Végső esetben azért ellátja az állam a rászorulókat?
Több százezer rászorulót és családtagjait érintheti hátrányosan a törvényjavaslat.
A javaslat arról szól, hogy „aki szegény, az dögöljön meg”, ez a „Lex megdöglesz”– mondta szerdán a Parlamentben Szabó Tímea a szociális törvény tervezett módosításáról. Bár a Párbeszéd képviselője indulatosan fogalmazott, a Pintér Sándor által egy salátatörvényben beterjesztett javaslat lényegében előkészíti, hogy az állam kivonuljon a szociális ellátó rendszerből, százezreket hagyva sorsukra.
A törvénymódosításról korábban a Magyar Hang is beszámolt. A végrehajtási rendelet nélkül benyújtott javaslat kimondja, hogy az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős. Ha pedig önellátásra nem képes, akkor a hozzátartozó kötelessége segíteni rajta. Ha a család is tehetetlen, akkor a feladat a lakhely szerinti önkormányzatra, ha ott sincs pénz és erőforrás, az állam által támogatott karitatív szervezetekre hárul. Végül, a felsorolás ötödik helyén az állam következik, és ha minden kötél szakad, ellátja a rászoruló személyt.
A javaslat parlamenti vitájában a jobbikos Andor az MTI szerint neoliberálisnak és szociopatának nevezte a törvénymódosítás mögött rejlő gondolkodásmódot. A momentumos Lőcsei Lajos szerint ezzel még a reményt is elveszik az emberektől – a 168.hu cikke szerint Lőcsei az alapjogok biztosához fordult a beadvány miatt.
Jámbor András párbeszédes képviselő pedig azt írta a Facebookon, hogy több mint 6 órája tart a szociális törvény módosításának vitája, de ők addig szólalnak fel, ameddig nem kapnak választ arra a kérdésre, miért akarja a kormány az állam szerepét kisegítővé tenni a bajbajutottak támogatásában. (Az ellenzéki obstrukcióról itt írtunk bővebben.)
Halmazati bűneset
Nem finomkodott a Magyar Hang kérdésére Meleg Sándor, a Szociális Munkások Magyarországi Egyesületének (SZMME) elnöke sem, aki „halmazati bűnesetnek" nevezte a törvénymódosítás tervét – és nem csak a társadalmi üzenete miatt. A szabályozást gyökeresen átalakító elképzelésről ugyanis meg sem kérdezték a szociális ágazatot, miközben más módosítási tervekről kikérték a szakma véleményét.
Meleg szerint a megismert törvénytervezettel rengeteg a probléma: végrehajtási rendelet híján nem tudni, hogyan érvényesíthető a gyakorlatban, milyen dolga lesz mindezzel az egyénnek és az őt segítő szociális munkásnak. A módosításból az sem derül ki, mit jelent „a szociális vetítési alap”, amire Pintér Sándor átkeresztelné a korábbi öregségi nyugdíjminimumot: a hosszú évek óta 28 500 forintos összeget továbbra is változatlanul hagyná a belügyminiszter, a vetítési alap fogalmát pedig nem definiálja – bár közel 100 helyen hivatkozik rá a törvénymódosítás szövegében.
A Pintér által felállított gondoskodási piramis ugyanakkor törvényerejűvé teszi, hogy az állam nem vállal felelőséget az elesettekért. „A szociális ellátásban dolgozók eddig is tudták, hogy a segítségnyújtás során először a kliens erőforrásait mozgósítjuk. Ha ez nem működik, megnézzük, miben tudnak segíteni a hozzátartozók, majd jön a civil vagy magánszervezetek támogatása, és az önkormányzattal, állammal történő együttműködés. Csakhogy ez nem egy merev hierarchia, a támogatás több helyről is érkezhet” – magyarázta az SZMME vezetője.
Azt is nyomorba dönti, aki segít
A kormány most ezt a rugalmasságot venné el az ellátórendszertől, és a rokonságra tolná az idős, beteg hozzátartozók ápolásának fizikai-, anyagi terheit, miközben az állam által nyújtott ápolási segély csak „az éhenhalásra elég” Meleg Sándor szerint. Ennek drámai következményei lehetnek a családra nézve. Az ápolással foglalkozó családtag – jellemzően nő – hosszú évekre kiesik a munkából. Nem csak versenyképes fizetését veszíti el, de rutinját is, és ez megnehezíti későbbi foglalkoztatását. Az ápolás idejére nem fizet nyugdíjjárulékot, ami miatt időskorában az elszegényedés veszélye fenyegeti majd.
A szociális törvény főleg az idősek, fogyatékkal élők, pszichiátriai és szenvedélybetegek ellátását szabályozza – így több százezer rászorulót és családtagjait érintheti hátrányosan. Jelenleg 70-80 ezer ember él bentlakásos szociális intézményekben és 20-30 ezren vannak várólistán, a módosítás után viszont az állami ellátó könnyedén mondhatja, hogy aki tud, maradjon csak szépen otthon vagy a családjánál. Átalakulhat az idősotthonok felvételi gyakorlata is. Eddig ezek az intézmények részben félpiaci alapon működtek – volt, ahol több milliós egyszeri belépési hozzájárulást kellett fizetni a férőhely után, de az ellátás további költségeit az állam fizette. A módosítás után viszont itt is piaci viszonyok uralkodhatnak el, és mindent a lakó vagy családja kell majd fizessen.
Ki ítél a rászorulóról?
A cikkben többször is használt feltételes mód oka, hogy egyelőre semmit sem tudunk a tervezett törvénymódosítás gyakorlati megvalósításáról, a Pintér által beterjesztett anyag nem részletezi a technikai részleteket. Ki dönti el például, hogy valaki tényleg önhibáján kívül nem tud gondoskodni saját magáról? Ki és milyen alapon dönt arról, hogy a rászoruló szűk vagy szélesebb családi körének mely tagjai kell segítsenek – és hogy a hozzátartozóknak ténylegesen van vagy nincs pénze a rokon ellátására? Milyen pluszterhet kell majd vállaljanak a forráshiánnyal küzdő, kivéreztetett önkormányzatok, amik már eddig is tevékenyen részt vettek a szociális ellátásban? És végül: mi lesz azokkal a hajléktalanokkal, elmaradt szegregátumokban élőkkel, akiknek esélye sincs az önellátásra vagy mások megsegítésére?
A szigorítás ráadásul morális kérdéseket is felvet. A szociális ellátás forrásait a központi költségvetés biztosítja. Ha az állam vállaltan elengedi a rászorulók és gyengék kezét, és lerázza magáról a feladatot, nehezen megmagyarázható, milyen alapon vár el adófizetést az állampolgároktól.
