Ne nevezzük válságnak. Ez a fajta sajtókampány nem fogja megoldani a problémát  – mondja a román kormány épp bukásra álló egészségügyi minisztere, Patriciu Achimaş-Cadariu egy tévéműsorban Románia közelmúltjának legnagyobb korrupciós botránya közepén, 2016-ban, nem sokkal az után, hogy az egész országot megrázta a Colectiv nevű bukaresti klubban történt tragédia. A 2015 októberében a szórakozóhelyen pusztító tűzben 27-en haltak meg, hogy aztán részben az egészségügy korrupciója miatt további 37-en veszítsék életüket a következő négy hónapban, összesen 64-re emelve a halálos áldozatok számát.

A válságkezelés egyik bevett eszközébe, a sajtó hibáztatásába sok helyen kapaszkodnak a politikusok, Victor Ponta akkori kormányának azonban ez a stratégia nem jött be: a román újságírók munkája az ország utcára vonuló polgárainak a dühével elegyedve olyan helyzetet teremtett, amelyben nem volt más választása, mint lemondani. Azt tehát nem lehet mondani, hogy a sajtókampánynak ne lett volna eredménye.

A román egészségügyet az alapokig megfertőző korrupcióról készült díjnyertes dokumentumfilm, a Colectiv nemrég került be az HBO GO kínálatába. Egy olyan időszakban, amikor a járványhelyzet miatt világszerte egyre több emberben tudatosodik, hogy az egészségügynek valójában egy ország húzóágazatának kellene lennie, és az ott dolgozók munkája megfizethetetlen (cserébe nem is fizetik meg őket), nagyon tanulságos végignézni, ahogy a politika, a kapzsiság és a gátlástalanság hogy épít le egy rendszert, hogyan tesz kockára emberéleteket, és a válsághelyzetekkel szemben hogyan tesz sebezhetővé egy egész szektort.

Alexander Nanau rendező filmjének címe – Colectiv – egyrészt a bukaresti szórakozóhelynek a nevére utal. De utal arra a mérgező együttműködésre is, amely a korrupcióra épített fel szinte egy komplett egészségügyi rendszert, és amelyhez kellett a kórházvezetők, orvosok, ápolók, beszállítók, politikusok aktív vagy passzív közreműködése. Ezt a gyilkos rendszert ugyanis együtt, kollektíven működtették.

A Colectiv tragédiája, az ott pusztító tűzvész sokkolta a román közvéleményt. A történetnek már ebben a szálában is megjelent a korrupció, a szórakozóhely ugyanis nem kaphatott volna működési engedélyt, hiszen csak egy vészkijárata volt. Amikor a Goodbye to Gravity román rockzenekar koncertjén tűz ütött ki, ez a hatósági mulasztás már ott és akkor emberéleteket követelt, és a helyszínen elhunyt fiatalok mellett több mint százan megsebesültek.

Hónapokkal később állt össze lassan a hozzátartozók rácsodálkozásából és felháborodásából, hogy a román egészségügy helyzete azokat a túlélőket is halálra ítélte, akiknek csak 10-15 százalékos égési sérüléseik voltak. Eközben a román egészségügy úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, nincs itt semmi látnivaló. „A sérültek olyan jó kezelést kapnak, mint Németországban” – hangzott a szociáldemokrata egészségügyi miniszter által kiadott hivatalos mantra. A kórházak pedig büszkén tagadták meg, hogy az égési sérüléseket modernebb eszközökkel ellátni képes bécsi intézményekbe szállítsák át a betegeket. A minden a legnagyobb rendben van álláspontot akkor is fenntartották, amikor már 37-re rúgott a kórházban elhunyt sérültek száma.

A kérdéseket az áldozatok hozzátartozói mellett azok is feltették, akiknek ez a szakmájuk. „Nagyon sokszor elmondtam, hogy amikor a sajtó behódol a döntéshozóknak, a döntéshozók visszaélnek az állampolgárok bizalmával. Ez mindenhol így van a világon, nálunk is ez történt” – mondja egy tévéműsorban Cătălin Tolontan, a korrupciós botrányt feltáró Gazeta Sporturilor című lap újságírója, elismerve, hogy a tragédia utáni napokban ő maga is vakon megbízott a döntéshozó szervekben, amikor azt ismételgették, a román kórházi állapotok ideálisak az égési sérültek ellátásához. Utána azonban olyan lendülettel vetette bele magát két kollégájával, Mirela Neaggal és Răzvan Luțac-kal a halálesetek mögött felsejlő mocskos titkokba, amitől már-már akcióhősöknek látszanak. Az olvasók egyébként ezt értékelik is: kevés olyan tüntetést láttunk, ahol újságírók nevét skandálják hálából, de Bukarestben ez is megtörtént.

Pedig a Gazeta Sporturilor cikkeiben, illetve a dokumentumfilmben kibontakozó rendszer olyan hihetetlen, hogy Mirela Neag az egyik értekezleten meg is jegyzi: A történet annyira elképesztő, hogy őrülteknek tűnhetünk.

