Bár a szektorban az elmúlt két évben a koronavírus-járvány miatt szinte végig felmondási tilalom volt érvényben, a magyar egészségügy egyik legszűkebb keresztmetszete a nővérhiány. A budapesti kórházak többségében az ápolóhiány miatt nem tudják kihasználni a műtőkapacitásokat, emiatt pedig tovább hosszabbodnak a már így is nagyon megnyúlt várólisták. Azzal, hogy június elsejével feloldották a felmondási moratóriumot, az ágazati szereplők további elvándorlásra számítanak. Egy érdekképviseleti felmérés szerint az állami egészségügyben dolgozó ápolók közel negyven százaléka felmondást tervez: 9 százalékuk a magánszektorban helyezkedne el, nem egész öt százalék külföldön vállalna munkát, negyedük pedig teljesen elhagyná az egészségügyet.

A súlyos munkaerőhiány miatt az is bizonytalannak tűnt az egészségügyben dolgozók számára, hogy valóban feloldják-e a 2020 novemberében, a második hullám kritikussá válása után bevezetett felmondási tilalmat az ágazatban. A kormány végül nem visszakozott, így júniustól újra meg lehet szüntetni a munkaviszonyt. Ahhoz, hogy kiderüljön, ezt hányan teszik meg, még várni kell egy-két hónapot: vélhetően nem mindenki időzítette a felmondását az első munkanapjára, és a felmondási idő miatt sem fognak kiderülni azonnal az adatok.

Az egészségügyi szakdolgozók (ez egy szélesebb kategória, amibe az ápolókon, szakápolókon kívül a gyógytornászok, mentősök, szülésznők is beletartoznak többek között) körében azonban lényegében minden újabb távozás érdemi veszteséget jelent, hiszen már idáig is jelentős volt a létszámhiány. Erről az utolsó ismert átfogóbb adat még a pandémia előtt keletkezett: a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara (MESZK) 2019-es felmérése szerint a legtöbb intézményben 6 és 15 százalék között mozgott a munkaerőhiány, de több helyen a 20 százalékot is meghaladta.

A moratórium ellenére azóta feltehetően csak romlott a helyzet. A járványban a veszélyeztetett korúnak minősülő 65 év felettieket elküldték, majd a jogállási törvény elfogadása és az egészségügyben bevezetett kötelező védőoltás miatt is volt újabb lemorzsolódás, miközben a pályakezdők közül nem sokakat vonz az alulfizetett, túlórákkal teli, kizsigereltnek számító közeg. A kamara nyilvántartása szerint 53 ezer körül van az aktív ápolók száma, és a körükben az eleve tömeges szakmai kiégés a járványhelyzetben teljesen általánossá vált, már az a kivétel, ha valaki nem erről számol be. A MESZK Portfolio által idézett felmérése szerint 2021-ben a szférában dolgozóknak már a 70 százaléka érezte magát kiégettnek, míg 46 százalék súlyos, krízisszintű kiégettségről számolt be.

Ez mind benne lehet abban, hogy a KSH egészségügyet is magában foglaló foglalkoztatási kategóriájában a járványidőszakban (2020 és 2022 első negyedéve között) 26 ezerrel csökkent a munkavállalók száma.

“Míg vidéken inkább az orvoshiány durva, a fővárosban sokkal inkább a nővérhiány a meghatározó. A budapesti klinikákon ez napi szintű nehézségeket jelent, effektíve korlátozza a betegellátást. A magyar egészségügy sokáig az orvoshiányra koncentrált, nem ismerték fel időben, hogy a szakdolgozói hiány még annál is nagyobb. És ezt pillanatnyilag nem is tudják kompenzálni” – mondta a G7-nek Sinkó Eszter egészségközgazdász, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának programigazgatója.

Az egészségügyi szakdolgozók számára 2017-ben hirdetett meg a kormány egy többlépcsős, ötéves béremelést. Összességében ezalatt 72 százalékkal nőtt az illetménybázishoz képest az alapjövedelem, utoljára idén januárban volt egy 21 százalékos emelés.

A bérfeszültség ennek ellenére csak nőtt az utóbbi időben.

