Igazság szerint a mai napig számos tisztázatlan pont van abban, hogy őseink hogyan beszélték anyanyelvüket. Vajon mi megértenénk-e őket, és ők megértenének-e minket? E kérdésekre Pomozi Péter, az ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet egyetemi docense, valamint a Magyarságkutató Intézet Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpontjának igazgatója válaszol.

Mivel a nyelvtörténet nem nehezen megkérdőjelezhető természettudományos adatokból építkezik, hanem feltételezésre épít feltételezést, azért hadd legyek szkeptikus…

Bizonyos mértékig valóban feltételes a tudásunk, de a feltételességnek azért van egy racionális határa. Éppen ez az a pont, amiben a szűkebb szakmán belül is innovatívnak számító és egyes kutatók által nem túlzottan kedvelt álláspontot képviselek. Nevezetesen, hogy soha nem indulok ki rekonstruktumokból, főleg nem úgy, hogy azokból ma létező nyelvi alakokat vezessek le, mert (lévén, hogy a rekonstrukció a nyelvek többségét tekintve lényegében XIX-XX. századi élőnyelvi alakokon alapul) ez maga a saját farkába harapó kígyó, de nevezhetjük egész nyugodtan tautológiának is.

A magyar kevésbé változott 1500 év alatt mint az angol

Akkor mi a helyes út?

Reális nyelvi adatok, valós korpuszok alapján vizsgálódni. Ahogy az őstörténetben a pislákoló valószínűséget is csak interdiszciplinárisan, többfelől közelítve tudjuk közelebb hozni a bizonyossághoz és addig bizony a sötétben tapogatózunk, a nyelvtörténetben is több kutatási „útvonal” van. Sajnos azonban a közbeszéd és a közhiedelem nem képes elfogadni, hogy a tudományokban (főként a humán tudományokban) nincs egyértelmű „igen” és „nem”.

Vajon mit hallana, mit értene egy mai magyar anyanyelvű ember, ha abban a kivételes szerencsében részesülne, hogy beszédbe elegyedhetne egy honfoglalás-kori elődjével?

Ezt a kérdést kétfelé bontanám.
Egy mai közmagyart beszélő viszonylag jobban megértené az ezer-ezerötszáz évvel ezelőtt beszélt nyelvet, mint egy mai angol a Shakespeare-kori angolt. Ugyanis a magyar nyelvet illetően az időbeli távolság ellenére a két nyelvállapot viszonylag közel áll egymáshoz, a világosan megmutatkozó alaktani, mondattani, hangtani különbségek ellenére.
Egy többszerzős, észt és magyar kollégákkal közösen írt cikkben felvetettük: miért van az, hogy a beszélt magyar nyelvjárások földrajzi területén a magyar nyelv viszonylag keveset változott az elmúlt évszázadok során. Főként más európai nyelvek nyelvterületéhez képest. Úgy vélem, hogy bizonyos nyelvjárásaink (akár szigetszerűen is) néha igen archaikus, akár ezer évvel ezelőtti nyelvi formákat is meg tudtak őrizni.

Ugyanez visszafelé is igaz lehet: egy nyelvjárási területen született, azt a nyelvjárást anyanyelvként használó honfitársunk vajon nem úgy hallja-e a mai magyar köznyelvet, mint amilyennek mi érezzük az ő „anyanyelvét”?

Szerintem biztos, hogy egyik fél sem érzi egyiket sem másik nyelvnek, hanem a nyelvjárást a teljesen kívülállók talán valami furcsa, számukra esetleg időben el nem helyezhető nyelvváltozatnak gondolhatják.

És akkor elérkeztünk egy újabb, érdekes kérdéshez. Van-e írásos változata a különböző nyelvjárásoknak? Lehet-e palócul, vagy moldvai csángóul nem csak beszélni, de írni is? Hogy tesszük át nyelvjárási szövegünket a meglevő betűkészlettel írásba?

Valós kérdés, valós probléma.
A gyakorlat azt mutatja, hogy például a moldvai csángók nyelvének megőrzésére, a magyar nyelv tanítására a mai Magyarországról is küldenek hozzájuk tanárokat, akik a mai köznyelvet beszélik és a mai magyar tankönyvekből tanítanak.
Vagyis: nem az ő anyanyelvjárásukon az ő nyelvüket. A történelem folyamán számos példát láttunk, hogy azok a nyelvek, amelyeknek nincs írásos formájuk, amelyben megőrződhetnének, előbb-utóbb kihalnak, eltűnnek.

A magyar nyelvnek írásbeliség nélkül ki kellett volna halnia

Elfogadom, de akkor mi a magyarázata annak, hogy a honfoglalás-kori és azelőtti magyar nyelv, amelynek egyáltalán nem volt és a mai napig nem található írásos változata, mégsem halt ki?

Ez a beszélt-, és írott nyelv sajátosságainak az örök kettősségét mutatja. Amíg (a találó, és ebben a helyzetben szerencsés angol meghatározás) az oral history, vagyis az élő közösségben élő folklór létezik, addig azért nincs baj az írásbeliség hiányával, mert a folklórt megtartó közösség minden, őt ért trauma ellenére is képes megtartani a saját nyelvét. A tatárjárás élő példa erre, mert az embereket sem kímélő hatalmas pusztítás után a megmaradt kevesek újjáélesztették gazdaságukat és megtartották szokásaikat, és legfőképp nyelvüket.
Az élő nyelvi hagyománynak évezredeken át megvolt az a kontinuitása, mely a XX. századra megszűnt.
Azaz a folklórnak ez a fajta összetartó ereje szűnt meg, vagy megszűnő-félben van.

