Május kilencedike mostanáig mindannyiunk ünnepe volt. 1945-ben a Győzelem Napja a nagyon várt európai békét jelentette és az elesettek – közöttük a húszmilliónyi szovjet katona és civil áldozat – emlékének is szólt. Robert Schuman nevezetes nyilatkozata öt évvel később, ugyanezen a napon látott napvilágot. A francia külügyminiszter május 9-én javasolta az Európai Szén- és Acélközösség létrehozását, és a hadiipar két kulcságazatának közösségi alapokra helyezését több állam is támogatta. A béke megőrzésére irányuló grandiózus terv alig egy év alatt megvalósult: megszületett a „hatok” európai integrációja.

HIRDETÉS

Jó hetven évvel később, 2022-ben már egy világ választja el egymástól a két ünnepet. Az oroszok Putyin parancsára éppen földig rombolják Kelet-Ukrajnát, és a legújabb támadások embertelen politikai célját nem is titkolják. Moszkva a szokásos katonai díszszemlére készül. Mariupolban a romok és a sok ezer civil áldozat holtteste fölött akarja ünnepelni a „győzelem” napját.

Az idei Európa-napon nem sok okunk maradt az ünneplésre. A nyugati világ megrendülten és – egyelőre tehetetlenül – várja az Ukrajnából érkező híreket. A NATO már nehézfegyvereket is szállít Zelenszkijnek, és az uniós tagállamok többsége a menekülteknek nemcsak szavakban nyújt humanitárius segítséget. Május 9. azonban némi számvetésre is alkalmas lehet. Hogyan jutott el Európa idáig és a Nyugat – a korábbiaknál felelősebb és átgondoltabb politikával – mit tehetne a globális válság enyhítése érdekében?

Az első hetven év

Az 1946-os év sem tűnt túl biztatónak. Churchill fultoni beszéde a Hitler-ellenes koalíció végét nyilvánvalóvá tette. Nyugat-Európa gazdasága azonban hamar talpra állt, és már a hidegháború első éveiben szárnyalni kezdett. A Marshall-segély, majd a német gazdasági csoda az atlantista Európa-politika és az integráció híveit igazolta. 1957-ben a Római Szerződések a gazdasági kapcsolatok mélyítéséről, a Közös Piac és a közös atomenergia-politika megalapozásáról szóltak.

A háborút követő nagy gazdasági fellendülésnek a hetvenes évek pénzügyi válsága vetett véget. Az energiaárak elszabadulása (olajárrobbanás), illetve az ebből származó extraprofit olcsóvá tette a hitelt, és az országok többsége hamarosan az adósságcsapda foglya lett. A pénzbőség ellenére a gazdaság stagnált és az infláció növekedett (stagfláció). A keynesiánus gazdaságpolitikát mindenütt a neoliberális kurzus és a szélsőséges „kaszinókapitalizmus” váltotta fel. A globalizáció rohamos terjedésével együtt a jövedelemkülönbségek évtizedek óta nőnek.

A nyolcvanas évek fontos tanulsága, hogy Európa jól döntött, amikor a stagflációs válságból az „előremenekülést”, az integráció további mélyítését választotta. Az Egységes Európai Okmány (1986) elfogadása jelezte a tagállamok növekvő bizalmát, és fontos „déli” országok (Spanyolország, Portugália) is csatlakoztak. A finnek és a svédek 1995-ös taggá válásával pedig a jóléti állam modellje sem tűnt végleg elveszettnek, amit a „kapitalizmust építő” Kelet-Európában különösen vonzó alternatívának tekintettek.

Sajnos a mostani válságok és csalódások is valahol a rendszerváltás körüli időkben gyökereznek. A szovjet birodalom bukását az afganisztáni háború – az ukrajnaihoz hasonlóan tekintélyromboló – kudarca, valamint a Ronald Reagan által kierőszakolt fegyverkezési verseny okozta. Ehhez járult, hogy az eladósodás Európa keleti perifériáján a gazdasági csődök sorozatát indította el, ami elemi erejű tektonikus mozgásokat eredményezett. Az „átmenet nélküli gazdasági átmenet” a térség politikusait felkészületlenül érte, ráadásul akkoriban kevesen látták előre a reagani és thatcheri gazdaságpolitika által előidézett pusztító társadalmi következményeket.

Érthető, hogy Nyugat-Európa számára a Közös Piac mintegy százmillió keleti fogyasztóval való bővítése igen vonzó perspektívának tűnt, de a régió jövőjével akkoriban senki nem foglalkozott. A dereguláció, liberalizáció és privatizáció „szentháromságát” a rendszerváltó országokban mindent megoldó csodaszerként reklámozták. Václav Havel, néhai cseh elnököt biztosan nem lehet „a szocializmus” iránt érzett nosztalgiával vádolni. A korábbi emblematikus ellenzéki azonban egyik 1994-es interjújával meglepett mindenkit. Szerinte a régi rendszer Kelet-Európában összeomlott, de az újat nem építi senki.

Ma már látjuk, hogy Francis Fukuyama milyen nagyot tévedett, amikor a „Győztünk!” nyugati életérzést elsőként fogalmazta meg. Oroszország maga a cáfolat, ahol még mindig sokan abban hisznek, hogy „a Birodalom” nem szenvedhet végleges vereséget.

Az EU 2004-es bővítése sem volt kellően átgondolt: tíz új tag felvételére az uniós intézmények és a költségvetés nem voltak felkészülve. A keleti átlagszavazót mindmáig csak a jólét ígérete érdekli, és úgy érzi, hogy „a demokráciában” csalódnia kellett. A populista Putyin, Orbán és a többiek jórészt ebből a csalódottságból és az örökös bűnbakkeresésből élnek, amihez hozzájárul az Európai Unió erélytelensége.

