A járvány az ország összes vendéglátóhelyét nehéz helyzetbe hozta, és bár a megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató éttermek kapnak állami támogatást a dolgozóik után, náluk valamelyest nagyobb kihívást jelentett egyben tartani a csapatot, és folyamatosan megerősíteni a kollégáikban azt az érzést, hogy szükség van rájuk, és visszavárják őket. A budapesti Nem Adom Fel kávézó dolgozóival, és a szekszárdi, de már a fővárosban is működő Ízlelő étterem tulajdonosával beszélgettünk.

Az Ízlelő étterem tizennégy éve nyílt Szekszárdon, és 2019 óta Budapesten, a Hegyvidéken is működnek. Ezeken a helyeken 24-26 megváltozott munkaképességű ember dolgozik a konyhákban és a vendégtérben. A Nem Adom Fel kávézó Budapest első, fogyatékossággal élő emberek által alapított kávézója és étterme épp a járvány alatt, idén januárban ünnepelte ötödik születésnapját több mint negyvenfős dolgozói létszámmal.

Tavaly márciusban egyik hely számára sem volt kérdés, hogy biztonságuk érdekében egy ideig kénytelenek otthon tartani a dolgozókat. „Két lehetőség rajzolódott ki: vagy a leépítés, a kollégák elbocsátása, vagy a fizetés bevételarányos csökkentése. Egyetlen kolléga kivételével mindenki azt szavazta meg, hogy csökkentsük a béreket. Így indultunk el, de mindenkit meg is tudtunk tartani, együtt átvészeltük az egész időszakot” – mondja Mészáros Andrea, az Ízlelő étterem ügyvezetője.

Náluk az első hullám a budapesti, akkor még csak fél éve üzemelő helyszínt érintette kritikusan. Szekszárdon ezzel szemben tizennégy éves múltjuk volt, ott a vendégeket szinte egy az egyben át tudták terelni a kiszállításra. Végül a nyár már a fővárosban is jobban alakult, mivel nem nagyon utaztak el nyaralni az emberek, egyre többen rendeltek tőlük is ebédet. „A harmadik hullám nagyon hosszú volt, elképesztően próbára tett bennünket. Budapesten kicsit visszajöttek a számaink, elindult a futárszolgálatunk egy siket fiatalemberrel. Másrészt az önkormányzat üzemi étkezdének minősített bennünket, az ott dolgozókat ki tudtuk szolgálni, tehát félig-meddig nyitva lehettünk” – teszi hozzá.

Egyben tartani a csapatot

A Nem Adom Fel is bezárta a kapuit tavaly márciusban. Előtte már működött egy internetes csoportjuk, ahová az új kollégákat, és mindenkit, akinek volt internethozzáférése, igyekeztek becsatornázni, a járvány robbanásával viszont erre nagyobb szükségük volt, mint valaha. „Szerettük volna elkerülni, hogy a kollégák elidegenüljenek egymástól, ezért online oktatásokat szerveztünk, néhány munkakört pedig átalakítottunk, hogy senkitől ne kelljen megválnunk. Szerencsére erre a dolgozók részéről is nagy volt a nyitottság, az első szóra benne voltak az ötletben. Aki csak tudta használni valamelyik térképalkalmazást a telefonján, az beszállt futárnak” – mondja Tunyogi Szilvia üzletvezető.

Palay László és Szabó Árpád pultosként dolgozott a járvány előtt a VIII. kerületi helyen, de amint szükség volt rá, azonnal beálltak futárnak. Palay László azt meséli, a szülei idősek, így két-három naponta ő ment vásárolni, gyógyszertárba, ügyeket intézni, ez segített neki abban, hogy ne legyen teljesen bezárva. „Engem a vásárlás mentett meg! És a Facebook-csoportunk. Nagyon sokat számított, hogy láttam a kollégákat, és beszélgettünk is” – mondja. Szabó Árpád nehezen szokta meg az időseknek fenntartott idősávot, a boltba járás neki ezért inkább nehézséget okozott, de a csoportra neki is hatalmas szüksége volt. „Március 13-ától kezdve négy hónapig voltunk otthon, hiányoztak a kollégák, szerettem volna tudni, hogy ők hogyan vészelik át ezt az időszakot” – mondja.

