Az askenázi zsidók kalandos úton érkeztek Jeruzsálembe a 19. század elején, és ők voltak az első kelet-európai közösség, akik tartósan le tudtak telepedni a városban.

Száz évvel ezelőtt a spanyolnátha több tízmillió ember életét követelte. Egy évszázaddal korábban a Földközi-tenger keleti vidékén a bubópestis végzett hatalmas pusztítást. A járvány elérte észak-galileai Cfát városát is, és jelentősen megtizedelte a lakosságot – írja Zach Rothbart a The National Library of Israel oldalán.

Néhány évvel korábban három hullámban összesen ötszáz zsidó érkezett a városban a mai Fehéroroszország keleti részéről. Ezek az emberek a Vilnai Gáon, vagyis Elijahu ben Slomo Zalman rabbi követői voltak, aki a zsidó történelem egyik leghíresebb intellektuális és spirituális gondolkodója volt.

Az ötszáz fős csoport azért ment Galileába, hogy beteljesítsék az egy évtizeddel korábban elhunyt rabbi álmát. Ez a csoport is jelentős demográfiai növekedést jelentett a kis számú és leginkább szefárdi zsidókból álló közösség számára az Oszmán Palesztinában.

Vilnai Gáon

Sokan a modern cionizmus első nagy pillanatának tartják a Vilnai Gáon tanítványainak érkezését, akik közel 100 évvel Herzl színre lépése előtt érkeztek Palesztinába.

Az utolsó askenázi zsidó csoport, akik megpróbáltak letelepedni Jeruzsálemben súlyos kudarcot vallottak és ez volt az oka, hogy a csoport nem az ősi városban, hanem Cfátba telepedett le. Az 1600-as évek végén Júda HeHászid lengyel rabbi és követői létrehoztak egy kis közösséget Jeruzsálemben. A csoport hamar eladósodott, mivel nem tudták eltartani magukat az oszmán fennhatóság alatt levő városban. A legtöbben elköltöztek vagy szefárdi álruhában próbáltak a városban maradni. Az oszmán vezetés az egyre növekvő adósság miatt az összes askenázi zsidót kitiltotta a városból. A helyi hatóságokat nem érdekelte, hogy különbség van a litvis és a hászid ágazat között, egyetlen kelet-európai származású zsidót se láttak szívesen a városban. Így mikor a Vilnai Gáon tanítványai Izraelbe érkeztek inkább Cfát városát választották lakóhelyül.

Jeruzsálem az Ottománok idején a 19. században

Azonban néhány évvel a megérkezésüket követően a bubópestis elpusztította a cfáti zsidó közösség 80%-át. A Vilnai Gáon tanítványai 1815 végén úgy döntöttek, hogy Jeruzsálembe menekülnek a járvány elől. A csoportot a sklovi Menánchen Mendel rabbi vezette, aki a Gáon halála után kinyomtatta a rabbi írásait és ő vezette az első 1808-as hullámot Izrael földjére. A közösség másik vezetője Yisráel rabbi rövid jeruzsálemi tartózkodás után visszatért Cfátba. A hatóságok miatt csak egy kis csoport maradhatott Jeruzsálemben.

A legendák szerint olyan kevesen voltak az askenázik a városban, hogy nem volt meg a minján, vagyis a tíz fő, ami kell egy gyülekezethez, ezért fizetniük kellett egy szefárdi zsidónak, hogy legyen a tizedik személy, és a tórát tartó gyermeket is beszámították a felnőttek közé.

Jeruzsálem ekkoriban egy kisváros volt csupán, az 1844-es adatok szerint, tehát a Gáon tanítványainak érkezése után harminc évvel mindössze 15 ezer ember élt a városban, ebből hétezer zsidó, ötezer muszlim és háromezer keresztény volt. A zsidó lakosság a 19. század végére került többségbe a városban.

Mendel rabbi elkötelezte magát, hogy újraéleszti a jeruzsálemi askenázi közösséget. Ehhez egészen Isztambulig kellett mennie a követeinek, akik elérték, hogy a szultán törölje el az évtizedekkel korábbi askenázi adósságokat. Így pontosan kétszáz évvel ezelőtt, öt évvel a járvány után hivatalosan is letelepedhettek a városban. Komoly egyezkedést igényelt, hogy engedélyt kapjanak a helyi muszlim hatóságoktól, hogy felújíthassák az elődeik elhagyatott épületeit. A helyi hatóságok megengedték a Hurva zsinagóga újjáépítését és sikerült jobb kapcsolatokat kialakítani az arab szomszédokkal, mint a korábbi hászid közösségnek.

A Cfátban maradt zsidóknak tragikusan alakult a sorsa. 1834-ben ugyanis pogrom tört ki a városban, a mészárlás és rombolás 33 napig tartott, amely során 500 zsidót gyilkoltak meg, és több zsinagógát megrongáltak. Egy hónap elteltével Ibrahim pasa leállította a pogromot és a vezetőket felakasztatta. Azonban ezzel még nem értek véget a cfáti zsidók nehézségei.

1837-ben ugyanis egy földrengés szinte teljesen elpusztította a várost. Az ekkor már idős Yisráel rabbi pont a katasztrófa idején ment Jeruzsálembe, és a látogatása során kapott hírt arról, hogy földrengés rázta meg Cfát városát, amely során négyezer zsidó meghalt. A rabbi úgy döntött nem tér vissza a városba, hanem Jeruzsálembe költözött és ott töltötte élete utolsó éveit.

Cfát a 19. században

A cfáti földrengés túlélőinek egy része szintén Jeruzsálembe költözött. Az ezt követően évtizedekben Jeuzsálem zsidó lakossága folyamatosan növekedett.

Egészen 1840-ig Jeruzsálem lakossága nem mert az Óváros falain túlra merészkedni, mert féltek a beduin rablóktól, akik a város körül portyáztak. Először protestáns kolóniák épültek a falakon kívül, majd később egyre több zsidó negyedet csatoltak a városhoz. A város három vallásának követői teljesen különálló városrészekben éltek egymástól. A zsidó és a keresztény lakórészek jelentősen megnövekedtek, de a muszlim negyed folyamatosan zsugorodott. – írja Y. Ben-Arieh A 19. századi Jeruzsálem növekedése című tanulmányában.

A Mendel rabbi által Jeruzsálembe vezetett kis közösségnek az egyik leghíresebb leszármazottja Reuvén Rivlin izraeli elnök. A teljes jeruzsálemi zsidó közösség a 19. század végére már 28 ezer főre nőtt. Az európai zsidó bevándorlók későbbi hullámainak ez a Vilnai Gáon követőiből álló kis csoport nyitotta meg az utat Jeruzsálem felé.

• askenázi zsidó
• történelem
• Cfát
• Jeruzsálem