Hogyan szeretne meghalni?
Ma már nem számít tabunak a halál témája, de a „hétköznapi" halálesetekre még mindig alig jut figyelem.
Szinte mindenkinek az a legjobb, ha otthonában halhat meg, de sokaknak erre még mindig nincs lehetősége.
A halálhoz kapcsolódó hagyományos rítusok nagyrészt kivesztek, de elkezdtek megjelenni új szokások.
A Covid okozta halálokat sokszor komplikált gyász követheti, és sokan lehetnek, akik nehezen fognak tudni megbirkózni hozzátartozóik elvesztésével.
Interjú Hegedűs Katalinnal, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének docensével, aki pár évvel ezelőtt könyvet is írt arról, hogy milyen a jó halál, és miért van olyan kevés belőle.
Lehet arról beszélni, hogy milyen egy társadalom viszonya a halálhoz? Ha igen, akkor mit lehet elmondani a hazai viszonyokról? Mennyit foglalkozunk a halál kérdésével?
Mára az egész téma elég divatossá vált, nagyon sokan írnak róla, rengeteg könyv jelenik meg, Irvin D. Yalom kifejezetten népszerű. És rengeteg közhelyet puffogtatnak az emberek, hogy a halál tabu, hogy nem beszélünk róla. Harminc évvel ezelőtt, amikor elkezdtünk foglalkozni ezzel a témával, akkor ezek még bombasztikus kijelentések voltak, de úgy érzem, hogy mára nagyon elcsépeltté váltak. Az, hogy a halál tabu lenne, vagy hogy nem beszélünk róla, szerintem már nem nagyon állja meg a helyét.
De a mindennapi halálról még mindig nem esik elég szó. Pár évvel ezelőtt az ELTE médiaszakán tartottunk egy Halál és média kurzust, amin a hallgatók kiválasztottak tetszőleges két hetet az évből, és megnézték, hogy az ország legolvasottabb híroldalain hogyan jelenik meg a halál témája. És azt találták, hogy balesetről, híres emberek haláláról és mindenféle extrém halálesetekről rengeteg hír van, de a hétköznapi halálesetekről, az életvégi döntésekről, a hospice-ről, az eutanáziáról, az egész téma személyes vonatkozásáról nem voltak cikkek. A 600 vizsgált cikk kb. 1 százaléka foglalkozott hasonló kérdésekkel. Ez a fő problémám: a szenzációs részt hangsúlyozza mindenki, és a mindennapi halál vagy a személyes döntések kérdése érdektelen.
Évente több mint százezer ember hal meg Magyarországon, döntő többségük idősen. Ha csak a gyászoló közeli családtagokkal számolunk, évente több százezer embert érint ez a kérdés. Miért nem beszélünk többet erről?
Megint visszajutunk a közhelyekhez: mert kiveszett a kultúrája. Régen a halál a családon belül zajlott, mindenki látott mindent, mindenki jelen volt. Most nem vagyunk jelen, eltávolodik az egész tőlünk. Ez a járvány miatt különösen előjött, ott abszolút nem tudtunk jelen lenni a haláloknál.
Azzal pedig, ahogy eltávolodik, egyre kevesebbet is beszélünk róla, kialakulnak olyan közhelyes mondatok, hogy „betettük a krónikus osztályra és meghalt”, vagy hogy „hát nagyon öreg volt, és meghalt”, de nem részletezzük, nem beszélünk róla, főleg nem a gyerekek előtt.
Ez egy meghatározó attitűd: az emberek többsége például olyanokat mond, hogy nem szeret kórházba menni, ott kórházszag van, szörnyen néznek ki a haldoklók. De hát ki szeret kórházba menni? Senki. Vagy a másik gyakori eset, hogy valaki azt mondja, szeretné, ha az anyukája úgy maradna meg az emlékezetében, amikor még szép volt, fiatal volt, nem akarja látni, hogy öreg, leromlott az állapota vagy meghalt. Ez meg egyszerűen hülyeség: persze, az ember idős korára sokszor hanyatlik, de miért nem akarok szembesülni ezzel a helyzettel? Ezek az eltávolítások nagyon jól egybecsengnek azokkal a mondatokkal, hogy „betenni” valakit az otthonba.
