Miért nem tudjuk ugyanolyan finomra elkészíteni a nagyi sütijét? Hogy járt az agronómus a parasztemberrel, és mi jár a botjára támaszkodó pásztor fejében? Ahogy az orvoslásban, úgy a természet gyógyításában is eredményes a modern tudomány és az ősi tudás összekapcsolása – magyar kutatók élen járnak e területen, Molnár Zsolt etnoökológussal beszélgettünk gyors és lassú tudásról.

Amikor a gyógyszergyárak a hagyományos, népi gyógyászatból ismert növényekhez nyúlnak, általában két dolgot vizsgálnak. Valóban alkalmas-e arra, amire hagyományosan alkalmazzák, és ha igen, milyen a hatásosságuk, illetve hogy egyes „széles spektrumú” gyógynövényeket milyen új területeken lehetne alkalmazni. Ilyenkor mondhatjuk azt, hogy a gyógyítás érdekében a high-tech tudást (vagyis az úgynevezett gyors, hosszú távon még nem tesztelt tudást) kapcsolják össze az évezredek alatt felhalmozott és régóta tesztelt lassú tudással.

A kört bővítve érdemes a WHO, a FAO és a WOAH közös állásfoglalását idézni, miszerint egy egészségünk van, a természet, az ember és a gazdasági haszonállatok egészsége egyetlen komplex egység, így is kellene kezelni – itt írtunk erről bővebben.

A természetet azonban ma már nemcsak fenntarthatóan használni és védeni kell, hanem gyógyítani is, ez a komplex kihívás indokolja a lassú és a gyors, azaz a hagyományos és a modern tudás összefogását a természetvédelemben, az ökológiában: a modern tudomány ötvözését a pásztorok, a földművelők, a természeti népek tapasztalataival.

Mi jár a pásztor fejében?

Egyszerűnek hangzik, de a legkevésbé sem az. Dr. Molnár Zsolt botanikus, etnoökológus, az ELKH Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadója több mint 20 éve foglalkozik a kérdéssel. A téma egyre inkább a tudományos érdeklődés középpontjába kerül, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy legfrissebb eredményeit a világ legrangosabb ökológiai szaklapjában, a Trends in Ecology & Evolutionben publikálták. Ember és természet kapcsolatáról lévén szó, kutatócsoportja interdiszciplináris, a most megjelent cikk mellett számos, közelmúltbeli tanulmányuk közösen született az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Dr. Babai Dániel vezette kutatócsoportjával.

Kopogó tudományos tények helyett Molnár Zsolttal a nagymama legjobb süteményéről, az agronómusról és a botjára támaszkodó pásztorról beszélgetve, „mesélve” mutatjuk be, miként segíti a gyors és a lassú tudás szintézise a mindennapjainkat és a jövőnket. A tudósnak és annak, aki állattartásba kezdene, valóságos aranybánya, a kívülálló számára pedig megelevenednek a népdalok, a népmesék, ahogy Sáfián László juhász egy délutánon keresztül meséli, magyarázza, mit, hogyan és miért csinál a legelőn, hogy estére jóllakjon az egész nyája. Ez az a bizonyos évezredes tudás, amiről szó lesz.

A pásztor és az ökológus

A mindent mérő, definiáló, eredményeit azonnal a gyakorlatba ültető modern természettudomány „alig” néhány száz éves, ha így nézzük, elképesztő sebességgel halmozott fel hihetetlen mennyiségű ismeretet, az alkalmazások jó és rossz hatásait pedig próbálja mielőbb tesztelni. Ezért nevezzük gyors tudásnak. A természetben élő ember tapasztalata azonban generációról generációra halmozódva, évezredek során, próbák, tesztelések sorozatán keresztül alakult annak érdekében, hogy hosszú távon használhassa a természeti erőforrásokat. Ezt nevezzük lassú tudásnak.

Az ökológus áll a puszta közepén, megvédené a gyepet az inváziós fajoktól, cserjék terjedésétől, a mocsarat az elhatalmasodó gyékénytől, kákától, a ritka fajokat a kipusztulástól. Jön a pásztor a nyájjal. Tudja, milyen évszakban, milyen időjárási körülmények között érkezzen, befolyásolja a jószágot, hogy az válogasson vagy rövidre rágjon, az eredmény pedig: nincsenek cserjék, idegenhonos növények, káka vagy gyékény, és emellett rengeteg madár és különleges növény talál magának élőhelyet. A pásztor azért teszi ezt, mert holnap meg jövőre is ki akarja hajtani az állatokat, sőt azt szeretné, ha még hosszú generációk sora megtehetné ugyanezt. Az érdekek és az értékek mások, de a megvalósult eredménynek az ökológus és a pásztor is örül.