Arra a kérdésre, hogy miért kellett a meghalniuk a kórházban olyan égési sérülteknek is, akik életben maradhattak volna, először egy fertőtlenítőszereket gyártó vegyipari cégnél kínálkozik válasz. A román kórházak százait ellátó Hexi Pharma ugyanis tízszeresése hígította (és persze túlárazta) a fertőtlenítőszereit, amelyek így csak kicsivel voltak hatásosabbak a csapvíznél. Műtéti körülmények között ez végzetesnek bizonyulhat.

Később azonban kiderül, hogy a Hexi Pharma kockázatos, emberéleteket veszélybe sodró trükközését nemhogy megengedi a rendszer, hanem egyenesen bátorítja, hiszen korrupcióra, megvesztegetésekre, sikkasztásokra épül. A rendszerszintűség akkor kezd felsejleni, amikor az újságírók felteszik a kérdést, amit az olvasóik is feltennének: a kórházak mégis miért nem vizsgálták be a fertőtlenítőszereket? Hogy aztán kiderüljön, a hatóságok már legalább egy évtizede tudhatnak erről a trükkről, egy bátor orvos ugyanis többször írt a titkosszolgálatoknak az ügyben, de nem történt semmi. Mert senki sem akarta, hogy történjen: sem az egészségügyi miniszterek, sem a kórházigazgatók, sem a beszállítók. Mert az megakasztotta volna az uniós fejlesztési pénzek lenyúlását. Kormányszintű volt a kórházi állapotokat eltussoló hazugság is, amelyet minden kommunikációs csatornán közzétettek.

Bár Tolontannak és csapatának a nyomozása alaposan belemar ebbe a rendszerbe, tanulságos az is, ahogyan a rendszer önvédelmi mechanizmusai életbe lépnek. Ahogy a hatóságok elvégzik a fertőtlenítőszerek bevizsgálást, hogy az eredményeket aztán a nyilvánosság előtt lobogtassák, de az újságíróknak kell visszavágniuk azzal, hogy ezek az eredmények erősen kozmetikázottak.

Cătălin Tolontan a munkája során megkapja azt is, hogy mindig túl hevesen és támadóan fogalmaz, megvádolják, hogy ezzel csak azt éri el, hogy az országon eluralkodik a hisztéria – úgy is, mint pánikkeltés –, és a betegek nem akarnak majd kórházba menni, mert félnek a fertőzésektől. Miközben egyre több jel és bizonyíték mutat arra, hogy teljes joggal félnek – az egyik égési sérült testén megjelenő kukacokról készült felvétel talán elég okot ad arra, hogy fenntartásaik legyenek.

Egy rövid időszakra úgy tűnik, hogy Románia nem egy következmények nélküli ország. Tolontanék munkájának és a tüntetők felháborodásának köszönhetően a kormány megbukik, az egészségügyi korrupció felszámolásának herkulesi feladatát pedig egy betegjogi aktivista múlttal rendelkező fiatal szakember, Vlad Voiculescu kapja meg a szakértői kormányban. Hogy mennyire kegyelmi ez az állapot, azt jól jelzi, hogy az új miniszter – aki első sajtótájékoztatóján úgy mutatkozik be, hogy „Vlad vagyok” – beengedi a hétköznapjaiba a dokumentumfilmeseket, akik egyfajta valóság-showként követik végig a háttérben zajló egyeztetéseket. Voiculescunak lényegében csak annyi ideje van, hogy rácsodálkozzon a mindent átszövő korrupciós hálóra, és bár a szándék megvan benne, hogy tegyen valamit, tulajdonképpen szinte tehetetlen. A valóság pedig a következő parlamenti választáson üt be igazán, a választók ugyanis visszahelyezik a hatalomba a szociáldemokraták régi politikai gárdáját. A megtisztulás elmarad, a régi reflexek tovább élnek, a betegek pedig nagy eséllyel tovább halnak.

A Colectiv című dokumentumfilm részben a korrupcióról szól, részben viszont arról az erőről, amit az újságírók munkája képes mozgásba hozni. Életeket menteni sokféleképpen lehet, és azt kevesen vonnák kétségbe, hogy a Gazeta Sporturilor munkatársai is ezt tették.

A dokumentumfilm egy pontján látunk egy bejátszást egy tévéfelvételről, ahol Cătălin Tolontant faggatják. Többek között azt kérdezik tőle, hogy mégis mi a célja azzal, hogy ezeket a félelmetes dolgokat leírja az egészségügyről. Tolontan felidézi, hogy a Colectiv tragédiája után a fia mondta neki, hogy hagyja az orvosokat, hadd tegyék a dolgukat, ne zavarja a munkájukat azzal, hogy a kiderített információkat nyilvánosságra hozza. Feszült időszak volt, emberek élete forgott kockán. „Két hónappal később arra a következtetésre jutottam, hogy a tűzesetet követő kezdeti hallgatásunk tette lehetővé, hogy a hatóságok hazudjanak” – mondja Tolontan. A hazugságnak pedig ebben az esetben emberéletekben lehet mérni az árát. Tolontan mindenesetre azt mondja, az ő szakmájában nincs végső cél.

Mindössze azt próbálom elérni, hogy az emberek holnap kicsivel többet tudjanak a hatalmi viszonyokról, amelyek meghatározzák az életünket.

 

• dokumentumfilm
• mozi
• HBO
• ajánló