Zenész, próféta, Jamaica máig legerősebb brandje, a reggae nagykövete. Épp 40 éve, 1981. május 11-én halt meg leukémiában a legbékésebb lázadó, a popzene egyik legnagyszerűbb szerző-előadója.

Az 1977-es Exodus idején karrierje csúcsán volt, a lemeze 56 hétig vezette a legsikeresebb albumok listáját. Ekkoriban diagnosztizáltak nála leukémiát, ám ő a kezelést sokáig a vallásos meggyőződése miatt nem vállalta. Helyette tovább, kvázi élete végéig koncertezett. 1980-ban nagy sikerű európai turnén vett részt, majd New Yorkban, a Madison Square Gardenben adott két koncertet.

Utolsó fellépése 1980. szeptember 23-án volt Pittsburghben, a legutolsó dal, amit élőbe előadott a Get Up, Stand Up volt, talán, mintegy fricskaként a halálnak.

Egészsége ekkor már folyamatosan romlott, a turné többi részét lemondták, végül egy bajor klinikára utazott különleges kezelésre. Hazaindult Jamaicába, ám a miami átszállás idejére állapota annyira leromlott, hogy a floridai nagyvárosban kórházba kellett szállítani. Ott halt meg 1981. május 11-én, 36 évesen.

Bob Marley munkásságának döntő szerepe van abban, hogy a jamaicai reggae zenét a világon mindenütt megismerték. De, mint korábban írtuk, ő sokkal több volt, mint reggaezenész, egy „kategóriák és stílusok felett álló dalszerző-énekes és újító és popszemélyiség. Olyan, akinek azon a polcon a helye, ahol a legnagyobb, egyenként is számos zenei stílust érintő, azokkal kísérletező, de többnyire mindet integráló, azokat saját képükre formáló poprocker, többek közt John Lennon, Paul McCartney, David Bowie, Bob Dylan, Prince, Neil Young vagy Paul Simon lemezeit és átvitt értelemben, életműveit tároljuk.”

És persze nem csak egy zenét, hanem divatot, életérzést közvetített, és nem utolsó sorban politikiai állásfoglalást jelentett minden megnyilatkozása.

A reggae dalszövegekben mindig is hangsúlyos volt a társadalmi üzenetek hangsúlyozása, az egy elnyomott nép, egy felszabadulásra váró kisebbség egyetlen önkifejezési lehetőségét jelentette. A zene szorosan összeforrt a rasztafári vallással, amely a „Vissza Afrikába!” jelszóval azért küzdött, hogy a népét visszavezesse az őshazába, de hangsúlyosan erőszakmentesen, a béke és szeretet zászlai alatt. A „Love and Peace” hippijelszó is innen ered mellesleg. Marley zenéjében mindez hangsúlyos szerepet kapott, azt A rock története című kötet úgy jellemzi, hogy „lázadó és lázító, vallásos, misztikus és profetikus”.

Marley hatása a könnyűzene történetére kitörölhetetlen, gondoljunk csak mondjuk akár a Rolling Stones, a Police és a Clash, vagy akár John Lennon, Paul Simon egyes dalaira, de reggae nélkül a punk vagy a hiphop sem lenne az, ami.

„A zene pszichológia. Ha nem jut be a szívbe, a lélekbe, az elmébe, az emberek nem fogják érezni” – mondta egy ízben. Az ő zenéjével ez nem fordulhatott elő.

Az 1978-as koncertjét, amin az akkor végletesen kettészakított Jamaica két egymást gyűlölő és egymással háborúskodó vezetője is részt vett, majd Marley (aki valószínűleg az egyik politikai vezér parancsára fél évvel korábban majdnem merénylet áldozata lett) invitálásra mindkettő felment a színpadra, és így hárman, egymásba karolva az égbe emelték a kezüket: „szerelem, jólét, mindenki legyen velünk, jah!”.

Marley a raszták kezdeményezésére, a sziget békéjének helyreállításáért szervezett koncertre érkezett ekkor haza, az ellene elkövetett merénylet után fél évvel. A popzene talán sohasem játszott még addig és azóta sem ekkora szerepet egy nép életében.

Ez után három évvel, Bob Marley temetése Jamaicában nemzeti gyászünnep volt. Épp abban a stadionban ravatalozták fel, ahol ezt az emlékezetes békítő-showját adta időnként egyik kezében gitárral, másikban Bibliával. A gyászbeszédet pedig az egyik politikus, Edward Seaga mondta, aki színpadra lépett azon a bizonyos koncerten politikai ellenfelével és Marleyvel.

 

• Bob Marley
• nekrológ
• zene