John Lennon zongorája, Abbey Road, tokiói telefonok, világhírű zenészek, NDK-s lányok – ugyanakkor disszidáló barátok, meg- és kihallgatások, elmismásolt gázsik, Lee farmerek, tűrések, tiltások. November 16-án jelent meg Presser Gábor két kötetesre tervezett önéletírásának első része a Helikon Kiadónál. Már maga a tény is izgalmas: Presser saját maga írta meg élete történetét, csakhogy a fényképekkel, dalokkal, jegyzetekkel és újságcikkekkel gazdagon illusztrált, több mint félezer oldalas kötet jóval több, mint egy zenészmemoár. Olvasmányos, szellemes korrajz, ami fittyet hányva a kronológiára könnyed gesztusokkal ugrál az idősíkok között, miközben végig játszik a nyelvvel, annak zeneiségével, ritmusával, hangulataival – komponált most is, csak hangjegyek helyett ezúttal betűket írt.

Miközben folyamatosan sztorizgat, abból, ahogy és amit mesél, kibontakozik a saját személyisége is: gesztusai, értékrendje, a dolgok menetéről alkotott elképzelései. A jól ismert dalok mögül előlép Presser Gábor, akinek szerzeményei már-már úgy működnek, mint Proust híres madeleine süteményei – amint megszólalnak, generációk sokaságában idéznek fel régi vagy újabb emlékeket: lázadásokat, kudarcokat, sikereket, szerelmeket, bulikat, barátságokat. Dalai a saját történeteink lettek, belénk ivódtak, hat évtizedet átölelő életműve fontos hivatkozási pont, inspiráció, erőforrás.

„Emberek gondolják őszintén és komolyan, hogy dalok megváltoztathatják a világot, sőt lehet, hogy számukra néhány percre ez meg is történt. Úgy érezték. Ami azonos a megtörténéssel. S amikor szar a világ, akkor ők a dalokra gondolnak.”

Gimnáziumi történelemtanárom, Monok tanár úr, egy-egy téma feldolgozásakor gyakran fűzött irodalmi lábjegyzeteket a leckékhez: „és ha netán valakit érdekel, milyen is volt a nagy gazdasági világválság idejében élni, olvassa el Steinbecktől az Érik a gyümölcs-öt”. Vagy: „aki kíváncsi, hogyan is nézett ki az ‘50-es évek kommunizmusa, ajánlom olvasásra Kundera Tréfa című regényét.” A 1956-os forradalom utáni évtizedeket az idő szűke miatt – utolsó év, érettségi, ismétlések, felkészülés stb. – már csak rohamtempóban szokták tanítani, de aki szeretne elmélyedni benne, Presser könyvéből kicsit talán megérti nemcsak az akkori világot, de abból levezetve a jelent is. Mert ez igazából nem is memoár, vagy nem csak az. Sokkal inkább korrajz: könnyűzenei, színházi, gazdaság- és kultúrpolitikai kalandozás a rendszerváltás előtti és utáni időkbe. Azokba az évtizedekbe, amikor a popkultúra begyűrűzésével megszületett egy új kulturális tér, vele pedig az ellenállás kultúrája. És ennek Presser Gábor volt az egyik fő mozgatórugója.

-Én épp csak annyit éltem a ‘80-as években, hogy még pont megtapasztaltam, milyen is az a „nincs-élmény” – hogy dolgok, lehetőségek nem eleve adottak, nem csak rajtad és a kitartásodon múlik, megkapod, megszerzed, eléred-e őket (a friss helyett sokszor már eleve savanyú tejtől kezdve a cigirágón át a saját telefonig, autóig, a továbbtanulás és diploma lehetőségéről, a külföldi filmekről, zenéről, hírekről, utazásról nem is beszélve), hanem más – a rendszer – majd mérlegeli és eldönti helyetted, vajon jó lesz-e az nekik, érdemes vagy-e rá.

„Persze az is tradíció volt, hogy nem volt semmi.

V. így szocializálódott. Abba nőtt bele, hogy meg kell szerezni, ami nincs, és még inkább megszerezni, ami van, mert az még nehezebb. Hogy valahogyan ki kell verekedni egy jobb életet, ha a jég hátán, akkor ott, élelmesnek lenni, élelmet szerezni (ez nemsokára a Szovjetunióban is komoly program lett, a lengyel minta begyűrűzött), megtanulni a trükköket, majd moralizálunk, ha lesz idő. Abban a világban nem volt más választása. És ezt azért ismertük mi is valahonnan.”

- LGT együttes: Karácsony János, Somló Tamás, Laux József, Presser Gábor (1976) – Fortepan / Urbán Tamás

Presser ebben a nincs-ben teremtette meg azt, ami van, miközben megmutatta azt is, hogy mi minden lehetne még. Zenéjével a lázadás, a szabadság motívumait csempészte át a vasfüggöny innenső oldalára, amit a Varsói Szerződés közönsége mindenhol tombolva ünnepelt – minél jobban szorongatták, annál jobban, annál elszántabban.

Ez a bő ötszáz oldal Presserrel kicsit olyan volt, mint részt venni egy „Bevezetés Abszurdisztán kultúrájába” című nyári szemináriumon. Mesél a konzis évekről, az omegás időkről, keleti és nyugati blokkos turnékról, lemezfelvételekről, színházi és zenekari próbákról, a lázítónak titulált dalszövegek vagy épp a külfödről járatott zenei szaklapok miatti gyanúsítgatásokról, meg- és kihallgatásokról, alkotó- és elvtársakról, nőkről, liezonokról, a magyar nyelv szépségeiről, a kifordított öltönyök* szociográfiai jelentőségéről (*olyan öltönyök, amiknek a színe már viseltes, de mivel csak keveseknek telt újat csináltatni, ezért „fogták, és elvitték a kis szabóhoz, és azt mondták, egy kifordítás lesz, Szabó bácsi!”).

