Az emberiség történelmében évszázadokon keresztül létezett egy mára már kevésbé ismert megszégyenítési eszköz: egy hatalmas hordó, melybe a részegeket zárták, hogy úgy járják városuk utcáit, illetve hogy így később megtanulják, nem szép dolog kocsmába járni. A hordós megoldás az évek során olyan népszerű lett, hogy egész Európában használták, Amerikában viszont még a polgárháborúban is gyakorta zártak embereket gigantikus söröshordókba, lerövidítve ezzel az igazságszolgáltatás útját, és megkerülve a hadbíróságot. Történet a lyukas hordóról, melyet a spanyol kínzóktól a 20. századi amerikai börtönökön át mindenhol előszeretettel használtak.

Walk of shame

A középkor óta jellemző nyilvános megszégyenítés leggyakoribb és, nevezzük úgy, legnépszerűbb formája a pellengér (vagy szégyenfa) volt, amely edukatív jelleggel a megszégyenítés-elrémisztés mentén mutatott példát. Voltak emellett különféle „szájkosarak” és úgynevezett jougsok (vagy „vasgallérok” is). Ahogy Szendrey Ákos a magyar néprajzról, pontosabban nyilvános büntetéséről és megszégyenítéséről szóló írásában fogalmazott, a büntetések

„a vétkes ”erkölcsi halálával„ azonos súlyúak voltak. Akit elítélt közössége, el kellett viselnie a bűne súlyával nem feltétlenül arányos, ritualizált szokásokban is megfogalmazódó mind keményebb büntetéseket: a megszólást, a kicsúfolást, a társaságból való időleges kirekesztést, majd a teljes kiközösítést, illetve a nyilvános megalázást és a bosszút”.

A szexuális bűnözők, tolvajok, vétkes politikusok büntetése mellett azonban volt a nyilvános megaláztatásra egy ma már kevésbé ismert, de akkor elég népszerű eszköz: az úgynevezett részeg hordó, avagy spanyol hordó, de nevezték spanyol köpenynek és szégyenkabátnak is. A neve pedig könnyen elárulja, hogy ez azoknak szólt, akik nagyon bekarmoltak egy-egy este.

A többféle elnevezés onnan ered, hogy ahogy országról országra terjedt a hordós megaláztatás rítusa, úgy a neve is át-átalakult. Az eszköz először Németországban bukkant fel a középkor után, Schandmantel (azaz „szégyenkabát”) néven. Innen terjedt tovább Hollandiába, ahol már spanyol palástként ismerték, de végül egész Európában ismertté vált, és a 17-18. századból már szinte mindenhonnan akadnak róla feljegyzések.

Spanyol kitérő

A spanyol hordó vagy spanyol palást azonban nem összekeverendő a spanyolok kínzásra használt hordójával: az inkvizícióból is hírhedt spanyol kínzások között szerepelt ugyanis egy hordós is, amelyben egy hordót úgy szereltek fel a bűnösnek kinevezett testére, hogy csak a feje lóghatott ki a felső lyukon keresztül. A részegek hordójával szemben a spanyol verzió nem mozgott, hanem egy helyben állt: arra kényszerítve elszenvedőjét, hogy a saját ürülékében térdeljen napokig.

Ahogy a spanyol kínzóeszközöket összegyűjtő oldal írja, ez „egy ideig csak kellemetlen volt, de a sokáig tartó elzárás éhezéshez vagy szomjazáshoz vezetett” illetve „a védtelen ember ürüléke a hordóban gyűlt össze, egyre több rovart vonzva, amelyek gyakran az emberi húst kezdték el fogyasztani, majd abban szaporodtak”.

Az áldozat etetése gyakran lehetővé tette a kínzás idejének meghosszabbítását, a spanyol hordós kínzás pedig gyakran végződött halállal: ennek a verziónak viszont – szerencsére – vajmi kevés köze volt ahhoz, amivel a részegeskedő embereket büntették.

