LMP-s és párbeszédes politikusok szerdán elkezdtek beszélni a parlamentben. Ez önmagában nem feltétlenül meglepő, előfordul az ilyen a nagyobb testületeknél, az viszont annál érdekesebb, hogy a felszólalásuknak csak több mint 22 órával később, csütörtök reggel lett vége.

Az eset nagyon röviden: a kormánypártok nemrég benyújtottak egy salátatörvényt, amiben elrejtettek egy módosítást, amit a párbeszédes Szabó Tímea „lex Megdöglesznek” nevezett el. A módosítás úgy írná át az 1993-ban elfogadott szociális törvényt, hogy az állam csak végső esetben segítene a rászorulókon, amikor már a családtagok, az önkormányzat és a karitatív szervezetek is kudarcot vallottak. A módosítás azt is kimondja, hogy az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős, amire eddig nem volt példa. A módosítás hátteréről és időzítéséről ebben a cikkünkben írtunk bővebben. A gigahosszú felszólalás tulajdonképpen ez ellen tiltakozott.

Na de hogy lehet az, hogy senki nem szólt rá a képviselőkre, hogy most már aztán elég lesz? És mi értelme volt az egésznek?

Az első kérdésre a rövid válasz az, hogy mivel nem volt időkerete a vitának, elméletben bármeddig tarthatott volna. Az ülést levezető elnök ugyan lezárhatja a vitát, ha úgy látja, hogy a képviselők már csak ismételgetik önmagukat, de ez ebben az esetben nem történt meg.

A másik kérdést már nem ilyen egyszerű megválaszolni. Az ellenzéki politikusok szemszögéből az akció nyilván akkor lett volna teljes siker, ha a módosítás lekerül a napirendről. Ennek ellenére mégsem kudarcként élték meg: Ungár Péter, az LMP képviselője azt mondta, hogy voltak fideszesek, akik igazi érveket hoztak fel a vitában, és ebből úgy tűnt, mintha lenne értelme a parlamenti munkának.

Nem ez az első eset, hogy az obstrukciót, angolszász nevén filibustert azért vessék be kisebb parlamenti csoportok, hogy érdemi reakciót váltsanak ki a fajsúlyosabb pártokból. Az 1870-es években – és persze közös történelmük során úgy általában – ír képviselők egy csoportja úgy érezte, hogy az angol többségű parlament nem igazán foglalkozik az írek problémáival. Charles Stewart Parnell párttársaival agresszíven belevetette magukat a brit közügybe, minden vitán felszólaltak – függetlenül attól, hogy a téma érintette-e őket –, és gyakran órákon át beszéltek. Először minden bizottsági jelöltet leszavaztak, hogy elnyújtsák a bürokráciát, majd megállás nélkül módosító javaslatokat adtak be, mintha nem lenne holnap.

Parnell pártjának egy másik tagjától, Joseph Biggartól különösen tartottak képviselőtársai. Rendkívül monoton hanghordozással beszélt, és remek állóképességének hála gyakran órákon át magánál tartotta a szót. Volt, hogy könyveket kért ki a parlamenti könyvtárból, és azokból olvasott fel részleteket. Amikor a házelnök jelezte, hogy nehezen érthető, Biggar egyszerűen előrébb sétált, és elkezdte elölről a mondandóját. Amikor a párt obstruálása miatt egy ülés 41 órásra nyúlt, az alsóház új szabályokat vezetett be, hogy megakadályozzák a hasonló eseteket.