„Spirálos füzetek teltek meg, aztán tabletbe írtam, telefonba, cetlikre, ami kézre állt.

A világról, amiben tanítottak, és amiben dolgozni kezdtem, meg arról a másikról, amit “kivételezettként” egy kicsikét hazahoztunk. A beatzenéről. A megfélemlítéstől a Tisztelt művészúrazásig sok minden eszembe jutott, mikor ráálltam, hogy a Helikon felkérésére megírjam ezt a könyvet.

Eszembe jutottak igazi és jelképes pofonok, nyílt és burkolt - komoly vagy épp szánalmas - fenyegetőzések, kis diadalok és fájdalmas elbukások, a néha kíméletlen, néha abszurd környezet, amiben dolgoztunk, dolgozunk. A jó és rossz kompromisszumokról, barátságokról, haragról, az elvesztésekről, zenéről, zenészekről.

S hogy mindig van egy kis esély nevetni, ha más épp nincs kéznél, hát magunkon.

És hogy: érdekes itt élni.”

Egyáltalán nem kronologikusan haladunk a „tananyaggal”, inkább témánként, de mivel mindenről eszébe jut még valami – egy újabb történet, vagy annak előtörténete, gegek és szójátékok, amik ma már magyarázatra szorulnak –, térben és időben is sok a kacskaringó, mégis végig követhető (a nevekben, hogy akkor most ki kicsoda, mert néhányan több becenévvel is futnak, az elején picit elvesztem, de aztán felfedeztem, hogy a kötet végén ott a szereposztás is). Miközben mesél, megidézi Esterházy Pétert, Várkonyi Zoltánt, Jancsó Miklóst, Göncz Árpádot, Ruttkai Évát és Sulyok Máriát, Déry Tibort, Fischer Annie-t vagy Bächer Iván apukáját, az írásaiban Gold Mihályként szereplő zongoraművészt, Bächer Mihályt. De szerepel még Parti Nagy Lajos, Radnóti Zsuzsa, Katona Klári, Kern András, Zorán és Dusán, Erdős Virág, Rúzsa Magdi, Oláh Ibolya, Falusi Mariann, Závada Pál és Péter. Fényképeket, lemezborítókat és dalszövegeket mutogat, vázlatokat, régi plakátokat és újságcikkeket vesz elő. És néha feltesz egy-egy számot is, hogy akkor ezt most hallgassuk is meg (a kötetben QR-kódok irányítanak a kiválasztott felvételekre).

-
LGT együttes tagjai: Somló Tamás, Presser Gábor, Karácsony János, Solti János (1981) – Fortepan / Urbán Tamás

Presser írásai tele vannak kedvességgel, finoman ironizáló humorral és persze néhány diplomatikus kifakadással. Rengetegszer elmosolyodtam, felnevettem olvasás közben, annyira élővé varázsolt egy-egy szituációt, mintha én is ott lennék benne, vagy legalábbis filmen látnám. Sokszor tényleg dramatizált jeleneteknek írja meg az anekdotákat, látom a színeket, fényeket, hallom a hangokat, érzem az illatokat, szagokat – Presser profi elbeszélője saját életének. Részese lehetek valami olyannak, ami ugyan a saját időszámításom előtti, de mégis szerves része volt gyerekkoromnak, alakította ízlésemet, és valószínűleg értékrendemet is, kezdve azzal, hogy „minden ember más, de éppen ez a jó”, odáig, hogy

„nem adom fel, míg nem robbanok szét / míg akad egy kerék /mit tovább vihetnék / mi tovább forog még”.

De mondanivalója nemcsak az én életemben játszik fontos szerepet. Az egész magyar kultúrának megkerülhetetlen része, aki több tízezer embert képes egyszerre megszólítani azzal a rövid szócskával, hogy: Hé… és teremt közös nevezőt egy olyan országban, ahol egyre nehezebb ilyet találni.

És miközben az USA-tól Anglián, az NDK-n és Lengyelországon át, a Szovjetunión is túl egészen Japánig bejárjuk a világot, rendszeresen felmerül a kérdés, mi lett volna, ha…? Aminek persze most már semmi értelme, hiszen „minden kimondott és leírt szók legszomorúbbika a »volna«”. Pedig azzal, hogy 4 évesen elkezdett zenét tanulni, egy ma is tartó mesét hívott életre, ami még távolról figyelve is hatalmas inspiráció.

- Bár a történeteknek ezzel az ötszáz oldallal még messze nincs vége (jövőre várható a második kötet), ahogy közeledtem a könyv vége felé, leginkább sírni tudtam volna. És egyáltalán nem azért, mert eluralkodott rajtam a sárgás barnára filterezett retro nosztalgia. A düh és a tehetetlenség érzése gyúrt gombócot a torkomba, mert ez a könyv a mindenkori magyar valóságról is szól, ami 60-50-40-30 éve is több sebből vérzett és aminek örökségét máig nem bírjuk feldolgozni, helyre tenni, tovább lépni és tiszta lapot nyitni – legyen szó kultúráról, gazdaságról, elvekről, politikáról, bármiről. Mire az utolsó fejezet is elolvastam, egyre hangosabban szólt fejemben Presser és Sztevanovity Dusán egyik Kern Andrásnak készült dalából a refrén:

„az élet kaland, itt ezen a helyen, / de maradok, mert kalandvágy tombol bennem”.

És mert különben is, „körbenőtte az életemet / vihetsz bárhová, nélküle nem lehet”, úgyhogy, „nem adom fel” és „neked írom a dalt”.

• Presser Gábor
• könyv
• memoár