Stagfláció és energiaválság

A Financial Times és a Brookings Intézet által közösen kidolgozott úgynevezett Tiger-indexet a világgazdasági válságból való kilábalás mérésére hozták létre. Ez a mutató jelenleg azt valószínűsíti, hogy egy újabb stagflációs korszak következik, ami a háborúnak leginkább kitett Európában drámai helyzetet teremthet. Az erősödő inflációs nyomás mellett a világgazdaság egészében visszaesés várható, és emiatt a járvány után remélt kilábalás is kétséges lehet. A történelem nagy geopolitikai átrendeződései általában mindenkit érintenek. A három nagy (USA, Kína és Európa) versenyében az Unió sorsa a nyolcvanas évekhez hasonló tagállami összefogáson múlik a jelenlegi helyzetben. Úgy tűnik, hogy Kína még kivár. Arra talán számítani lehet, hogy a keleti óriás is inkább a béke és a globális stabilitás helyreállításában érdekelt. Peking felemelkedését 1990 után ugyanis a Nyugat is támogatta, így egyik gazdasági haszonélvezője lett a szabályokra épülő nemzetközi rendnek.

Az évtizedek óta uralkodó neoliberális gazdaságpolitika egyetlen területen kétségtelenül sikeres volt: ez az infláció alacsonyan tartása. Tanulságos, hogy az amerikai infláció mostani, 8 százalékot meghaladó szintjére 40 éve nem volt példa. Christine Lagarde, EKB-elnök azonban arra figyelmeztet, hogy Európában a mostani, rekordszintű infláció jó 50 százaléka a megnövekedett energiaköltségekre vezethető vissza. Mindez nemcsak a lakossági terhek növekedése miatt komoly probléma, hanem azért is, mert a jegybankok kamatemelése ezáltal kevésbé képes az infláció mérséklésére.

A soha nem látott történelmi kihívás Európa számára az Oroszországtól való energiafüggőség fokozatos felszámolása. Berend T. Iván, akadémikus a Népszava hasábjain nemrég arról írt („Vlagyimir Putyin öngólja”), hogy mindez megvalósítható stratégia. Elsősorban azért, mert a függőség kölcsönös: az orosz gazdaság jelentős mértékben – és nemcsak az energia területén – maga is ráutalt az uniós piacokra.

Az olajembargó a magyarok nélkül is lehetséges, de az energiaimport egészét érintő szankciók ügyében még zavaros a helyzet. A tagállamok egy része „nemzeti” megoldást keres, pedig a közös uniós fellépés most is eredményesebb lenne. Emlékezhetnénk, hogy az Európai Bizottság a vakcinabeszerzések idején jól teljesített és sokak számára ismert a kínai és a nyugati vakcinák közötti árkülönbözet. A REPowerEU elnevezésű bizottsági program (közös európai fellépés a megfizethetőbb, biztonságosabb és fenntarthatóbb energiáért) például már 2022. március 8-án megszületett. Az Európai Bizottság viszont a földgáz rubel-ellentételezése ügyében még mindig csak „javasol”, ahelyett, hogy uniós jogi döntést kezdeményezne. Pedig tudnia kell: ha az energia területén súlyos nehézségek merülnek fel, a Szerződés 122. cikke jelenleg is felhatalmazza a Tanácsot az „intézkedésre”.

Nemcsak Ukrajna a tét

Az orosz-ukrán háború talán arról is meggyőzi az uniós polgárokat, hogy 2022. február 24. után a „nemzetek Európája” végképp elavult, sehova nem vezető gondolat. A világ és az Európai Unió előtt olyan globális problémák tornyosulnak, amelyhez képest egyszerűen nevetséges, hogy a vita a jogállamisági eljárás megindításáról másfél évig tartott. Az amerikai kormány és az Európai Unió már 2021 őszén létrehozott egy transzatlanti Kereskedelmi és Technológiai Tanácsot (Trade and Technology Council – TTC) azzal a céllal, hogy a szabályozás koordinálásával igyekezzenek elhárítani a nyugati civilizációt fenyegető veszélyeket. A nagy kérdés ugyanis a világ számára egyre inkább az lesz, hogy sikerül-e megőrizni az 1945 óta létező, jogszabályokra épülő nemzetközi rendet. A másik lehetőség együtt élni azzal a ténnyel, hogy egy agresszív (atom)hatalom – következmények nélkül – a szó szoros értelmében bármit megtehet.

Fareed Zakaria a CNN egyik legismertebb kommentátora. A GPS című állandó műsorában a napokban arról faggatta a szakértőket, hogyan értékelik az ukrajnai háború ügyében eddig megtett nyugati lépéseket. A válaszadók többsége egyetértett a szankciós politikával. Az agresszorra nyomást kell gyakorolni, de ennek célja csak a tárgyalások kikényszerítése lehet, az ukránok számára is elfogadható békemegállapodás esetében vissza kell vonni a korlátozó intézkedéseket. Tegyük hozzá: a nyomásgyakorlás nyilvánvalóan nem irányulhat a gazdaság teljes ellehetetlenítésére, hiszen Oroszország a háború befejezése után is Európa és a világgazdaság része lesz. Ezért nem tűnik bölcsnek az a legújabb bideni ötlet sem, hogy – a szankciós politika részeként – az orosz tudósok Amerikába „csábításáról” döntsenek.

Az ukrajnai drámai események mindenképpen elhomályosítják az idei Európa-ünnepet. De Emmanuel Macron győzelmi rendezvényén azért felemelő érzés volt hallani Beethoven Örömódáját, és látni, hogy a franciák – a trikolór mellett – uniós zászlókat is lengetnek.

• orosz-ukrán háború
• EU
• Vlagyimir Putyin