Mi a közös a raliversenyzésben és a lasagnában? Perczel Kristóf aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos, hipnoterapeuta hétfőn este a CEU Határtalan Tudás sorozatának évadnyitó rendezvényén elmesélte, hogyan vetette be egyik páciensénél a ralizást, másikuknál pedig nagymamája lasagnáját ahhoz, hogy a hipnózis módszerével gyakorlatilag átprogramozza a külső hatásokra adott belső válaszaikat, és így legyőzze a náluk fennálló fokozott garatreflexet. Ez az állapot annyira megnehezíti a páciensek kezelését, hogy a komolyabb fogászati beavatkozásokhoz minden esetben altatásra van szükség.

A hipnózis ezen kívül végstádiumú rákbetegeknél morfium nélkül képes csökkenteni a fájdalmat, sikeresen oldja a szorongást, segít a pszichoszomatikus betegségek vagy az égési sérülések gyógyításában, és a szülési fájdalmakat is enyhíti. Erről az orvoslásban egyre több területen sikerrel alkalmazott módszerről beszélgetett Perczel mellett Bányai Éva, az ELTE professzor emeritája, a hipnózis egyik nemzetközileg legelismertebb kutatója és Mácsai Pál színművész, színházigazgató. Olyan kérdésekre keresték a választ, mint hogy miként került át a hipnózis a cirkuszi mutatványok és a hiedelmek világából a tudományos megalapozottsággal alkalmazott terápiás módszerek közé, hogyan segíthet a fájdalom, a szorongás vagy a szenvedélybetegségek enyhítésében, kiből lesz jó hipnotizőr, és mi köze van mindehhez a színháznak.

Félreértett hipnózis

A hipnózisról a köztudatban az a kép él, hogy az alváshoz hasonló, szinte öntudatlan, magatehetetlen állapot, amelynek során a hipnotizőrnek óriási hatalma van áldozata felett. Ahogy Thomas Mann Mario és a varázsló című novellájában a hatalommal bíró mutatványos, hipnotizőr, Cipolla - akinek szerepét már Mácsai is alakította - olyannyira megnyeri magának a közönségét, hogy az teljesen kiszolgáltatottá válik a befolyással szemben. (Mellékszál, hogy Mann a fasizmust igyekezett megtestesíteni a varázslóban.)

A Bethesda Gyermekkórházban dolgozó Perczel szerint ez egyoldalú tevékenységként festi le a hipnotizálást, ahol az egyik félnek hatalma van a másik felett: kialakul egyfajta versengés, hogy mennyire vagyok képes hipnotizálni a másikat, és a felek között szembenállás jön létre. „A terápiás hipnózisról nem így gondolkodunk. Mindenkinek változó mértékű genetikailag kódolt képessége van arra, hogy módosult tudatállapotban szorongását, félelmét, fuldoklásos tünetét megközelítse. Ebben a helyzetben a hipnoterapeuta nem szemben áll a beteggel, hanem mellé ül: közös céljuk az illető panaszának, szenvedésének, problémájának megoldása. A hozzánk érkező gyerekek szüleinek így azt szoktuk elmondani, hogy a hipnoterapeuta utakat mutat, eszközöket ad, amiket az illető használhat és megnézheti, mennyit tud segíteni neki. Ha ezt valaki megérti, akkor nem nagyon találkozunk ellenkezéssel.”

Hipnotizált és hipnotizőr szinkronban

Bányai szerint a hipnózis gyakorlatilag kölcsönös egymásra figyelés, ahol a hipnotizőr és a hipnotizált kontrollált körülmények között egymásra hangolódik és érzékennyé válik egymás rezdüléseire. A hipnotizált pedig azzal, hogy figyelmét a hipnotizőrre és saját magára fordítja, szabályozni tudja belső reakcióit.

Az ELTE professzora a kutatási terület egyik úttörője, akinek az 1970-es években a Stanford Egyetemen sikerült meghaladnia az addig uralkodónak számító pavlovi elméletet a hipnózisról, miszerint az egy passzív, alvásszerű állapot. Később egy olyan integratív, rendszerszemléletű megközelítést dolgozott ki munkatársaival, amely figyelembe veszi azokat a tényezőket, amelyeket a szociálpszichológia hozott felszínre - például azt, hogy miként jelennek meg hipnotikus állapotban a szociális elvárások, és azt, hogy a hipnózis módosult tudatállapot, amelynek hátterében idegélettani, központi idegrendszeri és periferiális változások állnak.

Emellett munkatársaival az utóbbi években egyedülálló módon elkezdték párhuzamosan vizsgálni a hipnotizáltat és a hipnotizőrt: videóra vették mozgásukat, regisztrálták idegrendszeri változásaikat, mérték a hipnózis előtti és utáni attitűdjeiket és a köztük lévő kapcsolat jellemzőit is, majd kimutatták az úgynevezett interakciós szinkronitást. Ezt azt jelenti, hogy a hipnotizőr és a hipnotizált egyszerre emelte a kezét, együtt lélegzett, és a szívritmusuk is együtt változott, vagyis az egymásra hangolódás mérhető méreteket öltött.

