Nagyon erős szöveg, félig-meddig egy napló, bár annál összeszedettebb, van eleje és vége, és ugyan időrendben halad, de nem napi feljegyzésekből áll.

Eddy de Wind holland orvos írta, aki másfél évet élt zsidó fogolyként a haláltáborban. Amikor a nácik elmenekültek a szovjet hadsereg elől, akkor az SS egyik irodájából elvett egy tábori adminisztrációra rendszeresített füzetet, és már 1945 januárjában írni kezdett. Utána még hetekig a táborban maradt, nappal kezelte a haldokló hátramaradottakat, éjjelente pedig írt. A szöveghez utólag nem tett hozzá semmit, és nem is vett el belőle. Ami most megjelent, az a mostani tudásunk szerint az első összefüggő, könyvvé rendezett beszámoló Auschwitzról. (Naplók és töredékek készültek ezen kívül is, magyarul is, például Kiss László 1945 májusában lejegyzett és később kiegészített füzete, az Auschwitzi napló.)

 

Két oldal az eredeti naplóból.

Amikor írt, viaskodott a lelkiismeret-furdalásával, hogy miért pont ő élte túl, és miért nem tett többet azért, hogy a felesége vele legyen a felszabaduláskor. A deportálásuk előtt nem sokkal, már egy gyűjtőtáborban házasodtak össze, és bő fél évvel a napló megírása után találták meg egymást, akkor derült ki, hogy a nő túlélte a kiürítést követő halálmenetet, de Mengele kísérletei meddővé tették. A naplót de Wind még úgy írta, hogy azt gondolta, hogy valószínűleg meghalt. Ez a kétségbeesett szerelmi szál végigkíséri a könyvet, amitől személyessé válik az egyébként pontosságra és dokumentarizmusra törekvő szöveg.

Eddy de Wind azért írt, hogy igazolja azt, hogy életben maradt. Mindenről pontosan be akart számolni, hogy a világ felfogja Auschwitzot, megbüntesse a gyilkosokat, és a figyelmeztetése nyomán soha többé ne fordulhasson elő hasonló kegyetlenség.

Egy tanúvallomás megírására, és nem elsősorban saját sorsának ismertetésére törekedett. Amit átélt, látott, közvetlenül tapasztalt, azt írta le, a saját szenvedéseire inkább csak utalgatott. A naplója nem irodalmi mű, hiszen szerkezete esetleges, egy súlyosan traumatizált ember első megszólalása, nem pedig egy átgondolt, kiszámított, megformált mű. Ám ettől még nagyon világosan és jól érthetően fogalmaz.

Eddy de Wind az 1980-as években.Fotó: Jeroen van Amelrooij

Szó szerint a pokolból ír, és ettől teljesen egyedülálló a szöveg. Készült sok értékes feldolgozás Auschwitzról és a holokausztról, művészi teljesítményként is elsőrangú, történeti munkaként is kiváló kötetek. Az Auschwitz, végállomás címmel most megjelent könyv azért különleges, mert ott helyben készült, alig volt módja és ereje a szerzőnek az olvasók várható reakciói alapján finomítani a szöveget. Történeti forrás elsősorban, viszont olvasmányossága miatt nem csak a kutatók számára lehet érdekes.

Sokkoló élmény olvasni, mégsem lehet letenni a könyvet, kényszeríti az embert, hogy a végére érjen. Nagyon sűrű szöveg, alig van benne néhány lírai mondat, gyorsan történik egymás után rengeteg esemény, ha nem tudnánk, hogy szó szerint igaz minden szava, akkor egy horror-kalandregény volna, aminek megírásakor a szerző nem bíbelődött nagyívű gondolatokkal, hanem sürgős tempóban írta az újabb és újabb borzalmakat.

Ugyanakkor az sem igaz erre a naplóra, hogy csak technikai leírása a példátlan kínoknak. Már csak azért sem, mert a túlélés eufóriájában készült, vagyis még úgyis átjárja az életöröm, hogy halálról, halálfélelemről, az emberek megnyomorításáról szól. (Nem ír róla, de a szerző édesanyja is a táborban halt meg.) A túlélés megkönnyebbüléséből fakadhat, hogy az elbeszélő stílusában, minden leírt borzalom ellenére is, van némi könnyedség.

A történetek néha úgy gabalyodnak egymásba, mint egy Rejtő-regényben. Európa összes szegletéből odadeportált emberek egymás után szólalnak meg, csak éppen attól, hogy mindenki valóságos, és ahogy halad a történettel, szinte mindenkit megölnek közülük, haláltánccá válik ez a színes kavalkád. Egykori bokszoló, rablógyilkos, egyetemi professzor és zenész keverednek életük utolsó napjaiban egymás mellé; politikai és köztörvényes foglyok, cigányok, homoszexuálisok, zsidók, keresztények, lengyelek, oroszok, magyarok, spanyolok, görögök tűnnek fel gyors egymásutánban; aljasok, akik megölik, feljelentik a társaikat, és hősök, akiket megölnek, mert haldokló idegenek kínjait önfeláldozóan enyhíteni akarták.