Az Ízlelőben is próbálták a kollégákat hasznos munkával ellátni. Mészáros Andrea úgy véli, egy ilyen munka nem egyszerű pénzkereset, orientálja a fogyatékossággal élőket, életcélt ad nekik.

Az egyik aspergeres kollégánk fogalmazta meg, hogy neki a munka „az összetartó kovász az életében”, ami a köré a napjait szervezi, ha ez megszűnik, felborul a napi rutin, és értelmét veszti minden.

Van, akinek persze a megélhetést is ez biztosítja, de olyanok is vannak, akiknek nem is a fizetés a legfontosabb, hanem az, hogy értelmes tevékenységet folytathatnak. Nyilván a járvány alatt azoknak is darabjaira hullott az élete, akik normál vendéglátás-turizmusban dolgoznak, de itt ez fokozottabban igaz. Eleve sokaknak nehéz volt feldolgozni, hogy most mi történik. Betanultak valamit, egy-egy fogást el tudtak készíteni, és arra hirtelen nem volt szükség.”

A Nem Adom Felben is mindent megtettek annak érdekében, hogy a lezárás alatt is strukturálják a dolgozóik napját: a munkatársak beszédtechnika-, és angolórákat kaptak, házi feladatokat kellett írniuk, a gyakorlati dolgokat, például a megfelelő felszolgálást otthon elvégezni és dokumentálni, vagy írásban kellett visszaküldeni azt is, hogyan kell beérkezni a munkába, milyen ruhában, hogyan kell viselni a hajat, körmöt stb. „Mostanra van futároktató anyagunk is, amelyben elmagyarázzuk, hogyan lehet érintésmentesen odaadni az ebédet, de volt pénzügyi oktatás is, ahol a bankkártyaterminál használatát igyekeztünk megtanítani” – mondja Tunyogi Szilvia.

Családi ügy

Mészáros Andrea azt mondja, az Ízlelőbe már tavaly áprilisban több hívás befutott a családtagoktól, hogy az étterem engedje dolgozni a hozzátartozójukat, gyereküket, mert olyan mélyre zuhantak a megszokott munka, a napirend felborulása miatt, hogy volt, aki nem is kelt ki az ágyból. „Mentálisan nagyon megviselte őket a helyzet. Idén már ebből is tanulva azt csináltuk, hogy mindenkinek biztosítottunk legalább heti 2-3 napot, amikor bejöhetett dolgozni.”

A Nem Adom Fel kávézó vezetésének tagjai is kapcsolatban voltak a dolgozók hozzátartozóival. „Nem tudom elképzelni, hogy bizonyos esetekben ne kapjunk visszajelzést arról, hogy ment haza a kollégánk, hogy ne értesüljünk a hangulatváltozásaikról. Nálunk normális esetben is sok munkatársnak úgy kell szólni, hogy fél órája lejárt a munkaideje. Mikor megnyitottunk, reggeltől estig jöttek a riporterek, nem mindig tudtunk figyelni arra, hogy a munkatársak időben hazaérjenek. Néha jött egy telefon a családtól, hogy itt vannak-e még, akkor jöttünk rá, hogy nem indultak haza. Rájuk kellett szólni, hogy indulás! Néha azt válaszolták: jól van, jól van, de hát olyan jó itt! Én meg mondtam, hogy jó, jó, de hát édesanyád meg otthon vár.”

A Nem Adom Fel közössége most is folytatja az online oktatást, manapság pedig Kávészemes-talkshow-kat tartanak a dolgozók a neten, amelyben egymást kérdezgetik a gyerekkorukról, a kávézó előtti életükről. Tunyogi Szilvia szerint mindent el akartak követni annak érdekében, hogy a kollégák tudomásul vegyék: fontosak a kávézónak, és nagyon várják vissza őket.

„Laci és Árpi könnyebb helyzetben volt otthon, a saját környezetében, de voltak, akik lakóotthonba, kollégiumba szorultak. Az összes kollégáról tudunk mindent, és a szülők, testvérek is nyugodtan szólhatnak nekünk, ha úgy érzik, a hozzátartozójuk nagyon mélyen van, és szüksége lenne egy kis beszélgetésre” – magyarázza.