Hasonló jelenségről beszélt Mácsai is, aki intenzíven érdeklődik a színjátszás pszichológiája iránt. Felidézte, hogy kollégája, Simon Balázs doktori disszertációjában azzal foglalkozott, hogyan lehet a színpadi eseményeket pszichofiziológiai adatok, elektroenkefalográfia (EEG), vérnyomás, bőrelektromosság alapján mérni, és például a színészek és a nézők közötti viszonyt ennek alapján feltérképezni. Ehhez Arthur Miller Pillantás a hídról című művének Örkény István színházbeli előadását használták fel: a színészeket és a nézők háromnegyedét érzékelőkkel szerelték fel, és hat nézőre EEG-sapka került. Az adatok egyértelműen kimutatták a szinkronitást. Mácsai szerint a két fiatal szerelmes jelenetekor például olyan gyönyörűen összekapcsolódtak a két szereplő és a nézők fiziológiai görbéi, mintha két párhuzamos ceruzával rajzolták volna őket. A színházigazgató szerint ez a hipnotikusnak is nevezhető kapcsolat közönség és színpad között az egyik legizgalmasabb vetülete a színháznak.

Ki lehet jó hipnotizőr?

Felmerült a kérdés, hogy ha a színészet tudatos tudatállapot-változás, ahogy Mácsai fogalmazott, és a hipnózis központi elemének a tudatállapot-módosulás tekinthető, akkor könnyebben hipnotizálódnak-e a színészek az átlagosnál. Bányai szerint nem: korábbi kutatások kimutatták, melyik gén felel a hipnózis iránti fogékonyságért, ami örökölhető ugyan, de színész és nem színész között nincs különbség. A kutató szerint mindenki hipnotizálható, viszont a hipnózisra genetikailag nem fogékonyak esetében arra van szükség, hogy a hipnotizőr igazán rájuk tudjon hangolódni.

A professzor azt is elmondta, hogy nem mindenki tudja használni a hipnózis módszerét. Amikor kollégáival igyekezett a hipnózist a terápiás kezelésekbe behozni Magyarországon, azoknak az orvos, pszichológus, fogorvos kollégáknak, akik nem tudtak empatikusan, intenzíven odafigyelni a másikra, megmondta, hogy ez nem az ő módszerük. „Gyógyító célú terápiás hipnózisban csak akkor tud valaki a másiknak instrukciókat adni, ha képes az ő nyelvén beszélni, ehhez pedig az kell, hogy először képes legyen vele menni, átélni, amit ő” – mondta Bányai.

Leválasztja a szenvedést a fájdalomról

A professzor kifejtette a hipnózis fájdalomcsökkentő mechanizmusát is. A fájdalom összetett élményét érzelmi aspektusra, vagyis a szenvedésre, a fájdalom fizikai lokalizációjára és egy kognitív részre osztotta. A kutató szerint központi idegrendszeri mérésekkel igazolták, hogy a hipnózis le tudja választani a fájdalom élményének szenvedésaspektusát a többiről. A hipnózis során megváltozik a fájdalom által működésbe hozott agyi pályarendszer működése, és elválnak egymástól azok az agyterületek, amelyek a szenvedésért és a fájdalom lokalizálásáért felelősek, végeredményben pedig az alany, bár képes lesz lokalizálni a fájdalmat, nem fog szenvedni tőle.

A professzor szerint nem placebóhatásról van szó: a két jelenség esetén ugyanannak az agyterületnek más-más része aktiválódik, és nem ugyanaz a hatásmechanizmusuk sem. A hipnózisban személyközi kölcsönhatás érvényesül; nem a pirula és a pirulába vetett hit az, ami hat – mondta Bányai.

És hogy mi a helyzet az önhipnózissal? Bányai szerint először a más személy által kiváltott hipnózist, vagyis a heteróhipnózist érdemes elsajátítani, és utána az önhipnózis módszereit, hiszen a gyerek is úgy tanul meg beszélni, hogy a szülei beszélnek hozzá. A professzor elmesélte: amikor kiderült, hogy rákja van, eldöntötte, hogy okvetlenül beveti az önhipnózis eszközeit, amellyel elérte, hogy az egyik kemoterápiás szer, a taxol durva mellékhatását, a fehérvérsejtszám életveszélyes lecsökkentését visszafordítsa. Azóta a végstádiumú rákbetegeknek mindig megtanítja az önhipnózist, hogy képesek legyenek csillapítani a fájdalmukat.

 

• hipnózis
• terápia
• Perczel Kristóf