A phenjani rezsim alatt élők ritkán jutnak szóhoz, egy újságírónak azonban most sikerült a történeteiken keresztül összerakni valamilyen életszerű képet a hétköznapjaikról. A Kérdezz meg egy észak-koreait! című könyvből kirajzolódik az is, hogy miként képes túlélni egy diktatúra, és az is, hogy képesek túlélni az emberek egy diktatúrában. És megismerkedhetünk a zsarnokság egyik paradoxonával is: a boldogsággal.

Ha nem épp a koronavírus-járvány uralná a mindennapjainkat, valószínűleg sokkal vastagabb betűkkel virított volna a címlapokon néhány hete a hír, hogy eltűnt az észak-koreai diktátor, Kim Dzsong Un. A három hét alatt, amíg semmit sem tudott róla a világ, egészen vad pletykák és találgatások láttak napvilágot, és a hiánya sokkal inkább zavarba ejtő volt, mint az, ha újabb rakétakísérleteket hajtott volna végre.

Magas rangú disszidensek biztosra vették, hogy Kim Dzsong Unnak valami komoly betegsége van, sőt talán már meg is halt – aztán elnézést kértek a kissé elvadult találgatásokért, miután az észak-koreai média dicsőséges felvételt mutatott be arról, hogy a vezér átvág egy szalagot egy műtrágyagyár felavatásán. Ezt nevezik stílusos comebacknek.

Ez a feszültséggel teli három hét is rámutatott arra, hogy Észak-Korea egyik legfontosabb és legértékesebb erőforrása és legkedvesebb politikai játékszere a megbízható információ. Nem véletlen például, hogy az észak-koreai kormány kitart amellett, az országban nincs egyetlen koronavírus-fertőzött sem, miközben járványügyi szakemberek szerint ez szinte lehetetlen. A járvánnyal kapcsolatos helyzet kommunikációját is központilag akarja kontrollálni a phenjani vezetés. Mint minden más, az országgal kapcsolatos narratívát.

Az információ az az erőforrás, amelyet a phenjani vezetés a saját túlélése érdekében elzár a külvilág és a saját népe elől is – vagy épp számára kedvezően adagolja. És ezért szilárdult meg Észak-Koreáról a sztereotípia, hogy a világ semmit sem tud az országról, az ott élők pedig semmit sem tudnak a világról. Mint minden sztereotípiának, természetesen ennek is van valóságalapja, Észak-Koreát nem véletlenül nevezik a világ legelzártabb országának.

Az országot érintő, legtöbbször apokaliptikus hírfolyamon túl természetesen létezik egy hétköznapi észak-koreai valóság, amelyben az emberek megszületnek, élnek, majd meghalnak. Az észak-koreai atomprogramról azonban sokkal többet tudunk, mint ennek a 25,5 milliós országnak a lakóiról.

Éppen ezért tűnik mindig olyan egzotikusnak, amikor maguk az észak-koreaiak számolnak be a mindennapjaikról – részben azért is, mert ezt nem sokan tudják megtenni. Az Economist újságírójának, Daniel Tudornak viszont ez összejött, észak-koreai disszidensek egy csoportját faggatta ki az életük leghétköznapibb elemeiről, a beszélgetésekből pedig egy könyv állt össze Kérdezz meg egy észak-koreait! címmel (a HVG Könyvek gondozásában).

A vallomásokból és emlékekből kirajzolódik két tanulságos stratégia: egyrészt, hogy képes túlélni egy diktatúra, másrészt, hogy képesek túlélni az emberek egy diktatúrában. Mindkettőben találunk ismerős részeket a magunk diktatórikus múltjából.

Az észak-koreai rendszer működéséről, a titkosszolgálatok szerepéről, Phenjan alig ismert luxusáról, illetve a legszegényebbek életéről szóló fejezeteket már olvashatja a hvg360.hu-n, ahol a következő hetekben további részleteket közlünk a Kérdezz meg egy észak-koreait! című könyvből.
Ami az emberi tapasztalást illeti, a könyv rögtön az elején hangsúlyozza, hogy az észak-koreaiak is emberek, vannak vágyaik, aggodalmaik, céljaik. Mint ahogyan alapvetés az is, hogy az életet a legdurvább zsarnokságban is elviselhetővé, élni érdemessé kell tenni, a hétköznapok még a legkeményebb diktatúrában sem feltétlenül csak a szenvedésről, kínzásról és félelemről szólnak.

Így aztán rögtön az elején megismerkedünk a diktatúrák egyik paradoxonával: a boldogsággal.

