A nevetést magyarázó elmélet szerint a nem helyénvaló cselekedetek miatt érzett feszültséget oldjuk fel a kacajjal. Emiatt bármerre nézünk a kultúrtörténetben, mindenhol fingós viccek jönnek szembe. Használta ezeket Shakerspeare és Chaucer is a Canterbury mesékben, ahogy az ókori görög komédiaíró, Arisztophanész is sokszor építette darabjainak komikumát a szellentésre. A világ legöregebb ismert vicce is erről szól. A Wolverhamptoni Egyetem tanulmánya szerint az i. e. 1900-ból származó sumér vicc szerint “amióta világ a világ, még sosem fordult elő, hogy egy fiatal nő a férje ölébe fingott volna”.

John Derricke Írország képe című metszete (1581). A kép jobb szélén egy hivatásos fingó látható

Manapság az efféle humort nem mindenki tekinti a kultúra legmagasabb szintjeire kívánkozónak, de a középkorban az uralkodó elit körében teljesen elfogadott volt, hogy professzionális fingóművészek előadásaiban gyönyörködjenek. Ez volt a foglalkozása a 12. században az angol II. Henrik király udvarában működő Rolandnak is.

Noha hivatalosan udvari énekes volt, fő produkciójában a tánc, az ének és a fütyülés mellett a hangos szellentés játszotta a főszerepet. Ezért kapta Roland a “Szellentő” eposzi jelzőt, és szolgálatai elismeréseképpen egy szép uradalmat is Suffolk grófságban a királytól.

A hivatásos fingómunkások léte ellentmond a szellentés jelenkori viccességéről alkotott elméleteknek. Manapság azért lehet ez humoros, mert meglepő, váratlan, és normális esetben titkolandó, szégyenkezésre okot adó lenne. A középkorban - ahol a performansz II. Henrik híresen féktelen karácsonyi parádéinak ékköve volt - egyenesen követelték az emberek Rolandtól és szaktársaitól a fingást. Nyilvánvaló, hogy akkoriban másképp viszonyultak az emberek a bélgázokhoz, mint napjainkban.

Roland történetét Valerie Allen irodalomtörténész tárta fel On Farting: Language and Laughter in the Middle Ages [A fingásról: nyelv és nevetés a középkorban] könyvében. Ebből kiderül, hogy a 12. században sem volt mindenki oda a fingásért. Bár Roland I. Henrik udvarában kezdte karrierjét, majd döccenő nélkül folytatta a pályáját II. Henrik idején, III. Henrik már nem rajongott érte, így kirúgták, és még a jutalmul kapott ingatlantól is megfosztották.

James Gillray karikatúrája: Az újabb pneumatikai felfedezések (1802)

Csakhogy ez így biztosan nem történhetett a valóságban, mert eszerint Roland karrierje 120 évig tartott volna. Vagyis a történetbe némi legenda is vegyül, ugyanakkor az nagyon valószínű, hogy az alapja, vagyis a fingásról alkotott, maitól merőben eltérő felfogás, igaz. Akkoriban a bélgázokat a bomlás csalhatatlan jelének tekintették, így a szellentést a közelgő halál jelének látták. Vagyis, amikor a fingáson nevettek, áttételesen a halált nevették ki.

A profi fingók nem lógtak ki annyira a hatalmasokat szórakoztató előadóművészek közül, mint amennyire ma furcsának tűnnének az elit társasági eseményein. A vásári komédia egyéb figurái, a zsonglőrök, az udvari bolondok, a tűznyelők, a hiányos öltözetű női akrobaták között szépen megtalálták ők is helyüket. Egy 8. századi ír udvari költségvetés szerint a hivatásos szellentőket az elejtett vadak zsírjával kell kifizetni, és e munkakör birtokosainak állandó asztaluk volt a király ünnepségein.

A foglalkozás korántsem csak a középkorban és Európában volt divatos. Hippói Szent Ágoston az 5. században már értekezett olyan személyekről, akik kívánság szerint képesek “zenei hangokat hallatni az alfelükből”, méghozzá szag nélkül. Egy a Rolanddal nagyjából azonos korban keletkezett japán mese, amelynek címe: A fingókirály, egy bizonyos Oribe Fukutomi történetét meséli el. Oribe fingótáncot lejtett az arisztokratáknak, és legyőzte szomszédját, Todát, aki utánozni akarta őt, de véletlenül összecsinálta magát előadás közben.

A japán fingócsatát megörökítő tekercs egy jelenete (ismeretlen művész, Edo-kor)

Japánban a későbbi évszázadokban is nagy becsben tartották a tehetséges fingókat. A 18. században az utcai mutatványosok között gyakran feltűntek a szellentőművészek, akik egész áriákat tudtak kicsikarni a fenekükből. Egy évszázaddal korábban hosszú tekercsen örökítették meg az úgynevezett fingócsata jeleneteit, amit pontosan úgy kell elképzelni, ahogy az ember az elnevezés alapján gondolni: letolt nadrágos szamurájok lövik egymást bélgázzal.

Sajnos Fingó Roland sorsáról a leírtakon kívül szinte semmit sem tudunk. Az viszont biztosnak tetszik, hogy csak az egyik művelője volt egy teljesen elfogadott szakmának, és talán még különlegességnek sem számított abban az időben. Az előadás pedig nem is feltétlenül volt büdös, hiszen vélhetően a hangokat az esetek nagy részében nem a bélgáz kiáramlása szolgáltatta, hanem a művészek fenekébe akarattal beszívott, majd onnan kinyomott levegő. Némi gyakorlással bárki képes lehet erre. Ha még nem találtak maguknak elfoglaltságot karantén idejére, hát, mi a világért sem szeretnénk erre bíztatni senkit, de ma is tanulhat valamit.

• kultúra
• történelem
• szellentés