Magát az obstrukciót egyébként nem az írek találták ki. Marcus Porcius Cato Minor római szenátor az i. e. 50-es években rendszeresen úgy terelte vakvágányra a vitákat és akadályozta a törvényhozást, hogy megállás nélkül, napnyugtáig magyarázott – ugyanis addig tartottak az ülésnapok. Kétszer még magának Julius Caesarnak is megpróbált így keresztbe tenni. Először akkor, amikor hosszas szónoklatával meggátolta, hogy a szenátus elfogadja Caesar kérelmét, hogy úgy is részt vehessen a konzulválasztáson, hogy nincs jelen a Forum Romanumon; i. e. 59-ben pedig Caesar egyik javaslatának megszavazását akarta obstrukcióval megakadályozni. A császár azonban észrevette, hogy erre készül, és felszólította a törvényszolgákat, hogy zárják el egy napra. Ez elég népszerűtlen húzásnak bizonyult, és a szenátus végül nem is szavazott aznap a javaslatról.

Itthon sípolással és népdallal obstruált az ellenzék

Magyarországon sem a szerdai volt az első ilyen eset: a dualizmus idején a képviselők gyakran éltek az obstrukció eszközével, bár valamivel extrémebb módokon. Míg általánosságban az obstrukció arról szól, hogy szabályos keretek között áltevékenységekkel akadályozzák a törvényhozási folyamatokat, a magyar képviselők gyakran kiabálással, sípolással, cintányérral, trombitálással, csapkodással akasztották meg az üléseket.

1904-ben aztán Daniel Gábor képviselő benyújtott egy házszabály-módosító javaslatot, ami ideiglenesen jelentősen leszűkítette az ellenzék jogköreit. A javaslat betiltotta volna a szavazást megakadályozó hosszú beszédeket, sőt, engedélyezte, hogy az obstruáló képviselőket erőszakkal is ki lehessen vezetni.

Egyértelmű volt, hogy a korábban is rendetlenkedő ellenzék ezt is megpróbálja majd obstrukcióval megakadályozni, ezért Perczel Dezső házelnök azonnali szavazást rendelt el. Ezen az ellenzék felháborodott, és a kialakuló káosz közepette a házelnök meglengetett egy zsebkendőt. Ezt senki nem értette, ezért sokan felálltak, hogy jobban lássanak. A felállás azonban akkoriban a szavazáskor az egyetértés jele volt, míg az ülve maradás az ellenzésé. Mivel sok képviselő felállt, Perczel hirtelen elfogadottnak nyilvánította a javaslatot.

Ennek az lett a közép-hosszú távú eredménye, hogy december 13-án az ellenzéki képviselők szétverték az üléstermet, a kormányzó Szabadelvű Párt kettészakadt, az ellenzék pedig választási szövetségbe állt össze, és még évekkel később is zajongtak.

„Ezután jött Pavlik rendőrfelügyelő és a sípoló Justh Gyulának, valamint dudáló elvtársainak vállát megérintve, távozásra szólította fel s azok hősökként pékdudazengés közt elhagyták a termet” – írta 1912 júniusában a Hódmezővásárhely napilap.

Tisza István ház- és miniszterelnöksége alatt általános volt az ilyesmi, rendszeresen zárt ki zajongó ellenzéki képviselőket az ülésteremből. Ehhez Pavlik Ferenc rendőrfelügyelő segítségét kérte, aki a korabeli újságcikkek szerint eleinte – néhány mai parlamenti megszólaláshoz képest – roppant udvariasan próbálta meg kitessékelni a megnevezett képviselőket, akiknek esze ágában sem volt elhagyni az üléstermet.

„Polónyi Géza a szivére akart beszélni Pavliknak:
– Felügyelő úr, dobja oda azt a rongyos hivatalát.
– Ha én nem tenném, megtenné más – mondja szomorúan Pavlik.”

Így írt az egyik ilyen esetről a Pesti Napló. Így utólag visszaolvasva, történelmi kontextusból kiragadva vicces olvasni a történtekről, például Papp Zoltánról, aki nemcsak keménykedett a rendőrökkel, de még arra is megkérte őket, hogy ne simogassák, mert csiklandós, majd mikor kihurcolták, úgy tett, mintha mégis hajlandó lenne kivonulni, de ahogy a rendőrök elengedték, kiugrott közülük, és leült egy bársonyszékre. A Pesti Napló szerint egy ilyen beszélgetés is elhangzott, mikor Pavlik először lépett Papp Zoltánhoz:

„– Kérem képviselő urat...— szól, de az nyugodtan tiltakozik.
– Eszem ágába se jut, hogy kimenjek. Engem Tiszalök küldött ide.
– És Tisza lök ki! – dupláz rá nagy derültség mellett Molnár János.”