Ha a boldogság szubjektív, Észak-Korea tízszer boldogabb, mint Dél-Korea, ahol a fiatalok állandó versenyben vannak egymással a jó jegyekért és a magániskolákért – lepi meg az olvasót a Szöulba disszidáló 28 éves Cso Üszong, aki elmondása szerint tudja, milyen a társadalmi létra legalsó fokán élni, majd rögtön el is hessegeti a kínálkozó sztereotípiát: „Nem is olyan szörnyű, mint sokan elképzelik.”

Ebben feltehetően szerepet játszik az észak-koreaiak által csongnak nevezett hozzáállás, amit valahogy úgy lehet lefordítani, vagy inkább körülírni, hogy emberi melegség és önfeláldozás. Ahogy Cso Üszong mondja, ez tölti meg tartalommal a „szegénység űrjét”.

A disszidensek visszatekintése alapján a túlélés másik eszköze – amely szintén ismert más diktatúrákból – a sajátos humor, ennek köszönhetően ugyanis az ember nevethet önnön nehézségein, amelyek így, ha csak átmenetileg is, talán könnyebbnek tűnnek.

Hogy az információ mennyire sarkalatos érték egy demokráciában és egy diktatúrában egyaránt, arra talán érzékletes bizonyíték, hogy a jelenleg Londonban élő Kang Dzsimin szerint Észak-Korea legégetőbb problémája nem a szegénység vagy az atomprogram, hanem a szabad sajtó hiánya. „Nem túlzás azt mondani, hogy az ország jelenlegi helyzete nagyrészt a sajtócenzúra következménye.”

Mind Dél-, mind Észak-Koreában van szólásszabadság. Csakhogy Észak-Koreában nincs szabadság a megszólalás után – mondja az országból 2005-ben elmenekülő Kang Dzsimin, aki szerint a félelem politikájának állandósításából minden észak-koreaiból engedelmes rabszolgát faragtak.

Az információval több formában és módon is gazdálkodik az észak-koreai hatalom. Ennek az egyik megnyilvánulása a propaganda, a másik a vallás. Pontosabban a személyi kultusz államvallássá emelése. „Egy olyan országban növünk fel, ahol istenekként tekintünk a vezetőinkre, így sokunk számára a kritizálásuk puszta gondolata is értelmezhetetlen.” A logika jól kivehető: egy istennel nem húzunk ujjat, hiszen nem lenne jó vége.

A Kedves Vezető minden észak-koreai számára egyfajta apafigura, aki tökéletes és sosem hibázik. „Azt mondani, hogy egy olyan isteni személy, mint a Kedves Vezető, hibázott, olyan, mint azt mondani, hogy Jézus Krisztus meggyilkolt valakit” – von párhuzamot Ri Dzsiszon.

Egy ilyen államvallást persze meg kell alapozni, de a disszidensek beszámolóiból ítélve az észak-koreai vezetés ebben meglehetősen profi: az emberek a rezsim szigorú agymosásának kitéve nőnek fel, amiből következik az is, hogy képtelenek a kritikus gondolkodásra és a kreativitásra. És közben a diktatúra a megfélemlítés iszonyatos hatalmával telepszik rájuk, így aztán már az sem számít, hogy az észak-koreaiak közül néhányan már tudják, milyen irracionális a rezsim, mert teljességgel tehetetlenek ellene.

Kim Juszong, a könyv másik megszólalója elég kiábrándítóan foglalja össze a helyzetet, reflektálva a külföldiek értetlenkedésére, hogy Észak-Koreában nem létezik a diktatúra megdöntésére irányuló kormányellenes mozgalom: „Néha ezt annak számlájára írják, hogy túl ostobák vagyunk, semhogy végig tudnánk csinálni egy efféle felkelést.

A valóság azonban az, hogy az emberek egyszerűen csak túlságosan félnek, hogy bármiféle kormányellenes megmozdulásban részt vegyenek, mert tisztában vannak az igazsággal: a saját erejükből nem tudnak változást előidézni.

A társadalom bizalmi szövetét egyébként is darabokra tépte a diktatúra: egy olyan országban, ahol öt háztartásból egy az állambiztonságnak dolgozik, egy észak-koreainak nehéz megbízni még azokban a barátokban, szomszédokban vagy munkatársakban, akiket egész életében ismert.

Azt viszont megtanulták, sokszor a saját bőrükön, hogy az információ hatalom.

• diktatúra
• Kim Dzsong Un
• Észak-Korea