A naplóból nagyon érzékletesen derül ki, apró történeteken és életképeken keresztül, hogy a haláltáborban hogyan alakult ki és működött a feketegazdaság, a szívességek és titkos szövetségek bonyolult hálózata, milyen túlélési stratégiákba kapaszkodtak, hogyan alakul ki a hierarchia a foglyok között, de leginkább az látszik, hogy minden órában és percben mennyire esetleges volt a túlélés, és mennyi véletlenen és apróságon múlott a halál. A náci tisztek és őrök is esetlegesen viselkednek, aki az előbb százakat küldött például a priccséről a gázkamrába, az a következő órában kiment egy nőt a biztos halálból, csak mert nagyon köhögött. Egyik nap de Wind a hóesésben, mezítláb vízben állva kavicsot lapátol pirkadattól sötétedésig, aztán egy rendkívüli véletlennek köszönhetően ablakot pucol egész nap, ugyanazt az üveget koszolja és tisztítja, hogy úgy tűnjön, mintha dolga volna, nehogy visszaküldjék. A legrafináltabb abszurd dráma, a legbátrabb fikció sem ér fel a haláltábor valóságával.

Az átéltek friss emlékezetét és a dokumentarista igényt jelzik, hogy mennyire részletesen sorolja a náci tisztségeket, vezényszavakat, napirendeket a szerző.

A könyv magyar kiadása

Nagyon erős a napló abban is, hogy ugyan nem ad általános leírást a táborról, mégis egészen pontosan kiderül belőle, hogy az óriási, több kilométer hosszan húzódó halálgyárnak milyen részei voltak, és ezekben az egymástól fizikailag is elválasztott világokban mennyire más volt az örök veszélyben lévő élet. Három szintje mutatkozik a pokolnak: az azonnal elgázosítottaké; a rabszolgáké, akik olyan körülmények között végeznek elviselhetetlen munkát, hogy heteken, de legkésőbb hónapokon belül szinte biztosan elpusztulnak; és a kórházi-adminisztrációs részlegeké, ahol a túlélésnek leginkább volt egy kicsi esélye, és ahová zsidók sokáig alig juthattak be. És a három szint között sokszor esetlegességeken múlott az átjárás. Eddy de Wind a rabszolgatáborokat is megjárta, de főleg a kórházi részlegen lehetett, mert orvos volt, míg ápoló felesége Mengele kísérleti áldozatai mellé volt beosztva. Így maradhattak életben 1943 kora őszétől 1945 januárjáig.

Eddy de Wind leírt jónéhány történetet a pácienseitől hallott sorsokról is, és ettől Auschwitz összes bugyra megelevenedik a naplóban, még a Sonderkommando elvetélt felkelésének története is, az, amit a Saul fia című Oscar-díjas magyar film is bemutat.

A naplót Auschwitz felszabadításának 75. évfordulóján, idén januárban egyszerre adták ki több mint 100 országban, 28 nyelven, így magyarul is. 1946-ban néhány példányban kiadták már egyszer Hollandiában, de akkor csak alig néhány kötet kelt el, az újjáépítés idején az emberek többsége nem akart hallani, olvasni erről. Aztán 1980-ban újra kiadták Hollandiában, de akkor sem keltett feltűnést, ráadásul az a kiadó pont akkoriban ment csődbe, a terjesztésből szinte semmi sem lett.

Nehezítette a kiadást, hogy de Wind ragaszkodott hozzá, hogy változtatás nélkül jelenjen meg a szöveg, a hitelesség kedvéért. Ugyanakkor voltak benne elírások (hallás után, emlékezetből írt fel több, számára idegen hangzású nevet például), és sok szövegrész nem hollandul, hanem németül, vagy valamilyen tábori kevert nyelven szerepelt benne, mert szó szerint akarta felidézni az elhangzottakat. A magyar kiadásban ezt lábjegyzetek sorával, és a legtöbb rész teljes magyarításával oldották fel. A szerző 1987-es halála után a gyerekei gondozták a szöveget, a hazai könyvbemutatón is megjelent de Wind egyik fia. (Az édesanyja nem a könyvben szereplő, meddővé tett feleség, a házaspár 1957-ben elvált, és de Wind később újra nősült.)

Nagyon erős szövegek jelentek már meg eddig is a holokausztról, magyar nyelven is. Ez a könyv bárdolatlan közvetlensége, első felindulásból való ereje miatt különleges. A legfontosabb holokausztról szóló könyvek között van a helye, mert nagyon átélhető, hiteles és lendületes szöveg. Annak is érdemes elolvasnia, már túl van könyveken, filmeken, visszaemlékezéseken, mert ilyen közeli nézőpontból, ennyire nyersen, feldolgozatlanul, nem szembesülhetett még az iszonyattal.

Eddy de Wind: Auschwitz, végállomás -- Athenaeum, 2020, fordította: Alföldy Mari.

 

• Auschwitz
• holokauszt
• Eddy de Wind