A boszorkányok, és orákulumok, a mitológiai lények, mint a Minotaurusz, a Hydra, vagy a kentaurok, vagy még inkább a Héraklész 12 próbájának részét képező teremtmények, mint a háromfejű kutya, Kerberosz, már-már önálló bestiáriumára, melyből azóta is előszeretettel táplálkoznak a zsáner szerzői, sőt, Prométheusz és Ethon, a folyton visszanövő máját tépkedő gigászi sas alakjában már évezredes múltra visszatekintő horrortörténetünk is akad, mégis sok-sok száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a horror önálló és jól körülhatárolható tematikává, vagy műfajjá terebélyesedjen.

1818-ban megjelent aztán a gótikus horror valódi remekműve, a több rétegben is értelmezhető Frankenstein, avagy a modern Prométheusz Mary Shelley tollából, aki lényegében unalmában és persze egy játék kedvéért írta a regényt a Genfi-tó partján. Két évvel később aztán Washington Irwing is megírja Az Álmosvölgy legendáját, majd csupa olyan regény következik, melyeket akár korai horrorként is felfoghatunk, noha alkotóik részéről nem pusztán a riogatás volt a cél, sokkal inkább összetett emberi viselkedésminták kifacsart ábrázolása.

Megszületik John Polidoritól A vámpír, Nathaniel Hawthorne-tól A skarlát betű, Victor Hugotól A párizsi Notre-Dame, Robert Louis Stevensontól a Dr. Jeckyl és Mr. Hyde különös esete, Oscar Wilde megírja a Dorian Gray arcképét, H. G. Wells A láthatatlan embert, és el is érünk Bram Stoker Draculájáig, és az 1897-es esztendőig.
Jól látható a tendencia a később szándékoltan a félelemkeltés eszközeivé tett horrorklisékről, mint a vérszívó és élőhalott alakja, a halhatatlanság lehetősége, az emberben lakozó szörnyeteg, és persze Wellsnél a tudomány ellenséggé válása. Mégis, egészen a Dracula megjelenéséig továbbra sem mondhatjuk azt, hogy a horror kizárólag a félelemkeltésre összpontosított, ám Stoker műve – minden romantikus vonása ellenére is – ráfordulva a XX. századra egyértelműen változtatott a felálláson.

A XX. század eleje, a horror műfaj horizontjának kiszélesítése többek közt H. P. Lovecraft, Robert E. Howard, vagy Clark Ashton Smith hathatós közreműködésével, valamint a dark fantasy megjelenése még képes volt valóban új életet lehelni egy egyébként még mindig gyermekcipőben járó műfajba, ami valamikor véleményem szerint Richard Matheson karrierjének csúcsa, a Legenda vagyok megjelenése környékén ért el a felnőttkorba, ám onnantól furcsa és egyáltalán nem jótékony változások következtek be nála. Nem arról van szó, hogy az 1970-es évek eleje, és vége, Stephen King regényeinek megjelenése, és szélsebes kultikus státuszba emelkedése nem kitüntetett időszak, de általánosságban a hangsúlyok ekkorra már rég megváltoztak, és csupán néhány író akadt, akik ebből a környezetből képesek voltak kiemelkedni.

Már korábban, Jordan Peele kapcsán fejtegettük annak jelentőségét, hogy egy horrort mennyivel kimagaslóbbá tesz a félelemkeltésen túl az, ha a történetnek kölcsönzünk némi művészi koncepciót, és az egészet kontextusba helyezzük a társadalom egy olyan éppen aktuális motívumával, mely az egészet átélhetőbbé teszi.

Ez egyáltalán nem nagy megfejtés, hiszen Mary Shelley, Bram Stoker, és H. P. Lovecraft is tisztában volt a jelentőségével, előbbi a tudomány fejlődését, és annak kapcsán az ember felelőtlenségét állította a középpontba, Stoker a vámpír alakján át a nők szerepére, és az adott korban tabunak számító szexualitásra helyezte a hangsúlyt, Lovecraft a két világháború közti mindennapos bizonytalanságban időtlen istenségek kezébe helyezte az emberiség sorsát.

A különböző horroralakok jelképrendszere természetesen sokat formálódott a születésüktől eltelt évek alatt, ez pedig több tényezőre vezethető vissza. Egyrészt a Dracula, vagy a Frankenstein bár ma is hatásos, nyilván nem üti meg a XXI. század ingerküszöbét, ennek pályagörbéje olyan meredeken emelkedett főleg az utóbbi harminc évben, hogy a horror is kénytelen volt idomulni hozzá. Így aztán a koncepció lassan-lassan elhalványult, a művészi kontextus eltűnt, ami pedig maradt, azt a készítők a puszta vizualitásba ültették. Mit is jelent ez? Vért, és kiontott belsőségeket, holott a horror nem erről szól.

