Ottó...? Jól fog ez kinézni? Meg tudod tervezni?” Szabó Ottó nemrég kezdett az egyebek mellett gasztro- és ápolórobotokat gyártó zürichi F&P Personal Robotics nevű cégnél dolgozni. „Én vagyok itt az első nem mérnök, nem programozó, szóval nem hivatásos robotépítő ember” – magyarázza. „Tetszik a főnökeimnek, hogy a művészet oldaláról jövök, és eléggé geek vagyok ahhoz, hogy ismerjem a robotos popkultúrát, a filmeket, a könyveket. El tudom mondani nekik, hogy amit gyártani készülünk, mire hasonlít, mire asszociálnak majd róla az emberek.”

Lio, furcsa hattyú

Szabó Ottó az F&P-nél grafikai és videós munkáktól 3D-tervezésig sokféle feladatot kap, a bemutató látványterveket is ő készíti. Mostanában foglalkozott felhelyezhető szemek dizájnjával, de a főnöki utasítás szerint – „small effort, big impact” – nemrég azzal tett barátságosabbá egy fejrészt, hogy ott, ahova az ember a robot száját képzelné, a lefelé kunkorodó illesztést felfelé ívelőre cserélte. Azt mondja, az F&P egy közvélemény-kutatás alapján döntött úgy, hogy Európában alapvetően nem humanoid gépeket gyárt: a nyugati társadalmakban az emberek nem rajonganak az antropomorf megközelítésért. (Másként gondolkodnak tőlünk keletre: a cég ázsiai leányvállalata emberi kinézetű robotokkal foglalkozik.)

Szabó azt mondja, mivel a mérnökök elsődleges szempontja a működés, nem igazán számolnak a robotok kinézetével – itt jön ő a képbe. „A megfelelő mozgás persze nagyon fontos, de az emberek először a látáson keresztül alakítanak ki kapcsolatot. A Lio nevű robot például fehér alapon narancssárga pöttyös, a fogója olyan, mintha állandóan feléd meredne, az álla alatti kamera miatt pedig úgy néz rád, mintha csápokkal akarna támadni. Korábban fogalmam sem volt, hogy létezik munkakör, ahol a vizuális tapasztalataim, még inkább a szemléletem válik értékké a cég számára: arról tarthatok megbeszélést, hogy egy őserdei békafaj azért színezi magát a robotjainkhoz hasonló pöttyökkel, hogy marha ijesztő legyen, szóval számunkra nem ez a legmegfelelőbb irány.”

Szeptemberben nyílt önálló kiállításának középpontjában a robotokkal kapcsolatos egyik legalapvetőbb kérdés, a tárgy és a lélek kapcsolata áll. „Az Óbudai Társaskör hosszú pincehelyiségéről van szó, ide fogok készíteni installációt, amiben helyet kap egy nagyobb méretű mozgó szobor is. Az érdekel, mitől lesz egy tárgynak lelke? Elég, ha megmozdul egy adott helyzetben? Mi az, amitől megváltozik a viszonyunk egy tárgyhoz?”

Most lábakat nyomtattam

Szabó Ottó a robotdizájneri munka előtt főleg kinetikus, sokszor fémhulladékból készült upcycling (kreatív újrahasznosítás – a szerk.) szobrokat készített, és bábszínházi projekteken dolgozott. A szobrászat már középiskolában érdekelte, majd Budapesten végezte el a Képzőművészeti Egyetemet egy müncheni Erasmus-kitérővel. A diploma után Londonba ment dolgozni egy szobrász-fotós művész mellé, később a Királyi Operaház díszletépítő műhelyében alkalmazták, majd Prágában töltött pár hónapos rezidenciaprogramot Brückner János képzőművésszel a Nemmivoltunk! Crew tagjaként. Két-három évet élt itthon is, majd jött Milánó, egy berlini rezidencia szintén a Nemmivoltunk!-kal, végül Zürich. Olaszországba és Svájcba mérnök barátnője állása miatt költözött. „Az újrakezdés, a helyi művészeti életbe történő bekapcsolódás mindig nehéz dolog, jó, ha az ember talál egy hátországként működő közösséget. Ezért jelentkeztem a zürichi művészeti egyetemre (ZHDK), ahová sikeresen bejutottam. Szeptembertől a munka mellett ott fogok tanulni MFA (Master of Fine Arts) szakon” – mondja a mostani svájci helyzetről.

Egyik ismert szobra a 2017-ben Szentendrén bemutatott, három méter húsz centi magas //Eltévedt űrhajós.// Az alkotásról annak felállításakor azt mondta, számára az otthonkeresést is szimbolizálja. Most azt mondja, Milánó óta ott van otthon, ahol együtt vannak a barátnőjével. „Ez épp egy Zürich melletti kis falut jelent, de lesz otthon máshol is. Ennyi költözés után már kevésbé tűnik fel a váltás, de sokat beszélgetünk az otthonkeresésről. Svájcban azért érzem, hogy kicsit minden más – sosem gondoltam volna például, hogy az itteni 8 frankos sörök után értékelni fogom például a londoni 3 fontosakat –, de Milánóban nem éreztem magam távol. 4-5 óra alatt Pesten lehettem a műteremben háromezer forintos fapados jegyekkel.”

Milánóból rendszeresen hazaingázott, több itthoni bábos projekten dolgozott, és autodidaktaként megtanult 3D-ben tervezni. Egyik projektjében, Tarr Kálmánnal közösen, paralízisben szenvedő gyerekekkel foglalkozott: a fejükön kívül mozogni képtelen gyerekek a homlokukra helyezett pánt segítségével tudtak beindítani egy bábozógépet. Szabó itt a marionettként mozgatható bábok tervezésével foglalkozott. „Most is van egy 3D nyomtatóm, kínai cucc, épp lábakat nyomtatok a bábokhoz” – mondja. „Ez mérnöki gondolkodást is igénylő munka. A készség biztos otthonról jön (édesapja fizikus, testvére gépészmérnök – a szerk.).” Azt mondja, bármennyire is művészként tekint magára, valahol mégis mérnöki aggyal kell gondolkodnia. „A kreatív tervezés közben nem veszek el a nagy képben, tényleg megalkotom ezeket a tárgyakat.”

A 3D nyomtatás felé részben az új lehetőségek, részben a praktikum terelte. A nyomtatáshoz nem kell semmi, és nem koszol, nem porol. A munka nagy része a képernyő előtt, a tervezőprogramban zajlik. „Nehéz ügy ez a műanyaghasználat. Fontos, hogy az emberek tudatosabbak legyenek ezen a téren, de ha a nagy cégek nem állnak le a tömeggyártással vagy nem váltanak valami másra, ez nem lesz elegendő. Amivel nyomtatok, a fával kevert PLA, talán a legokébb, amit használhatok, de ez a kérdés egyfolytában ott motoszkál a fejemben. A természet nagyon fontos számomra. Érdekel például a növények gyökérzetének felhasználása. Olyan negatív formákba ültetek, amiket a növény gyökere kitölt, és szárítás után összetart. Ilyen például a //Fegyverkísérlet// című sorozatom, amit éppen a szlovákiai Nagyszombaton (Trnava) mutatnak be egy izgalmas csoportos kiállításon. Ez nem is upcycling, inkább a természet bevonása. Igazi vegán szobrászat.”

• Szabó Ottó
• robot
• szobrász