A részegek hordója, köpenye, palástja A részegek köpenyének működése elég egyszerű volt,

adott volt hozzá egy hatalmas, emberméretű hordó, amibe fent egy nagyobb, oldalt két kisebb lyukat vágtak,
ebbe rakták be a részegeskedő alakot, akinek csak két keze, és feje lógott ki,
majd kiküldték az utcára, hogy jól szégyellje el magát, amíg a szomszédok fújolnak, és megdobálják őt.
Valahogy egyébként úgy, mint ahogy az a Netflix Disenchantment című sorozatában is megjelent:

A hordót pántokkal rögzítették a szégyenkező nyakába, és gyakran még plusz súlyokat is raktak, rá, hogy még a szégyennél is nagyobb fájdalmat élhessen át, aki a bódító mannához nyúlt. Habár valóban egész Európa előszeretettel használta részegek büntetésére (illetve egy 1641-es feljegyzés szerint Hollandia a könnyűvérű, csalfa és kalandvágyó nők megszégyenítésére), valójában a hordós megalázás legnagyobb aranykorát Angliában élte.

Angliában a 16. században volt az úgynevezett ale house-ok (az ale-ből következtetni lehet, hogy sörközpontú kocsmák) aranykora, amit az akkori állami vezetés nem nézett jó szemmel. 1551-ben az ország törvényt is vezetett be a kocsmák ellen. A kifejezetten az ale house-okra vonatkozó rendelet egyrészről megágyazott a fejlődésnek, mármint, hogy később Angliában engedélyhez kelljen kötni a kocsmák működését. Másrészről viszont hatalmat adott a politikusoknak arra, hogy büntessék, vagy akár betiltsák az alkohol fogyasztását.

Részeg angolok, angol részegek

A hordós büntetést „Newcastle-köpenynek” is nevezték Angliában, az angol ivókultúra ugyanis Newcastle környékére, Anglia északkeleti részének belső felére nyúlik vissza a legerősebben. Newcastle állította például elsők között azt, hogy sört kezdett főzni, és ez a városban lakó veszélyes, de jól fizetett munkát végző emberek nagy örömére szolgált. Habár az emberek imádták a kocsmákat, a városvezetés már kevésbé: és mielőtt azt hinnénk, nem, nem az emberek alkoholproblémái miatt idegeskedtek.

A vezetők féltek, hogy a piás emberek majd szövetkeznek és rendet bontanak, úgyhogy inkább megtiltották az egész kocsmázósdit, nehogy aztán a hatalom bánja.

1655-ben Oliver Cromwell járatta ezt a maximumra, amikor elővette újra a részegek hordóját, hogy aztán elterjessze Angliában, mint adekvát megszégyenítési módszert. Cromwell szigorításának évéből származik Ralph Gardiner England's Grievance Discovered című kiadványa, amelyben azt írja, Newcastle-ben

„A férfiakat fel-le küldik az utcákon, testükön egy nagy káddal vagy hordóval, az egyik végén lyuk, hogy átférjen a fejük. A vállukat és testüket eltakarják, egészen a lábukig, majd rájuk zárják az új divatos köpenyt, így keltik fel a szemlélők figyelmét, ezzel büntetik az ittasokat. A részegeknek ötfilléres bírságot is ki kell fizetniük a szegények részére.”

Azt nem tudni egyébként, hogy Anglia mikor vesztette el az érdeklődést a hatalmas söröshordókba zárt emberek megaláztatása iránt, az viszont biztos, hogy a módszer nem veszett ki egyhamar. Amerikában a 17. századból is származnak feljegyzések a részegek hordójáról, a módszer viszont itt két reneszánszt is megélt.

Az egyik az amerikai polgárháború idején volt, ekkor rendszeresen büntették hordós módszerrel a pitiáner bűnöket elkövető (pl. kisebb lopások) katonákat. Ahogy Alice Morse Earla a „Bygone Days furcsa büntetései” című írásában beszámolt róla, a katonaságnál csak „hordóingnek” nevezett büntetés egészen gyakori volt. Earle megemlít egy maine-i hadnagyot is, aki 1863-ban azt írta, „két társam részeg volt, ezért másnap lyukat vágtam egy hordó tetejébe, majd mindkét oldalára kiraktam egy plakátot, mely így szólt: ”ezt azért hordom, mert részeg vagyok„. Ezzel egyenként négy órát kellett vonulniuk az ezred utcáin.”

Ugyanez a hadnagy beszámolójában úgy vélte, hogy módszerének pozitív hatása van, mert „nem hiszem, hogy újra részegek lesznek ezután”. A polgárháború után a hordós megaláztatás egy darabig eltűnt, a 20. századi amerikai börtönökben azonban újra visszaköszönt: az utolsó ismert kép 1932-ből származik egy floridai börtönből, melynek udvarán rabokat öltöztettek hordóba, bár azt pontosan azóta sem tudni, hogy a lerészegedési lehetőségének híján pontosan miért is.

 

 

• részeg
• szégyen
• hordó