Június 7-én aztán egészen eldurvultak a dolgok, a korábban kitiltott Kovács Gyula megjelent az ülésteremben, háromszor rálőtt Tiszára, majd megpróbálta főbe lőni magát. A házelnököt nem találta el, és ő is túlélte a lövést, de a lövéseinek nyomai még mindig láthatók az ülésterem falán. Az ellenzéki randalírozás 1912. szeptember 17-én érte el a csúcsát, amikor négy órán át verekedtek az ülésteremben, amit szét is vertek.

„Csak látjuk, amint Múzsa Gyulával, Hédervári Lehellel tiz rendőr sem bírt és végre halálsapadtan támolyognak ki ők maguk a csoport közepéből. Károlyi Mihálynak gallérja, nyakkendője, mellénye rongyként fityeg. Irgalmatlan brutalitással bánnak el vele Pavlik és Gersich rendőrlegényei, úgy, hogy végre is a mentők szabadítják ki, amikor aléltan terül el a padok között” – írta másnap a Pesti Hírlap.

Az USA-ban is népszerű
Az obstrukció a tengerentúlon is népszerű. Amerikában több rekordtartó is van: Bill Meier texasi szenátor (ő nem Washington D.C.-ben tevékenykedett, hanem a texasi törvényhozásban) 1977-ben 43 órán át beszélt megállás nélkül. Több könyvből is felolvasott, cukorkát és citromot szopogatott, és egy, a combjához erősített műanyag palackba intézte a felmerülő természetes kényszereket.

A washingtoni, szövetségi szenátus rekordtartója Strom Thurmond, aki 1957-ben 24 órán át beszélt, hogy megakadályozza a Civil Rights Act megszavazását. A törvény lényegében megerősítette a kisebbségek választójogát, ugyanis sok államban különböző szabályozási trükkökkel megakadályozták, hogy a fekete lakosság minden tagja élni tudjon a választójogával (a közösség nagyjából 20 százaléka volt ekkoriban regisztrált választópolgár).

Thurmond felolvasta az összes állam választási törvényeit, több büntető törvénykönyvet, egy legfelsőbb bírósági döntést és néhány másik törvényt. A maratoni felszólalás végén mindenkit arra kért, hogy ne fogadják el a törvényt, amit végül megszavazott a szenátus, bár nem az eredeti, radikális formájában. A filibuster egyetlen új szavazatot sem hozott a javaslat ellenzőinek.

A Városfejlesztési osztály (Parks and Recreation) című sorozat kétszer is bemutatja a filibustert. Az egyik részben a főszereplő a saját lakossági fórumát obstruálja hosszú beszéddel, amikor észreveszi, hogy a közakarat nem neki kedvez. Egy másik szavazás leforgatásához a sorozat alkotói megkérték a komikus Patton Oswaltot, hogy néhány percig imprózzon valamit.

Ebből született meg ez a legendás, nyolcperces, méltatlanul megvágott jelenet, amiben az Oswalt által játszott, elégedetlen állampolgár elmeséli, hogy képzeli el a Star Wars hetedik részét – ami akkor még csak tervben volt –, hogy megakadályozzon egy szavazást. Ha kíváncsi arra, hogy ebben a filmben mi történhetett volna Boba Fettel, miért használt volna Luke piros lézerkardot, és hogy hogy jön ide Thanos és a Végtelen kövek, ajánlom a videót (és amúgy magát a sorozatot is).

• ellenzék
• politika
• obstrukció