A meredek, jeges hegyekről és a mély fjordokról híres Nyugat-Norvégia, de a szép tájért magas árat fizetnek az itt lakók és az autósok, hiszen a rendkívüli természeti viszonyok megnehezítik a közlekedést. A déli Kristiansand és az északi Trondheim városok közötti csaknem 700 mérföldes úton átjutni (beleértve a hét révet) általában 21 óráig tart.

Ez a helyzet szerencsére hamarosan megváltozhat egy, a norvég kormány által tervezett 40 milliárd dolláros infrastrukturális projektnek köszönhetően, melynek célja, hogy a kompokat hidakkal, hagyományos alagutakkal és – ami a legizgalmasabb – a világ első „úszó alagútjával” helyettesítse.

A lebegő úttest – lényegében egy pár betoncső, amelyek körülbelül 30 méter mélyen merülnek a víz felszíne alá – segítenek a Kristiansand-Trondheim utazási időt majdnem a felére csökkenteni, miközben a térségre gyakorolt környezeti hatása is minimális (hiszen nem kell hozzá hegyeket átfúrni).

Szakértők szerint az úszó alagút koncepciója különösen alkalmas a meredek hegyek által körülvett mély fjordok közötti közlekedésre – ezeknek a helyeknek a jellemzői megnehezítik a hidak építését vagy az alagutak fúrását.

„A nagy távolságokat átívelő hidaknál ívekre és felfüggesztésekre van szükség bizonyos pontokon, de a víz alá merülő úszó alagút, ha jól van megtervezve és a súlya egyensúlyban van a felhajtóerővel, akkor gyakorlatilag örökké állni fog” – mondta Nils Erik Anders Rønnquist, a Norvég Tudományos és Műszaki Egyetem építészmérnök professzora, aki a projekt kapcsán tanácsot ad a kormánynak.

Bár az úszó alagút első ránézésre úgy fog kinézni, mintha lebegne, valójában nem úszkál szabadon: a csöveket a tengerfenékhez kötött kábelek vagy a felszínen 240 méterenként elhelyezett bóják stabilizálnák. Mivel a szerkezet nagy része mélyen a felszín alatt van, az alagút nem zavarja a hajók és csónakok, sőt a tengeralattjárók mozgását sem – mondta Arianna Minoretti, a Norvég Közútigazgatás főmérnöke.

A hagyományos alagutakhoz hasonlóan az úszó alagútnak is vannak menekülési útvonalai, amelyeken az autósok vészhelyzet esetén visszatérhetnek a felszínre. Minoretti szerint a javasolt biztonsági intézkedésekkel kapcsolatos előzetes kutatások megnyugtatóak voltak. „Robbanásszimulációkat hajtottunk végre az alagútban, megvizsgáltuk a tengeralattjárók hatásait, áttekintettük azokat a forgatókönyveket, amikor egy vonóhálós hajó beleakad az alagútba, és még azt is fontolóra vettük, hogy esetleg egy hajó elsüllyedhet felette, és rázuhan a szerkezetre” – mondta Rønnquist. „Azt mondanám, hogy a dolgok ellenőrzés alatt állnak. Nagyon robusztus építményről beszélünk.”

Michael Mooney, a Colorado Bányászati Iskola építőmérnök és környezettechnikai professzora elmondta, hogy a maga nemében páratlan, nagy struktúra tervezésének és építésének legbonyolultabb része éppen az, hogy minden lehetséges veszélyre fel kell készülni. “Biztosra kell menni azzal kapcsolatban, hogy minden lehetséges veszélyforrásra felkészültek a tervezők, például a hullámzás hatására is” – mondta Mooney, aki nem vesz részt a norvég projektben. “A nagy kihívás abban rejlik, hogy azonosítani kell az összes ilyen szituációt, hogy ha valamelyik bekövetkezik, akkor ne érje meglepetés a felelősöket.”

Kevin Chang, az idahói egyetem építőmérnöki és környezettechnikai tanára hasonlóan nyilatkozott az alagút építésével járó kihívásokról. “A mérnöki közösség az ilyen projektekhez általában konzervatív módon áll hozzá” – mondta. “Persze az újszerű ötletekkel kapcsolatban valakinek mindig ki kell állni, és azt mondani, hogy szerinte ez a legjobb megoldás, annak ellenére, hogy máshol még nem próbálták megvalósítani.”

A tervek szerint az úszó alagutat 2050-ben nyitják meg a forgalom előtt. És bár ez lehet az első ilyen jellegű szerkezet, nem biztos, hogy az utolsó is lesz. Rønnquist szerint Olaszországban és Kínában a mérnökök hasonló koncepciókon gondolkoznak.

• Norvégia
• alagút
• közlekedés
• tenger