Ezerkilencszáz-kilencvenhétben jelent meg egy videókazetta, amely Cziffra György több zongora-előadását tartalmazta. „Okvetlenül látnia kellene minden hangszeres művésznek és művészpalántának, a virtuozitást mint az előadó-művészet egyik vadhajtását lesajnáló zeneesztéták népes seregének, mindazoknak, akik valameddig eljutottak egy hangszer – beleértve az emberi énekhangot – elsajátításában” – írta a kiadványról a Holmiban Kocsis Zoltán, hozzátéve, hogy sajnos a kazetta, ahogy jó ideig maga Cziffra sem, Magyarországon nem elérhető.

A harminc éve, 1994. január 15-én elhunyt világhírű zongoraművész esetében kényszerű emigrációja központi kérdés. Miközben ha 1956 után itthon marad, hatása végül jóval csekélyebb lehetett volna. Ettől még valószínűleg, ha teheti, így is lemondott volna a disszidálást előrevetítő borzalmas élményekről: egy korábbi menekülési kísérletet követően több évet kellett kényszermunkatáborban töltenie a negyvenes-ötvenes évek fordulóján.

Recski cellájában krétával rajzolt fel zongorabillentyűket, hogy legalább egy efféle rögtönzött hangszeren játszani tudjon. (Ha csak képzeletben is.) „150 kilós kőhasábokat szállított egy kőfaragó vállalat munkásainak. Az 1953-ban szabadult művész ujjait és csuklóját könyörtelenül megviselte a kemény fizikai munka, olyannyira, hogy élete végéig csuklószorítóban zongorázott” – mondta el három éve a Képmásnak Balázs János zongoraművész. Nem meglepő így az sem, ha a számtalan viszontagság mellett – mint arról Bálint László volt kémelhárító tiszt írt a Hang.hu-n megjelent cikkében – az Államvédelmi Hatóságnak rövid időre sikerült beszerveznie. (Környezetéről viszont feltehetően nem jelentett.) A hadseregben kiképző őrmesterként dolgozó Cziffra 1946-ban leszerelt, majd éjszakai lokálokban kezdett zongorázni, a fővárosi művész- és sportolóvilág kedvence lett. Közben viszont nem egy feljelentés érkezett ellene, végül pedig jobbnak látta, ha végleg külföldre távozik.

Korábban a Zeneakadémia professzora, Ferenczy György egyengette útját, gyerekként Dohnányi Ernő fedezte fel őt. Később nem kisebb személyek, mint Charles de Gaulle államfő és André Malraux író, kulturális miniszter. De már itthon is rendkívüli hírnévre tett már szert: a forradalom kitörése előtt egy nappal Bartók II. zongoraversenyét játszotta a Zeneakadémián, a közönség pedig szinte megőrült érte. „Az 1956-os budapesti koncertjén szenzációsan játszotta Bartók 2. zongoraversenyét, ami a műfaj egyik legnehezebb darabja, ráadásul nagyon rövid idő alatt kellett megtanulnia. Ebből is látszik, hogy nemcsak virtuóz és improvizatőr volt, hanem száz százalékos művész” – fogalmazott két éve, a Cziffra-emlékév idején Eötvös Péter zeneszerző a Fideliónak.

A népszerűség ellenére Cziffra mégis azt kellett megélje 1956-os távozása előtt, hogy a szakma nem egyértelműen pozitív a komolyzenei teljesítményét illetően. Sokan lesajnálták, felkapaszkodni igyekvő bárzongoristaként gondoltak rá. Nem véletlen, hogy ezeket a frusztrációkat emeli ki fenti írásában Kocsis Zoltán is. És Ferenczy György fia, Ferenczi Miklós is arról írt három éve a Prae.hu-n: „1954-ben, 33 éves korában váltott a bárzongorázásról a komolyzenére. Ekkor igazán szüksége lett volna elismerésre és támogatásra, de a szakmától jórészt csak fanyalgást kapott. 1956-ban emiatt rossz szájízzel hagyta el az országot. Nyugaton néhány hónap múlva már a világ legjobb zongoristái közt tartották számon. Szemérmesen hallgat arról a hazai irodalom, hogy mi történt Cziffra körül idehaza 1954 és 1956 között.”

Hatvan éve hunyt el Reiner Frigyes, a pályáját New Yorkban kiteljesítő, a munka során tréfát nem ismerő kamrester. Elsősorban ő volt az, aki Bartókot és Kodályt megszerettette az amerikaiakkal.
Az utókor számára viszont, mint Ferenczi említi, már nem kérdéses Cziffra zsenialitása. Dokumentumfilmek készültek A virtuóz és Tele van a két kezem boldogsággal címmel, Balázs János zongoraművész pedig létrehozta az évente megrendezett Cziffra Fesztivált. Az utóbbinak azóta is visszatérő vendége többek közt a korábbi államfő, Áder János. Az említett Kocsis Zoltán a Cziffra utolsó magyarországi lakhelyén tartott emléktábla-avatáson, 1996 novemberében sajnálkozott is: „Örök kár, hogy a magyar zenerajongók éppen a beérkezés éveiben nem hallhatták Cziffrát, tehát abban a legizgalmasabb periódusban, amikor művészete a provincializmus határait áttörve, a legnagyobb szellemek birodalmában kért és kapott méltó helyet.” Kocsis szerint különösen büszkének kell lennünk arra, hogy Cziffra, hasonlóan Liszt Ferenchez, mindig is magyarnak vallotta magát, szülőföldjét nem tagadta meg soha.

A nyolcvanas években azért játszott már (újra) Budapesten, 1982-es Vigadó-beli hangversenyéről Wilheim András írt kritikát a Mozgó Világban. Mindez néhány hónappal fia, ifj. Cziffra György karmester tragikusan korai halála után történt. (A fiú ruhája tüzet fogott a kandalló lángjánál, harmadfokú égési sérüléseket szenvedett.) A hangverseny elején a bemondónő közvetítette is a zongoraművész szabadkozását: fizikai és pszichikai állapota rányomhatja bélyegét előadására. Wilheim szerint erre nem volt szükség: „Cziffra György művészetének (...) nincsen szüksége a legendára. A szó legnemesebb értelmében virtuóz ő, hihetetlen pianista adottságokkal, tökéletes felkészültséggel, óriási koncerttapasztalattal. Még ha hitelesített mérőeszközök nincsenek is, aligha vonható kétségbe, hogy nála jobban zongorázni nemigen tudnak a világon, hozzá hasonlóan is csak kevesek.”

Cziffráról, akik ismerték művészetét, valóban csak szuperlatívuszokban tudtak nyilatkozni. Érdemes hallgatnunk méltatóira, és megbecsülni, hogy volt nekünk egy Cziffra Györgyünk.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/2. számában jelent meg január 12-én.

• Cziffra György
• zongoraművész
• recsk