A tihanyi visszhang a mai napig legendás, annak ellenére, hogy akik egyáltalán még emlékezhetnek rá, már azok is csak egy igen gyenge verziót ismerhettek. A hitelesnek tekinthető leírások szerint ugyanis jóval többről volt szó, mint arról, hogy egyszerűen visszaverődött a kiáltás, mely a visszhangdombon csendült fel.

A 19. századi és még korábbi feljegyzések szerint a kiáltott szövegből 16 szótagnyi jutott vissza az emberek füléhez (ez az ott használt mondóka első két sorának felel meg, vagyis: „Szép a tihanyi kilátás, de nehéz a feljárás.”), ráadásul ez a szöveg tizenkétszer volt hallható, egyre erősödve, végül már mennydörgésszerű hangerővel. Nem csoda, hogy a világ minden tájáról jártak a félszigetre a csodára áhítozók. Azután az 1900-as évek elején valami megváltozott. Az újságok egyre gyakrabban írtak arról, hogy a visszhang gyengül, sőt kezd eltűnni. A Balatoni Szövetség már 1910-ben felkérte Schuller Alajos műegyetemi tanárt, hogy vizsgálja meg az okokat, és tegyen javaslatot a visszhang „helyreállítására”. Ő volt az első, aki úgy gondolta, hogy a domb és a templom közötti épületek és a templom parkjába telepített és időközben magasra nőtt fák lehetnek a ludasok. A tanár javaslata az volt, hogy a visszhangdomb megemelésével kerüljék el a gondot. Bár mindenki egyetértett a tanárral, hosszú ideig nem történt semmi, hacsak a visszhangdombi gyerekek megjelenését nem vesszük annak. Ők – vagy a szüleik – elég élelmesek voltak ahhoz, hogy a visszhang gyengüléséből egy kis pénzhez jussanak. Ezek a gyerekek a turisták körül ólálkodtak, és kis rigmusukkal megszólalásra bírták a visszhangot, ha egyébként nem válaszolt volna, persze 10 fillér fejében. Ekkor csendült fel először a legendássá vált kis rigmus: „Szép a tihanyi kilátás, De nehéz a feljárás Feljárásod jobb volna, A vendéged több volna.”

Erre az időszakra, vagyis a húszas évek végére már többen cáfolták Schuller megállapításait, mondván az új épületek és a fák már a visszhang gyengülése előtt 20-30 évvel is a helyszínen voltak. Mindenesetre átmeneti megoldásként 1935-ben a visszhangdombon lévő víztározó tetején kilátóteraszt és hozzá lépcsőket építettek. A magasabb kiáltozóhely pedig átmenetileg valóban orvosolta a problémát, és a visszhang – ha nem is az eredeti formájában, de – átmenetileg visszatért. Schullernek ebben biztosan igaza volt, amit el is fogadtak. Elméletének további részeit, vagyis az épületek és a fák
hangelnyelő hatására vonatkozó passzust azonban kiegészítették azzal, hogy a hegy oldalának sziklái is részt vehettek a hang felerősítésében, a bányászat pedig hozzájárult a visszhang gyengüléséhez.

Persze a legendás csoda továbbra is folyamatosan gyengélkedett, annak ellenére, hogy valóban mindent megpróbáltak az életben tartására. Az egyik csodálatos elképzelés a rövid időt megélt „kiabáló ember” intézménye volt a negyvenes évek elején. Ez a karszalaggal megjelölt hivatalos személy egy gramofon leszerelt tölcsérével a kezében várta a turistákat, és kikiabálta a mondandójukat, mely az erősítés következtében visszhangzott is. Természetes módon a világháború és az azt követő, a szabadságharcban kicsúcsosodó zűrzavaros időszak nem kedvezett a visszahangrejtély vizsgálatának, így egészen 1958-ig kellett várni, hogy újra terítékre kerüljön a probléma. Ekkor a tó fejlesztésével kapcsolatos ügyekért felelős Balatoni Intéző Bizottság (BIB) felkért egy hangmérnök szakembert újbóli vizsgálódásra. Ő újra csak arra jutott, hogy a park fái és az egyetlen épület (ami egyébként nemrégiben épült) okozza a problémát. A házat ugyanis alpesi tetővel építették, így a bizottság felszólította a tulajdonost, hogy alakítsa át az
ingatlant lapostetősre (!). A tulajdonos valószínűleg nem volt boldog, különösen akkor, amikor megtudta, hogy az átalakítás nem hozta vissza a visszhangot. A másik lehetséges okkal, vagyis a park fáinak kérdésével annak ellenére sem foglalkoztak, hogy az valóban logikusnak tűnt. A korabeli metszetek szerint ugyanis a legendás visszhang idejében a visszhangdomb és az apátság között egy kopár, gondozatlan terület volt. Reálisnak tűnt,hogy a visszhang elvesztéséért az azóta telepített növényzet felel. Ugyanakkor a Bizottság nem vállalta fel a tereprendezés okozta felháborodást, és a várhatóan jelentős költségek terhét.

Azután a hatvanas-hetvenes években még született két elmélet az eltűnő visszhang rejtélyére. Az egyik szerint – mely Rózsa Mihály, a műszaki tu-dományok kandidátusától származik – a hang eltűnését az apátság vakolatának felújítása okozta. Az I. világháború előtt, az 1910-es években végzett munkálatok alkalmával ugyanis az eredeti homorú formájú vakolatot teljesen síkra javították, ami így elvette a fal természetes erősítő hatását. A másik – a Magyar Tudományos Akadémia akusztikai tudományos csoportjától származó – elmélet szerint pedig egyszerűen a város és környékének urbánus zajai (autók stb.) erősödtek meg annyira, hogy a korábbinál semmivel sem halkabb visszhangot mára teljesen elnyomják. Bár mindegyik elméletben vannak logikus és támadható elemek is, valószínűleg az igazság már soha nem derül ki. Sajnálatos módon ugyanis magát a legendás visszhangot, és az azt kiváltó folyamatokat nem vizsgálták ki kellőképpen a 19. században, így annak rekonstrukciójára egyre minimálisabb az esély.

Részlet Glázer Tamás A Balaton legnagyobb rejtélyei című könyvéből.

• tihanyi visszhang
• legenda
• turizmus