Az, hogy ténylegesen mennyit visz haza egy kórházi ápoló, több tényezőtől, így a szakképzettségétől, az évek számától, és nem utolsó sorban a túlóráktól függ. A súlyos munkaerőhiány miatt több helyen ténylegesen heti 50-60 órát dolgoznak, és bár ezzel a korábbi szinthez képest ma már viszonylag jól lehet keresni, az ilyen mértékű túlmunka súlyosan kizsigerelő – egyes egészségügyi területeken pedig éppen az a baj, hogy nincs rá lehetőség. A kormány azt kommunikálja, hogy 4-6 éves munkaviszonnyal egy ápoló OKJ-s végzettséggel ma már bruttó 517 ezret keres, egy húsz éve dolgozó diplomás ápoló pedig közel 700 ezret. Szakmai szervezetek szerint azonban ez csak brutális, hosszú távon nem tartható túlóramennyiséggel lehetséges, egyébként pedig egy pályakezdő illetménye az emelések után is csak nettó 200 ezer forint, nem sokkal van a garantált bérminimum fölött. A fizetés nem is nő olyan dinamikusan az évek után, mint például az orvosoknál: 40 év munkaviszony után is csak nagyságrendileg 100 ezer forinttal lehet többet keresni a pályakezdőknél.

A bérfeszültséget azonban leginkább az orvosi jövedelmek egyoldalú rendezése jelentette. Az elmúlt években az orvosi fizetések megduplázódtak, ami már érezhető változás – a Magyar Orvosi Kamara (MOK) is, miközben átfogó reformjavaslatokat szorgalmaz, ennek történelmi jelentőségét hangsúlyozza. Emellett azonban jócskán elmaradtak az ápolói bérek. Ma már a MOK első számú javaslata is ez: “elengedhetetlen a szakdolgozók bérének – érdemi, arányaiban az orvosokéhoz illeszkedő – emelése, mely növeli a hivatásuk megbecsülését és biztosítja az utánpótlást”. Enélkül nem igazán javítható az ellátás minősége.

Míg korábban az orvosok átlagosan nagyjából kétszer annyit kerestek papíron, mint az ápolók, ez az aránykülönbség mostanra három-négyszeresére nőtt, és a már beharangozott jövőre esedékes további orvosi béremelés után már ötszörös lesz. Ez különösen frusztráló a magasabban képzett szakápolók számára, akikre a gyakorlatban az egyszerűbb orvosi feladatok egy része is sok helyen rá van testálva; ők azok, akik nem ritkán úgy érzik, többet dolgoznak, mint a magánellátásban másodállást vállaló, állami munkahelyüket gyakran már délután kettőre elhagyó orvosok.

A szakvégzettséggel rendelkező ápolók számára is lehetséges menekülési útvonal a magánegészségügy, de közvetve már a magánintézmények számára is problémát jelent az állami egészségügy leterheltsége, munkaerőhiánya és várólistái. A várakozási idő, ha jóval kisebb mértékben is, mostanra már a magánintézményekbe is áthullámzott. Közben az állami kórházakban egyre inkább kénytelenek igénybe venni a bérnővérek szolgáltatását: ők olyan külsős humánerőforrás-cégek alkalmazottai, amelyekkel az intézmények saját ápolóhiányuk miatt kötnek szolgáltatásokat.

“A bérápolók aránya néhány kórházban már elérheti akár a 10 százalékot is, ez pedig a fluktuáció miatt már komolyan veszélyeztetheti a betegbiztonságot” – mondja Sinkó Eszter. De az egészségközgazdász szerint ez csak az egyik válságtünet, a háttérben pedig rendszerszintű problémák vannak. Sinkó a MOK múlt heti konferenciáján arról beszélt, hogy “sikerült előállítani az egészségügy Bermuda-háromszögét, amihez a Covid krízis is hozzájárult”: az egységes orvosbérek, a kórházak nem teljesítményelvű átlagfinanszírozása és a szakdolgozói hiány együttesen ahhoz vezettek, hogy a magánegészségügy “mindenfajta kontroll nélkül fejlődik”.

Velkey György, a Bethesda Gyermekkórház főigazgatója, a Magyar Kórházszövetség frissen megválasztott elnöke egy interjúban nemrég az ápolóhiányt az egész nyugati világ legnagyobb krízisének nevezte. “A gazdagabb országokban ez a hiány jelentős részben a keleti és déli áramlásból pótlódik. Nálunk ilyen jellegű mozgás nincs, és ebből is adódik, hogy Magyarország is nehéz helyzetben van.” Magyarország éppenhogy jelentős kibocsátó, leginkább Ausztriában és Németországban lehet gyakran tapasztalni, hogy egy osztályon több magyar ápoló is dolgozik.

