A német paraszt nem bánja, de mi a helyzet a magyarral?
Megkésve próbál becsatlakozni a kormány a nemzetközi élelmiszerpiacra.
Szerbia legalább jó üzletet kötött, amikor bevásárolt a kínai vakcinából – pusmogják a magyar agrárközgazdászok, miután február elején Kína megnyitotta piacát a szerb kukorica előtt, és kilátásba helyezte, hogy a szerb sertéshúst is fogadja. A magyar sertéstenyésztők zokogva temették arcukat a kezükbe, amikor meghallották a hírt, hiszen Németországban az év végére egymillió disznó torlódott fel. Kína ugyanis a sertéspestis megjelenése miatt leállította importját, és a felesleg rázúdult az európai piacokra. Így az élő sertés kilogrammjának ára egyik pillanatról a másikra 500-ról 350 forintra zuhant, ebből pedig még a leghatékonyabb magyar hizlaldák sem tudnak nyereséggel kijönni.
De olyan is előfordul, hogy éppen a kínai–amerikai viszály vagy az ausztráliai és új-zélandi aszály emeli meg a tejtermékek árát, mert megnő a kereslet az európai áruk iránt, miután onnan nem tudják ellátni a keleti piacokat. Arról nem is beszélve, hogy esetenként ágazatokon és kontinenseken átívelő paktumok rángatják a termelőket.
Ha például a német autóiparnak az az érdeke, hogy eladjon még néhány Passatot Dél-Amerikában, rögvest kitapinthatóvá válik a háttéralku, amint elindul a brazil sertés vagy baromfi Európába, és hirtelen nem lesz helye a magyarnak.
A német paraszt nem bánja, ha az ipar érdeke felülírja az övét, mert bőven kap érte kompenzációt, a magyar viszont belefullad az eladatlan jószágba.
Ilyen körülmények között igazán bátor vállalás azt mondani, hogy az állam ezentúl akkora támogatást ad az élelmiszeriparnak, hogy a feldolgozott magyar termékek letarolják a nemzetközi piacokat.
