Európába a 2015-ben kezdődő menekültválság nyomán két év alatt két-hárommillió menekült érkezett, Magyarországon pedig néhány hónap alatt legalább 140 ezer ember ment keresztül. Ahhoz képest, hogy egy ötszázmilliós kontinensről és egy tízmilliós országról beszélünk, ezek a számok, ha nem elhanyagolhatók is, nem olyan jelentősek, mégis megdöbbenve fogadta mindenki a helyzetet, és a migráció hosszú időre az európai politika kulcskérdése lett.

Soha korábban nem szembesültek ugyanis az Európai Unió és tagországai azzal, hogy mennyire nem tudják hatékonyan kezelni azt, ha nagy mennyiségű menekült érkezik egyszerre a határokhoz. Mivel a menekültügyi rendszer szervezetlen és esetleges volt, a menekültek befogadása is káoszhoz vezetett. A leginkább leterhelt országok természetesen a frontországok voltak, jellemzően délen, valamint a menekültek végső úti célját jelentő nyugati célországok.

Öt évvel vagyunk később, és a problémának máig nem született megoldása. A menekültválság egyetlen érzékelhető hatása az, hogy a populista és szélsőjobboldali erők megerősödtek az idegenekkel szembeni gyűlölet hátán. A megoldási kísérleteket hol azok kaszálták el, akik abban voltak érdekeltek, hogy a válságra ne szülessen megoldás, és tovább használhassák azt eszközként, részben pragmatikus okok nehezítették a döntéshozók dolgát.

Ilyen egymásnak feszülések miatt jött létre a görögországi Leszbosz szigetén álló Moria menekülttábor is. Az elvileg háromezer ember befogadására alkalmas táborban gyakran tízezernél is többen éltek, miközben a tábor az eredeti, háromezres létszámot se tudta emberi körülmények között kiszolgálni.

 Az Európai Unió egyik – máig érvényes – válasza a menekültválságra az volt, hogy pénzügyi támogatásokért és politikai engedményekért cserébe kiszervezte a határok védelmét Törökországnak. A megállapodás alapján a törökök évek óta senkit nem engednek át a határokon az unió felé. Ám ez a gyakorlatban folyamatos nyomásgyakorlási lehetőség Törökország számára, és Recep Tayyip Erdogan többször nyíltan is fenyegetőzött azzal, hogy az országában várakozó hárommillió menedékkérőt megindítja Európa felé, ha nem kap meg valamit, amit szeretne, például Szíriában. Az is megesett, hogy a török elnök utasítására buszokkal szállították a menekülteket a görög határra, és csak napokkal később kezdték újra feltartóztatni őket a hatóságok.

Ennek és a háborúval fenyegető török-görög konfliktusnak az egyik tünete a leszboszi Moria tábor. A sziget közvetlenül a török partok mellett fekszik, így Görögország számára ideális arra, hogy a szárazföldi határaitól a lehető legmesszebb tartsa a menekülteket – Törökországnak pedig arra, hogy nyomásgyakorlással élezze a konfliktust a két ország között.

Moria helyzete miatt a katasztrófa csak idő kérdése volt. Végül a koronavírus kellett hozzá, ami miatt olyan lezárásokat vezettek be, amelyek a gyakorlatban foglyul ejtették a tábor összes lakóját. A görög hatóságok szerint szándékos gyújtogatás vezetett oda, hogy a tábor leégett, mert a bent lévő menekültek így akarták elérni, hogy végre távozhassanak. Öt embert már elfogtak ezzel kapcsolatban, egy hatodikat keresnek.

Ha így is van, elég belegondolni, milyen körülmények között élhettek azok, akik inkább felégették saját és több ezer társuk minden holmiját, csak hogy szabadulhassanak végre. A katasztrófa képei a Magyarországnál humánusabb szemléletű országok nagy részét megrázták, és hosszú idő után először látszik lehetőség arra, hogy a menekültválságot valamilyen módon kezeljék. A korábbi uniós vezetés által kitalált kötelező kvótarendszer ugyanis elvérzett.

Az Európai Unió soros elnökségét Németország viszi éppen, amelynek uniós biztosa ráadásul az Európai Bizottság elnöke. Ursula von der Leyen régen belengette már, hogy rendezni szeretné a menekültügyet, előbb húsvét utánra ígért tervet, ami komoly csúszás után végül szeptember végére forrhat ki.