A fő ok természetesen a jelentős bérkülönbségekben rejlik. A megélhetési költségek különbségeit figyelembe vevő vásárlóerő-paritáson számolva a magyar ápolói bérek az OECD-átlagnak bő felét tették ki, a 34 ország körül csak a szlovák, lett és litván bérszintet haladta meg egy kevéssel a magyar.

Münchenben egy frissen végzett szakápoló 3300 euró bruttóval kezd, ez a magyar pályakezdő fizetésének a háromszorosa. Ez sokakat vonz, de a tömeges elvándorlást a kompetenciák hiánya is korlátozza. Az Eduxite nemzetközi munkaerő-közvetítő iroda ma már sokkal kevesebb magyar szakápolót tud kiközvetíteni, mint néhány évvel ezelőtt. Tapasztalataik szerint a munkavállalói elképzelések sokszor irreálisak, kevesen beszélnek nyelvet, pedig az ugyanúgy alapfeltétel a legtöbb helyen, mint a lehetőleg felsőfokú szakápolói végzettség. Ezért cserébe ugyanakkor a magasabb fizetésen túl jobb szakmai körülmények és felelősségteljesebb, önállóbb munka várja a sikeres pályázókat: míg itthon egy ápolóra 30-40 beteg is juthat, Németországban mindössze 3-5.

A nemzetközi statisztikákban a magyar ápolóhiány még csak részben ütközik ki. Nálunk ezer főre 6,6 ápoló jut, ennél például a lengyel adat egyértelműen rosszabb. Igaz, az EU-átlag közben 8,5, a német pedig 13. Nyugat-Európában az egészségügyi ellátás egyik meghatározó trendje, hogy a minden szempontból drága orvos helyett több olyan tevékenységet is egyre inkább magasan képzett szakápolókra bíznak, amiket hagyományosan nálunk orvosok végeznek.

Az orvos-szakápoló arány emiatt változik, éppen a fejlettebb egészségügyi rendszerekben tolodik el a korábban megszokott 1:2-től az az 1:4 felé, vagy azon is túl. Eközben azonban a szakápolók megbecsültsége is nő. Ez a folyamat egyelőre nem igazán látható Magyarországon, pedig az egészségügy rendszerproblémáinak egy részén potenciálisan segíthetne – állítja Sinkó Eszter. Ehhez azonban a képzési struktúrán, az intézményi működésen és az orvosok hozzáállásán is változtatni kellene; az eredmény ugyanakkor az orvosi leterheltség csökkentése, egy megbecsültebb szakápolói kar létrejötte, és talán az elvándorlás mérséklése lenne.

A strukturális változások azonban több időt vesznek igénybe, és a szereplők többsége elkerülhetetlennek tartja a lényegében azonnali bérrendezést. A kormány egyelőre nem beszél további konkrét béremelésről az egészségügyi szakdolgozók körében, de Pintér Sándor a miniszteri bizottsági meghallgatásán utalt rá, hogy prioritásként kezeli a kérdést. A MOK az alapjövedelem további emelése mellett a pótlékok rendszerének újragondolását, a szolgálati idő elismerését, komolyabb cafeteria- és lakhatási támogatási rendszer bevezetését kéri, különösen a diplomás ápolók jövedelmét szeretnék jelentősen megemelni.

Sinkó Eszter szerint ugyan jelentős a bérverseny más, jogos igényeket megfogalmazó szférákkal (és közben az orvosok is további emelésért lobbiznak a már beígért jövő évi 10 százalékon túl), de a szakdolgozói bérrendezéssel nem lehet 2024-ig várni. “Igaz, hogy 2017 óta viszonylag komoly bérfejlesztés történt, de a mostani inflációs szint mellett, a közben megduplázódott orvosi bérekkel akkora feszültség keletkezett a rendszerben, hogy azonnali beavatkozásra van szükség, különben az egészségügyi ellátás az eddiginél is nagyobb mértékben látja a nővérhiány kárát.

• egészségügy
• munkaerőhiány
• ápoló