A szociológiában létezik egy szabály, az „oligarchia vastörvénye”, amely szerint ha csak kicsit is komplex egy közösség, azon belül már kialakulnak a vezetők és a vezetettek. A vezetők csoportját másként elitnek nevezzük, ám ez nem feltétlenül pozitív jelző, inkább csak egy módszertanilag meghatározható társadalmi réteg – mondta a Qubitnek Kristóf Luca elitkutatással foglalkozó szociológus, a Társadalomtudományi Kutatóintézet (TK) tudományos főmunkatársa.

Amikor tehát elitről beszélünk, nem a „legjobbakról” van szó, hanem azokról, akik a társadalmi hierarchia élén állnak, nagy hatalommal rendelkeznek és sok erőforráshoz férnek hozzá. A szociológia kérdése az, hogy pontosan mik azok az erőforrások, amelyekhez az elit hozzáfér, míg a politikatudomány azzal foglalkozik, hogy mit kezd ez a réteg ezzel a hatalommal. Többféle elit létezik, mivel többféle tudást, tőkét és erőforrást lehet hatalomra váltani. A legfontosabb ilyen erőforrás a pénz, és így általában a legfontosabb elit a gazdasági elit. Kristóf szerint ezzel összefüggésben áll, de jól elkülöníthető a politikai elit és egy harmadik csoport is, amiről viszonylag kevesebbet beszélünk: a kulturális elit. (Történeti okokból ugyanakkor egy-egy társadalomban kialakulhatott speciális, például katonai, egyházi, sport- vagy civil elit is.) A politikai elit kitüntetett szerepe abból fakad, hogy tagjai olyan döntések meghozatalában vesznek részt, amelyek a teljes társadalomra hatással vannak.

Az elitek azonban a valóságban nem különülnek el ennyire, hanem átjárhatók, összefonódottak. Az egyik elit pozíciót könnyen át lehet alakítani egy másikká, és erre Magyarországon is számtalan példát lehet találni: egy komoly sportkarrier nálunk könnyen átváltható politikai sikerre, gondoljunk csak Schmitt Pálra, Borkai Zsoltra vagy legutóbb például Kammerer Zoltánra.

Az elitekbe rendkívül nehéz bekerülni, mert a már bent lévő családok védik és továbbörökítik a pozíciójukat – az utánpótlásra komoly figyelmet fordítanak, rengeteget költenek a gyerekeik oktatására és az egészségükre is. A megszerzett hatalmat természetesen azért is őrzik a pozícióban lévők, mert ezek által egyéni szinten önös érdekeket is érvényesíteni tudnak. Mint Kristóf elmondta, a gond akkor jelentkezik, ha az elitek egyéni érdekei távol esnek a közérdektől – ilyenkor szokott megjelenni az elitellenesség.

A kutató szerint Bibó István nagyhatású esszéje (Elit és szociális érzék) is közrejátszik abban, ahogyan ma Magyarországon elvárásokat támasztanak az elittel szemben. A legtöbben azt gondoljuk, hogy a politikai elitbe teljesítmény alapján kell bekerülniük a szereplőknek, és a kutatások szerint ezt még a gazdasági elittől is elvárjuk. Sokkal többre tartjuk azokat, akik saját erejükből gazdagodtak meg, mint akik öröklés vagy politikai kapcsolatok révén tettek szert nagyobb vagyonra. Kristóf szerint ennek szép példája, hogy a gazdaglistákon szereplő emberek közül már többen is kérték, hogy tüntessék fel a róluk szóló riportok alatt: nem a privatizációból gazdagodtak meg. A politikai elit esetében tisztább a helyzet: azok tartoznak ide, akik a választáson legitimációt szereznek.

Ha azonban az elvárások nem teljesülnek, és az elitben lévők nagy része nem érdem alapján van a helyén, akkor az elit nem tudja betölteni a szerepét, mert a szélesebb néptömegek nem fogadják el, hogy éppen ők azok, akik betöltik a vezető pozíciókat.

Kikből épül fel az elit?

Az eliteket több szinten kell elképzelni: ha a világ legbefolyásosabb embereiről van szó, beszélhetünk globális gazdasági-politikai elitről, de léteznek egy adott közösségben hatalommal bíró lokális elitek is – egy faluban például a helyi elitet alkothatja a polgármester, a helyi vállalkozó és az iskolaigazgató. Kristóf Luca szerint azért érdemes az elitet nemzeti szinten vizsgálni, mert az életünkre hatással bíró legtöbb döntés ezen a szinten születik. Az elit megértéséhez tehát azt kell először meghatározni, hogy kik alkotják azt nemzeti szinten.

A gazdasági és politikai elitbe tartozókat Kristóf szerint elsősorban pozíció alapján érdemes számba venni: ide tartozhatnak a legnagyobb cégek vezetői, tulajdonosai és topmenedzserei, illetve a megválasztott országgyűlési képviselők és pártvezetők. Hogy teljes képet kapjunk, a pozíciók mellett azt is meg kell nézni, hogy vannak-e olyan tekintéllyel bíró, de intézményi pozícióval nem rendelkező személyek, akiket érdemes ide besorolni. A szociológus szerint például a kulturális elitben számos ilyen, a megbecsültségen alapuló pozíció létezik – az persze egy olyan polarizált társadalomban, mint a magyar, nagyon megosztó lehet, hogy kinek van elég megbecsültsége, tekintélye az elitbe kerüléshez intézményi háttér nélkül is. A globális elitbe való bekerülés – például egy irodalmi Nobel-díj nyomán– biztosan elég megbecsültséget szolgáltat ehhez akkor is, ha nem társul hozzá semmilyen intézményes pozíció.

