Rendelni kell. Hiába válaszoltam erre, hogy nekem tökéletesen megfelel az, amit karnyújtásnyira látok, nem baj, ha már egy ideje porosodik az üzletben. Az nem eladó, hangzott a válasz. Ha ragaszkodom hozzá, akkor rendeljem meg, várjak és utazzak esetleg sok-sok kilométert, hogy átvehessem a kívánt terméket. Mondhattam, hogy ez a legeslegrosszabb üzletpolitika, mégis győzött a nagyáruház, végeredményben elfogadtam a diktált feltételeket. Olvasónk nem adta ilyen olcsón magát, igaz, hogy története kacifántosabb. A szekszárdi üzletben kinézett villanybojler éppen olyan volt, mint amit keresett. Még árkedvezmény is járt rá, így kicsit több mint 105 ezer forintba került, alkalmi vétel. Csakhogy ez volt az utolsó darab, és az újabb rendeléssel már csak drágább készüléket lehetett megvenni, azonban sokkal modernebb, írd és mondd, 160 ezerért. De történetünk szereplőjének megfelelt a bemutatódarab, csakhogy közölték vele: az nem az ő termékük, nem eladó. Hiába érvelt honfitársunk a fogyasztóvédelmi jogokra hivatkozva, a boltos ragaszkodott hozzá, hogy nem adhatja. Persze, hogy adhatta-, sőt, adnia kellett volna, valószínűleg már megvolt a gazdája. A potenciális vevő feldúltan távozott – egy életre – a nevezett boltból, és csak összehasonlításként konstatálta, hogy két nappal korábban éppenséggel egy „multi” üzletben hívták fel a figyelmét: a bemutatódarabot féláron elviheti. Ezek után ott több mindent is vásárolt… Ne kérdezzék, mi a különbség boltos és a valódi kereskedő között. A jó üzletpolitikáról nem beszélve.