Ezt a kétfajta tudást kell ötvözni a fenntarthatóság érdekében, vagy másként fogalmazva: ezt az ősi tudást a »tudomány nyelvére« fordítani és alkalmazni. A baj csak az, hogy mindezt a tudást nem lehet egyszerűen átadni – mondja a 24.hu-nak Molnár Zsolt. Hozzáteszi: és ki tudná 5–6 ezer év tapasztalatát néhány publikációban összefoglalni?

A nagymama süteménye és a pásztorbot

Laikusként itt érdemes a nagymamára gondolni. Biztos mindenkinek van olyan kedves süteménye, amit csak a nagyi tudott úgy elkészíteni, ahogy senki más. És ha elkértük a receptet? Akkor azt mondta, „…és tegyél hozzá annyi lisztet, amennyit felvesz, adj hozzá egy kis sót, aztán süssed készre” – nem biztos, hogy sikerülni fog, ha egyedül próbálkozunk.

Ott kell állni a nagyi mellett, vele együtt gyúrni, sütni, egészen addig, míg már nem is kérdés, mennyi az annyi a hozzávalókból. Sőt, a süti eredeti ízét befolyásolja a család ízlése, a szokás, hogy milyen alkalmakra készül, és hosszan sorolhatnánk.

Ugyanez igaz a természettel kapcsolatos lassú tudás átvételére, megértésére. A kutatónak ott kell lennie, ahol a pásztor ökológiai tudása létrejön és hasznosul: a legelőn a juh vagy a marha mellett. A hagyományos (lassú) ökológiai tudás kutatása ezért nem tisztán ökológusi feladat, oroszlánrész jut mellettük az antropológusoknak, pszichológusoknak, néprajzosoknak, egyszóval a társadalomtudományoknak. Az etnoökológus szemléletesen fogalmaz: szeretnénk belelátni a pásztor fejébe, amikor a botjára támaszkodva, elgondolkodva figyeli a nyájat, tervezi a nap során bejárandó legelőrészeket – itt utalunk vissza a cikkünk elején látható videóra.

A parasztember és az agronómus

A fenti hozzáállás a jövő kulcsa, de egyre távolabb kerülünk tőle, az utóbbi néhány évtizedben nagyon megváltozott a földdel, természettel együtt élő emberek szemlélete (is). Molnár Zsolt megtörtént esettel példázza.

A ’60-as években megjelent a mezőn a téesz agronómusa, kérdezte a szántón dolgozó parasztembert egy fás, bokros mélyedésre mutatva: „az ott miért nincs felszántva?” „Mert az nem a miénk” – jött a válasz. Visszament az irodába, megnézte a nyilvántartást, és bizony az a rész is hozzájuk tartozott, így hát legközelebb annak rendje és módja szerint jött a traktor és az eke, és bevonták a művelésbe. Csakhogy megjöttek az esők, a mélyedés megtelt vízzel, aratni onnan már nem lehetett. A helyi ember tudta jól, hogy van, ami nem az övé, hanem a természeté.

A történet idén tavaszi párjában a kérdésre a gazda már azt felelte: „pedig fel kellene szántani, úgy legalább nem lenne az enyészeté”. Egy ilyen csalitos hely ma már zavaró, ami a természeté, azt elvadultnak, rendetlennek, haszontalannak (ha nem épp károsnak) tekintjük.

Mikor kell újra a bicikli?

A lassú tudás vagy régi tudás elvesztése már az ókori egyiptomiakat is aggasztotta, pedig akkor az újdonságok még sokkal inkább a régiek bölcsességének szerves folytatását jelentették. Napjainkban sem azzal van a legfőbb baj, hogy erodálódik, hanem azzal, hogy megszakad az új környezethez való adaptálódása, és ezzel értékek mennek veszendőbe. Néhány generáció elég hozzá, és már nincs is velünk őseink tudása.

Soha nem tudhatjuk, mikor lesz szükségünk a hagyományos tudásra akár megújított formában: a biciklizést sem szorította ki a repülőgép, sőt most épp újabb reneszánszát éli

– jegyzi meg a szakember. Sajnos sokszor gondolunk elavultnak olyan tudást, ami valójában egyáltalán nem az, mint ahogy a nagyi sütije és a bicikli sem.

Az etnoökológiai kutatásokra az ezredfordulón még igencsak furcsán nézett a tudományos közösség, ám – amint Molnár Zsolt fogalmaz – mára, főleg nyugaton egyre többen ismerik fel és ismerik el, hogy a XXI. századi ökológia és természetvédelem egyik fontos kérdése a lassú és a gyors ökológiai tudás egészséges ötvözése.

• pásztor
• kutatás
• tudás
• természet