Kristóf szerint ezekkel a módszerekkel arra lehet jutni, hogy Magyarországon a legfontosabb elitek, mint a gazdasági vagy a politikai, pár ezres lélekszámúak lehetnek, a kulturális elit pedig ennél valamivel kisebb. Igaz, a szociológus hangsúlyozza, hogy a magyarhoz hasonló politikai berendezkedésű társadalmakban még az is vitatható, mekkora a valódi politikai döntéseket hozók köre, mivel ezekben a rendszerekben a formális és az informális hatalom elválik egymástól. Kristóf szerint még akár arra is lehetne jutni, hogy a politikai elitünk valójában csak Orbán Viktorból áll, hiszen a fontosabb döntések mindig hozzá vezethetők vissza.

A rendszerváltás és a kulturális elit hanyatlása

A rendszerváltás hajnalán a technokrata gazdasági elit volt igazán domináns Magyarországon, de ez 2010-zel kezdődően biztosan megváltozott, és egyértelműen a politikai elit került vezető szerepbe. Ezzel párhuzamosan a kulturális elit hanyatlása is végbement. Utóbbi folyamatnak Kristóf szerint több oka is van: a nyilvánosság szerkezetváltozása, a politika professzionalizálódása, de még az is, hogy a szocializmusban az értelmiségnek volt egy olyan jellegű megbecsültsége, ami a tervgazdaság logikájából fakadt. Ezek a körülmények a kapitalizmusra történő átállással megváltoztak – bár változások Nyugat-Európában is voltak, Magyarországon a rendszerváltás miatt ezek sokkal radikálisabban történtek meg.

Gazdasági tőkét egyébként sokkal gyorsabban lehet szerezni, mint kulturálisat, ám a kulturális tőkét még ma is sokkal jobban megbecsülik, mert a legtöbben úgy vélik, hogy az ezt biztosító tudás és tehetség az, ami leginkább érdemeken alapszik. Ez azonban Kristóf szerint nincs feltétlenül így, hiszen a származás vagy a családi háttér a kulturális szférában is meghatározó, csak a kulturális tőke lassabban gyűlik és nagyobb befektetést igényel. Éppen ezért a mostani gazdasági elit is törekszik arra, hogy kulturális tőkét szerezzen magának és a gyerekeinek, hiszen ez vezet legitimációhoz, megbecsültséghez.

Talán ez az oka annak, hogy a sokféle elit közül a kulturálisba a legnehezebb bekerülni; Kristóf kutatásai szerint jelenleg nem igazán található olyan szereplő ebben a szegmensben, aki nem többgenerációs diplomás családból jön. A politikai és a gazdasági elit ennél sokkal diverzebb háttérrel rendelkezik.

Mi a baj a magyar elittel?

A politikai elit magyarországi dominanciája azért különösen nagy probléma, mert az összes többi elitet le tudja uralni: a gazdasági és a kulturális elit is elkezdett igazodni a politikaihoz. Így viszont gyakorlatilag megszűnt az eliteknek az egymás fölött gyakorolt kontrollja, a politikai elit pedig úgy tartja fenn a legitimációját, hogy különböző hatalomtechnikai eszközökkel – ellenségképek gyártásával, identitáspolitikával, választási manipulációval – lojalitást szerez magának.

Egy másik nagy probléma az úgynevezett státuszinkonzisztencia. Erről akkor beszélhetünk, ha egy társadalmilag megbecsült pozíció alacsony jövedelemmel jár. Kristóf szerint erre jelenleg a pedagógusok helyzete a legjobb példa: hiába szereztek a tanárok komoly tudást, ha nem kapnak megfelelő jövedelmet. A politikai és a gazdasági elit tagjai ezt pont fordítva élik meg: magas jövedelem és nagy hatalom mellett alacsony társadalmi megbecsültségük van. Ez vezet oda, hogy bizonyos politikusok diplomát hazudnak vagy PhD-dolgozatot plagizálnak maguknak, de ez motiválhatja a gazdasági szereplőket is arra, hogy kulturális díjakat alapítsanak vagy másképpen jótékonykodjanak. Ezek Kristóf szerint annak a jelei, hogy ezek az emberek nem érzik magukat komfortosan a pozícióikban.

A szociológus által említett harmadik nagy probléma a kulturális elithez fűződik, miközben ez a terület és a kulturális tőke a legmegfoghatatlanabb az összes közül. Ezen belül is a művészet a legnehezebb terep, mert a művészeti elismertséget nagyon nehéz mérni. Barabási Albert László hálózatkutató mutatta ki, hogy a nagy, neves múzeumokba kortárs alkotóként szinte csak társadalmi hálózatok révén lehet bekerülni. Ez a működési mechanizmus azonban nagyfokú frusztrációt szül a kulturális elitben, hiszen nem lehet biztosan tudni, hogy mennyi munka és milyen tehetség hozza meg a sikert. A kulturális elitben ezért tényleg mindent meg kell tenni az elismertségért; csak nagyon kevesen vannak, akik fél életnyi munkával már kívül tudnak kerülni ezen a bizonytalanságon és nyomáson. Kristóf szerint ennek is az az oka, hogy kulturális tőke sokkal lassabban gyűlik, mint bármelyik másik tőke.

Ráadásul Magyarországon a politikai elit dominanciája is közrejátszik a kulturális elit frusztráltságában. Mivel a magyar kulturális piac meglehetősen kicsi, nagyon kevesen vannak, akik az állami támogatási rendszer nélkül is boldogulni tudnak, és ez a kulturális elitet teljesen kiszolgáltatja annak a politikai elitnek, amely most már több mint tíz éve teljesen egyoldalú. 

A képen Orbán Viktor, Csányi Sándor, Mészáros Lőrinc és Fazekas Sándor (Alcsútdoboz, 2014. november) 

• közösség
• csoport
• elit
• társadalmi réteg