Miért éppen a XX. századra?

Mert akkor kezdenek ezek a helyi közösségek a mobilitás hatására szétolvadni vagy szétrobbanni. Nincs többé összetartó erő, akár a közeli városba, akár a tengeren túlra viszi sorsuk e közösségek tagjait. És akkor atomizálódnak. Nyelvileg is. Így aztán elvész a közösség összetartó ereje.

Voltak-e olyan szavaink a kereszténység felvétele előtti kultúrában, amelyek a mindennapi életben használatosak voltak? Például a hét napjainak neve?

Különféle közelítések vannak, de a többféle elméletből össze lehet rakni egy jó megközelítést. Szokás volt a hét napjait számozni (természeti népeknél, de finnugor jellegzetesség is), vagy istenekről elnevezni (görög, latin, germán hagyomány). Nyelvünkben számolás is, más is van.

A hétfő nyilvánvalóan két, ősi finnugor szó összetétele. A kedd is elég nyilvánvaló: ketted, vagyis második. A szerda-csütörtök-péntek ugyanilyen egyértelmű: márminthogy szláv átvétel: középső, negyedik, ötödik jelentéssel.

A szombat hasonlóképpen, de ez egyrészt héber gyökerű, másrészt a szláv átvétel olyan kor nyelvi emléke, amikor az átadó nyelvben még megvolt az a nazális hang, amely a maiban már nincs (a szláv nyelvekben ma szubota a szombat). A vasárnap… nos, hát az külön érdekesség.

A vasárnap titka

Érdekesség? Jöhet!

Gondolom, mindenki számára egyértelmű: a vásározás napja. Kérdés, hogy ez az elnevezés mennyire régi, és miért ez a sorrend.
Tény, hogy egy magyar szó első írásos előfordulása általában nem sokat mond arról, mikortól létezett a szó az élőbeszédben. Tehát tudományos adatokkal alátámasztva bizonyítani, mennyi idős egy szó, nagyon nehéz, sokszor lehetetlen.
Van azonban egy érdekes, egyúttal folklór-jellegű bizonyosság. Nem bizonyítékot mondtam, hanem bizonyosságot, bár utóbbi elég erős. A Vajdaságból (Törökkanizsáról) származó, 1968-as gyűjtést idézi, napsoroló mondóka gyerekeknek. Hadd idézzem az egészet, mert az elősegíti a megértést. Így szól: Hétfőn hevernek, / Kedden kevernek, / Szerdán szeretnek, / Csütörtökön csücsörögnek, / Péntökön pityörögnek, / Szombaton szomorkonnak, / Vasárnap imádkoznak.

Ez az a helyzet, amikor az adathiány, vagyis a nyelvtörténeti nulla érték is nagyon komoly, forrásértékű információ lehet.

Ez a versike arra szolgált, hogy a karon ülő kisgyerek könnyen meg tudja jegyezni a napokat és egymásutániságukat. Kell hozzá a megfelelő ritmika, (amely a legtöbb folklór-mondóka elengedhetetlen része, akár énekelt tartalommal is), és az, hogy betűrímes legyen (amit az iskolában úgy tanítanak, hogy: alliteráció).

És akkor itt jön a nulla, mint érték.

Pontosan. Vagyis az, hogy a vasárnap nem alliterál. És miért?

Mert amikor ez a mondóka megszületett, akkor vasárnaponként még imádkoztak. Mint a Halotti Beszédben, ahol előfordul.

Mégpedig ötször is, különböző alakokban és mind az ötször ugyanazzal a betűvel írva: a W-vel, amely (mint az angol „well” szóban, mert az ősmagyarban és a korai ómagyarban igen valószínű, hogy ajakhang lehetett).
Mindez alátámasztja azt az elképzelésemet, hogy a mondóka valaha „jó volt”, azaz vasárnap is alliterált. Tehát épp a későbbi hanghiány mutatja, hogy milyen régi ez a mondóka.

És miért kopott le a w a mondókából?

Mert nyilvánvalóan egy idő után annyira archaikussá (tehát nehezen érthetővé) vált a mondókában a wimádkoznak, hogy ez kikényszerítette a változást. Ami mehetett arrafelé, hogy vége lett a betűrímnek, de arrafelé is, hogy: „Vasárnap vásározunk” – és így is minden a helyére került. A „W” nélküli alakja egyébként írásban e szónak legkorábban a Jókai Kódexben jelenik meg, 1372-ben.

Az viszont egyértelmű a történeti nyelvészetben, hogy az írásban megjelenő szóalak jóval később került feljegyzésre, mint amikor megjelent az élőbeszédben: akár évszázadnyi is lehet a kettő közti időkülönbség. No de akkor hogyan kapta a nevét például Szepescsütörtökhely, vagy Csíkszereda?

Természetesen az ott tartott hetivásárokról. De ez már egy másik történet.

• Pomozi Péter
• magyar nyelv
• nyelvkutatás