Éppen abban a pillanatban, amikor a horror Matheson, vagy King, esetleg Koontz, később pedig Barker művészetével kezdte elérni a felnőttkort, a filmes szakemberek megneszelték az igényt, valamint azt, hogy a műfaj eszközeivel milyen kiváló allegóriákba ültethető a hidegháborús paranoia, és a propaganda. Alighanem ez eredménye azt, hogy bár a Weird Tales magazint a maga csúcsidőszakában, az 1920-as, 1930-as években ponyvának titulálták, a horror valójában 1950 és 1970 közt vált azzá, a már említett hollywoodi tömegtermékekkel. Ez a tendencia pedig azóta sem szűnt meg, a horror pedig irodalmi irányzatból, művészi ábrázolásból a politikai propaganda eszközévé, majd a 2000-es évekre egyszerű gazdasági érdekek mentén épülő üzletté vált.

Jó példa erre az Alkonyat-filmek elképesztő sikere, mely már alapjaiban forgatta ki a Dracula, a Legenda vagyok, vagy épp az Interjú a vámpírral című alkotások által felrajzolt irányvonalakat.
Amennyiben szigorúan a vámpír alakját vesszük csak szemügyre, ott már az Alkonyat előtt Darren Shan ifjúsági regényei is jelentős elmozdulást mutattak a korábban bevált formulákhoz képest, az Alkonyat azonban gyakorlatilag az alapoktól alkotta újra a toposzokat, csak épp rosszul. Stephanie Meyer regényei ugyanis először a célközönséget keresték, a hormonoktól fűtött tinédzsereket célozva meg, és csak utána akarták megmutatni, mit is tudnak valójában, ez a fordított építkezés pedig egy borzalmasan logikátlan, és olykor kifejezetten nevetséges kliséhalmazba fulladt. A horror száz-százötven éves sablonjait ugyanis lehet jól alkalmazni ma is, ahogy erre számtalan példát látni.

Amennyiben ragaszkodunk a vámpír tematikához – ha már eddig is ennek mentén haladtunk – fontos elmondani, hogy az eredeti koncepcióval már Richard Matheson is szakított az 1954-ben megjelent Legenda vagyokban, melyben tudományos magyarázatot keresett egy alapvetően a természetfelettiben gyökerező kérdésre. Stephen King 1975-ben írta meg Borzalmak városa című vámpírtörténetét, mely modern környezetbe, egy amerikai kisváros kulisszái közé konvertálta Bram Stoker eredeti sztoriját, ám annál sokkal többet adott, hiszen pontos képet festett az amerikai kisvárosok a felszín alatt rothadó mindennapjairól, reagálva benne az 1970-es évek gazdasági bizonytalanságára is. A kreatív újraértelmezés legújabb alakja pedig az a J. D. Barker, akinek az itthon is elképesztő sikert aratott A negyedik majom-trilógiát köszönhetjük, és aki 2018-ban Bram Stoker eredeti feljegyzéseit használva megírta a Dracula hivatalos előzményét.

Ez utóbbi, a Dracul című regény nem csak azért óriási vállalkozás, mert a leginkább ikonikus történetnek ad egy másik értelmezési lehetőséget, hanem mert kitalált és valós szereplőkkel, fantázia és valóság vegyítésével helyezi más megvilágításba a horrorirodalom egyik legfontosabb történetét. Amikor arról beszélek, hogy a bevett sablonokat lehet jól is alkalmazni anélkül, hogy valami egészen, és forradalmian újat találnánk ki, akkor többek közt éppen erről beszélek.

Hiába változott a horror is egyfajta franchise-üzletté – hiszen hobbiboltokban ma már találunk Boris Karloff-féle Frankenstein teremtmény-maszkot, vámpírfogat, de még plüss Cthulhu-t is – a műfaj alapvető célkitűzése nem szabad, hogy változzon, hiszen a horror, ahogy korábban, úgy most is egy kiváló fórum arra, hogy reflektálni tudjunk általa a jelenkort érintő mindennapos problémákra. Az már más kérdés, hogy sokan erről elfeledkeznek.

• horror
• vámpír
• Darcula
• borzongás