Minden tervet ugyanis, amit a bizottság kitalál, először a belügyminiszterek tanácsának kell véleményeznie. A bizottság eredetileg azt szerette volna, ha a szeptember 24-i uniós csúcson ez a javaslat még nem is kerül a kormányfők elé, csak a belügyminiszterek vitáznak róla egy héttel később. Végül mégis előrehozták a tárgyalásokat, hogy a közel-keleti helyzettel és a mediterrán államok konfliktusaival foglalkozó találkozón erről is vitázhassanak a tagállamok vezetői.

Ez alapvetően azért van, mert a bizottság úgy érzi, most van lehetőség megoldani a problémát. Magáról a tervről egyelőre keveset tudni, Margaritis Schinas, a bizottság alelnöke annyit mondott el néhány nappal ezelőtt, hogy a javaslatot úgy kell elképzelni, mint egy háromemeletes házat.

Az alsó szint azt jelenti, hogy a migrációt ott kell kezelni, ahonnan indul. Vagyis az unió segélyekkel próbálja elérni, hogy a menekültek el se induljanak Európa felé. Erről a magyar kormány is régóta beszél, a gyakorlatban viszont kevés sikerre vezetett ez az elképzelés.
A második szinten vannak az új befogadótáborok, így az is, amelyet a Moria helyett felépítenek majd. Az alelnök azt mondta, ez nem lehet többé csak Görögország felelőssége, a tábort közösen kell majd újraépíteni. Ehhez kapcsolódnak az új, megerősített határvédelmi szervek, mint a felduzzasztott Frontex, több emberrel és több hajóval.
A harmadik szint pedig az, amit Schinas az állandó és hatékony szolidaritás rendszerének nevezett.
Az igazi kérdés persze az, hogy ez mit jelent majd pontosan. A Jean-Claude Juncker-féle bizottság kísérlete ugyanis ezen a kérdésen bukott el.

A déli frontországok – Olaszország, Görögország és Spanyolország, ahol a menekültek nagy része partra száll – azt szeretnék, ha nem ők állnák a migráció teljes társadalmi és gazdasági költségét, és a menekülteket érkezésük után elosztanák a tagországok között. Jelenleg ugyanis nekik kell kezelni a helyzetet, amíg a menedékkérők meg nem kapják az engedélyt a belépésre, vagy ki nem utasítják őket.

Németországnak és az északi tagállamoknak ezzel ellentétes érdekeik vannak. Mivel Skandinávia és Németország a menekültek fő célpontja a letelepedésre, az ő érdekük az, hogy ha elosztják a menekülteket, akkor ne csak hozzájuk kerüljenek, illetve ne tudjanak könnyedén továbbállni azokból az országokból, ahol engedélyt kapnak a letelepedésre, hogy végül náluk kössenek ki. Ezt hívják másodlagos migrációnak.

A keleti tagállamok vezetői – bár ezek se nem front-, se nem célországok – politikai érdekükből adódóan azt akarják, hogy egyetlen egy menekült se kerülhessen hozzájuk. Ezért minden elosztási kísérletet lendületből megvétóznak, ami szinte lehetetlenné teszi a probléma megoldását. A közép-kelet-európai tagországok annyira keménynek mutatják magukat, hogy Magyarország és Ausztria még kísérő nélküli kiskorúakat sem akar befogadni a leégett táborból, miközben a legtöbb ország azért legalább erre hajlandó. „Ha most engedünk ennek a nyomásnak, azt kockáztatjuk, hogy ugyanabba a hibába esünk, amelyet 2015-ben elkövettünk” – ezt nem Orbán Viktor mondta, hanem az osztrák kancellár, Sebastian Kurz, aki ugyanakkor a budapesti Keleti pályaudvarnál rögzített képekkel magyarázta, hogy „az európai politika engedett a nyomásnak, ennek nyomán pedig még többen indultak el Közép-Európa felé”.

A szolidaritás az uniós tervekben szinte minden esetben az elosztás szinonímája volt, ami azt jelenti, hogy a menekülteket fogadó országok ne egyedül birkózzanak meg a teherrel.

Erről Ursula von der Leyen is beszélt az évértékelőjében, azt mondta, hogy le kell venni a terheket azokról az országokról, amelyekre a legnagyobb migrációs nyomás nehezedik, de részletekbe itt sem ment bele. És még a német soros elnökség idején is kérdéses, hogy sikerül e felé elmozdulni. A javaslatról, illetve a menekültek és a költségek elosztásának pontos tervéről valószínűleg akkor fogunk többet megtudni, amikor ez a kormányfők elé kerül, de szinte csoda lenne, ha áttöréshez vezetne.

• menekült
• migráns
• menekültválság
• befogadás