A megváltozott helyzetet kezelni és a kollégák mentális jóllétét biztosítani összetett kihívás. „Vannak olyan kollégáink, akiknek a belátási képességei korlátozottabbak, néha nagyon nehéz előcsalni belőlük a rugalmasságot, a gyors alkalmazkodóképességet – mondja Mészáros Andrea. – Vannak olyan kollégáink is, akik egyedül élnek, állami gondoskodásban nőttek fel, nekik biztosítani kellett, hogy legyen ennivalójuk, amikor nem mertek kijönni. Egy csomó olyan feladat volt, ami azért békeidőben nem szokott minket terhelni” – mondja.

A fogyatékossággal élőkre extrém módon igaz, hogy a munka a napjaik szervezőerejét is jelenti, ráadásul a közösség egyben tartása azért is volt fontos, mert néhányan rossz tapasztalatokkal érkeztek. Szabó Árpád például élelmiszer-eladóként végzett, több közértben is próbált elhelyezkedni, de a legtöbbször még a próbaidő alatt kirúgták. „Nekem fontos, hogy emberi hangon beszéljünk egymással, de sokszor utálatosak voltak velem, különültettek, kirekesztettek, szinte köszönni se lehetett a másiknak. Mindig hátrányba kerültem, de itt már négy éve jó hangulatban tudom végezni a munkámat. Azt szoktam mondani, hogy az volt a pokol, ez meg a mennyország nekem.”

Mire elég az állami támogatás?

Megváltozott munkaképességű embereket foglalkoztató cégként az Ízlelő a járvány alatt is kapott állami támogatást, amely nagyjából négyórás munkabérnek felel meg, de itt átlagosan 6-7 órát dolgoznak a munkatársak, és nem minimálbérrel vannak bejelentve, vagyis sok pénzt hozzá kellett rakni még a bevételekből az állami dotációhoz. Mészáros Andrea azt mondja, a járvány miatt nagy a mínuszuk, most is van bent mintegy 8 millió forint családi, baráti kölcsön, amit a működéshez vettek igénybe, és még nem tudták visszafizetni.

Tunyogi Szilvia azt mondja: tisztában vannak vele, hogy ebből a szempontból nagyon szerencsések, hiszen a kollégák után kapott támogatás összegét egy „normális” étteremnek ki kellett gazdálkodnia. Náluk inkább az jelentette a problémát, hogy nem tudtak bejárni a kollégák dolgozni, és a hosszú bezártság miatt sok megszokott programjuk is elmaradt, mint például gyógytornák, kosárlabdaedzések, szolfézsórák. Fontos lenne, hogy minél több cég foglalkoztasson megváltozott munkaképességű embereket, de Tunyogi Szilvia úgy véli, a többség még nem áll készen arra, hogy megértse: a fogyatékossággal élőkkel is lehet együtt dolgozni, mert semmiben nem különböznek másoktól.

„Még mindig látok egyfajta elzárkózást. Aki betér hozzánk, általában tudja, hogy itt javarészt sérült emberek dolgoznak, de nem elsősorban ettől akarunk különlegesek lenni, hanem az ételek és az italok minőségétől, a felszolgálás módjától, a kávézónk hangulatától. Mi mindenki felé nyitunk. Talán az ismerethiány az oka az elutasításnak, vagy annak, hogy az emberek nem akarnak szembesülni a fogyatékossággal élő társaikkal, de mintha a fiatalokban már jobban meglenne az elfogadásra való törekvés.”

Abban mindkét étterem vezetője egyetért, hogy rengeteget számított, hogy a vendégek nagyon támogatóak voltak velük: a Nem Adom Fel mellett is kitartottak a régi vendégek, és szép számban jöttek újak, de az Ízlelőben is megesett, hogy valaki dupla adag ételt rendelt, és azt kérte, a napi plusz egy adagot olyannak adják oda, aki elvesztette a munkáját, és komoly anyagi gondja van. „Mondta, hogy neki az is fontos, hogy nekünk bevételünk legyen, és az is, hogy valakinek plusz egy adag étellel tudjon segíteni. Ez nagyon szívmelengető volt. Hozzánk olyan vendégek járnak, akiknek a szociális érzékenysége erősebb” – mondja Mészáros Andrea.

• Ízlelő étterem
• vendéglátás
• megváltozott munkaképességű