A Száva szerbiai árterén elterülő több ezer hektáros kocsányos tölgyesek területén még mindig fellelhető az erdei disznótartás.

A "Disznók az erdőben" című kötet (pdf-ben innét elérhető) az erdei disznótartással kapcsolatos hagyományos ökológiai tudást igyekszik összefoglalni talán a 24. órában, amikor ezek az ismeretek még hiteles forrásokból, az azt gyakorló gazdáktól összegyűjthetők. Bemutatja, milyen a viszony a Száva mentén található kocsányos tölgyes erdőtársulások és a disznók között, és hogy ennek az állattartásnak milyen ökológiai hatásai lehetnek.

Mint az az Országos Erdészeti Egyesület honlapján olvasható: a könyv szerzői részben az Ökológiai Kutatóközpont Hagyományos Ökológiai Tudás Kutatócsoportjának tagjai, részben vajdasági természetvédők és erdészek. A könyvben feltárt és közkinccsé tett hagyományos ökológiai tudás az a helyi ismeretanyag, ami sem iskolában, sem könyvekből nem sajátítható el, hanem csak az elődöktől, vagy közvetlenül a természettől.

Az erdei disznótartás a történelem előtti időkben gyökerezik, Európa és hazánk tölgyes erdőterületeinek jelentős részén megtalálható volt. A tölgyfajok és az ember szövetsége szintén a régmúltra tekint vissza, s e kapcsolat sokrétű, bonyolult és talán magyarázatot is ad arra, hogy számos termőhelyen a tölgyfajok miért tudtak sikeresebbek lenni a többi fafajnál.

A képekkel gazdagon illusztrált, három nyelven íródott könyv bepillantást enged ebbe a harmonikus együttélésbe, mely egyaránt szolgálta az ember és a tölgyerdők érdekeit.

Megismerhetjük belőle a gazdálkodókat, a térség történelmét, az erdőtársulásban helyet kapó fajokat és a szabadtéri disznótartás rejtelmeit is. A helyi emberek, az évezredek, évszázadok által folyamatosan alkalmazkodó hagyományos gazdálkodási forma figyelembe veszi az erdő érdekeit is és csak olyan mértékben használja ki, mely még előnyös magának a faállománynak is. A helyi disznósgazdák (szvinjárok) mélyreható ismeretekkel rendelkeznek a lokális élővilágról, annak változásairól, kölcsönhatásairól és dinamikájáról, valamint a táj eltartóképességéről is.

"A szvinjárok egyrészt folytatják őseik hagyományait, de a változásokhoz alkalmazkodva, közben meg is újítják azokat. Leginkább yorkshire, duroc, landrace és piétrain fajtákat tartanak (többnyire ezek hibridjeit), amelyekről azt tartják, hogy ellenállóbbak és jobban alkalmazkodnak az egész éves szabadtéri léthez, mint az újabban kitenyésztett, tiszta fajták.

Az erdei sertéstartás fő célja a gazdaságosság (olcsóbb kivitelezhetőség), de a hús jó minőségét a disznósgazdák és a helyiek is nagyra értékelik (a sült malac és a kulen – a helyi zsírszegény kolbász – sokkal ízletesebb, ha erdei disznóból készítik). Egyes helyiek szerint az itteni sonka hasonló minőségű, mint a híres ibériai sonka, bár sokkal kevésbé ismert. Úgy tartják, hogy a kocák tovább élnek, egészségesebbek és hosszabb ideig termékenyek az erdőben (akár 10-12 évig is), mintha háznál tartanák őket (5-6 évig). „Az erdő egészségesen tartja és gyógyítja a sertéseket" – vallják.

A sertések és a szvinjárok száma, valamint az általuk használt terület is folyamatosan csökken. Egy-egy gazda 30–100 hektáros területen az elmúlt évtizedben még 50–150 sertést tartott, manapság viszont egyre kevesebbet. A sertések pontos számát azonban nem ismerjük. A szvinjárok szerint „nem igazi disznótartó, aki «tudja», hogy hány disznaja van!" Ami – természetesen – azt is jelenti, hogy ezek az adatok nem tartoznak a falu nyilvánosságára. Amióta a sakálok megjelentek a területen, legtöbben csak 10–30 kocát tartanak az erdőben, és jellemzően a malacokat elválasztás után a faluba viszik. Az erdészet legeltetési díjat szed a sertések után, jó makktermés esetén többet, mint a gyengébb termésű években" – olvasható egyebek mellett a könyvben.

 

• erdő
• sertés
• állattartás